Bizodalmunk van! Ez a bizodalom valójában bizonyosság, mert a feltámadott Jézus Krisztusra épül a bizalmunk, aki legyőzött minden ártó hatalmasságot; azokat is, akik mindig vissza akarnának taszítani bennünket a bizonytalanság aggasztó nyomorúságába. Egy idegen macska a napokban benyúlt a még megmaradt hullámos papagájaink kalitkájába, és kettejük közül az egyik mellkasát feltépte. A másik árván várja a sorvadást. Nem tudjuk, mikor, milyen megemésztő indulat vagy fordulat „karmol-mancsol” bele életünk védelmet adó kalitkájába. De azt tudjuk, hogy semmi nincs az Isten tökéletes akarata nélkül, övéi életében. Nekünk mindenkor bizodalmunk van! (4)
Ez a bizodalom: Isten ajándéka. Nem magunktól, nem a magunk erejéből bízunk, miközben csak olyanokat tapasztalunk, amelyek joggal tehetnének bennünket totálisan bizalmatlanná. Csak bizonyosságban lehet értelmesen, reménységben és szeretetben élni, amely a csalódások ellenére is bízik: Istenben, a másik emberben, a jövőben… (5)
Ez a bizodalom alkalmassá tesz bennünket arra a feladatra, amelyet a mi Urunk kijelölt nekünk. Ez az alkalmasság azt jelenti, hogy felismerem, hol akar látni engem az én Uram; valamint belátom azt is, hogy milyen ajándékokat, milyen képességekkel kitöltött „kereteket” kaptam az Úrtól. Alkalmas az az ember, aki talentumaival hűségesen sáfárkodva szolgál a neki kijelölt időben és helyen; első renden nem magának és nem a maga dicsőségének élve… Fontos a jó szakember, még nagyobb áldás a tehetséges és kiművelt szakember, ezeknél is nagyobb áldás az elhívott, hívő szakember, aki Isten dicsőségére él, a körülötte élők javára, nem pedig visszaél a tehetségével és a szakértelmével. Az elhívottan alkalmas emberek minden területen áldássá lesznek: ha építkezünk, akkor ott; ha tanulunk, akkor amott; ha betegek leszünk, akkor testi fájdalmaink között… Kihez fordulunk, ha fáj a lelkünk, az egész életünk? Nem mindegy, kinek a kezébe kerülünk; nem mindegy, kiben bízunk (5).
Ez a bizodalom Jézus Krisztus követőivé, a feltámadott Úr szolgáivá tesz bennünket. Ennek a szolgálatnak lényegét nem lehet tömörebben kifejezni, mint ahogy azt Pál itt leírja nekünk. Jézus Krisztus szolgálata megelevenít és nem megbénít. Bizony, magam is tapasztaltam, hogy amikor az Urat emlegetik egyesek, én közben ledermedek, megijedek a betű szerinti, magabiztos agresszivitástól (6). Jézus Krisztus szolgálata nem a mulandó, hanem a maradandó dicsőség szolgálata; az egyik kárba vész, a másik üdvösségesen örök. Gondolkodjunk el: mit, kit szolgálunk, miért hozunk áldozatokat; mulandóra, vagy maradandóra építünk (7–13). Jézus Krisztus szolgálata elveszi a leplet a szemünk elől: örök távlatokat látunk, mintha egy hatalmas hegyről néznénk szét, miközben lent az orrunkig sem látunk. Ilyenkor betekinthetünk az örökkévalóság szabadságába, hogy belássuk, ezt a szabadságot „itt” csakis a szigorú isteni törvény keretei között tarthatjuk meg. Nyomorultak vagyunk ebben, kegyelemre szorulunk. A felszínen betartani az isteni parancsolatokat még mindig „jobb”, mint megszüntetni azokat. Leverni a lécet egészen más, mint levenni azt (12–18).
2Sámuel 16,15–23
