Az apostol meginti a korinthusiakat gőgjük miatt, mert azt, amit az Úrtól kaptak, maguknak tulajdonították és „okos, hívő” önteltséggel felfuvalkodtak, másokon uralkodtak. Ismerjük az okos és hívő ember dominanciáját, aki már készen, jóllakottan, mindent tudva tekint körbe és lefelé (4,6–8). Vigyázzunk, észre sem vesszük, amikor ilyenné leszünk! (18)

Ezzel szemben ott áll az apostol, mint utolsó, erőtlen, megvetett, halálra szánt „látványosság”, aki kétkezi munkával dolgozva tartja fenn magát és közben fáradozik az evangéliumért, felvállalva Krisztusért minden szenvedést (4,9–13).

Pál nem azért inti meg a korinthusiakat (14), hogy megszégyenítse őket. Intésében lelki-atyai szeretetet van (15–17). Sok keresztyén intést hallottam már, de nagyon kevésben érződött a valós, krisztusi szeretet. Pedig a prófétai intés és az egyéni sértettségből fakadó indulat, a másik megszégyenítő „kiosztásával”; ég és föld! „Bot” vagy szelíd lélek? (21) Ha kell a „bot”, az intés, az is csak szelíd, krisztusi lélekkel lehetséges. Apám vasszigorral nevelt bennünket, amelyen átsütött a féltő szeretet.

Az apostol intésében pásztori szeretetet tapasztalunk, amely nem engedi el a gyülekezet kezét; amíg nem tud személyesen elmenni, elküldi hozzájuk Timóteust (17). A személyes kapcsolatok ápolása nélkül nincs gyülekezetépítés, és ezt a feladatot nem lehet végképp ledelegálni; elhagyni pedig a sorvadás biztos jele.

Az apostol intése nemcsak szó, hanem erő (20). Beszéddel – az evangélium hirdetésével – terjed az Isten országa, de az Úr ereje által lesz az valósággá, hitelessé, kenyeret dagasztó kovásszá. Beszéddel jön létre az Isten országa, de mennyei erővel áll meg. Ez az erő Isten ereje, amit Ő megad az Őbenne hívőknek. Ezt a hiteles mennyei, krisztusi erőt döbbenetes kifejezésekkel adja vissza az apostol: amikor gyaláznak, áldást mondunk; amikor üldöznek, tűrünk; amikor rágalmaznak, jó szóval válaszolunk; ha kell, mindenki söpredékévé leszünk (4,11–13). Hol van a beszédünket hitelesítő erő? Hiszen azonnal visszavágunk a másiknak…

1Sámuel 31

ISTEN TITKAINAK SÁFÁRAI.

– 1. Isten titkainak sáfárai, azaz hűséges hirdetői vagyunk. Isten minden titkát nem tudjuk. A lényeget, az evangéliumot azonban Ő kijelentette nekünk, Jézus Krisztusban. Mi Jézus Krisztust hirdetjük, a megváltás evangéliumát. Mi akkor vagyunk hűséges sáfárok, ha Krisztus szolgái maradunk, ha mindent a megváltás kegyelmes örömhíre felől magyarázunk. Akinek ez továbbra is titok marad, az már nem a mi ügyünk (1–2).

– 2. Ránk minden ember úgy tekintsen, mint Krisztus szolgáira. Ez nem a mi parancsunk, elvárásunk az emberek felé, hanem a minket elküldő Isten elvárása felénk. Ez az elvárás hűséget, szelídséget és hitvalló bátorságot jelent olyan időkben is, amikor Krisztus szolgájának lenni nem előny, nem elismertség, hanem stigma, próba, szenvedés, tanúság, mártíromság. Amikor a múlt rendszerben teológusként katona voltam, valami „nagyon enyhe ízelítőt” kaptam ebből a Krisztusért elszenvedett tanúságból. Azóta elkényelmesedtünk (1).

– 3. Az apostol azzal már a legkevésbé sem törődik, hogy mások hogyan ítélkeznek felette. Az apostol magát sem gyötri, hogy saját magát vizsgálgassa, mit kellett volna jobban tennie… (3) Az apostol lelkiismerete tiszta. Mindent megtett, amit lehetett, amit tudott, amit tehetett (4). Az Úr majd kimondja az ítéletet, megvilágítva a szívek szándékait. Lám, az apostol úgy beszél erről az isteni igazságszolgáltatásról, hogy akkor mindenki Istentől kapja meg a dicséretet (5). Ezzel nem azt mondja Pál, hogy Isten mindenkit megdicsér majd, hanem azt, hogy ne emberektől várjuk a dicséretet.

– 4. Ma meg akartam látogatni valakit egy egyházi otthonban. Az ápoló testvér, még mielőtt bejutottam volna a szobájába, azzal támadt nekem, hogy miért engedtük el az illető kezét? Igen, mindenkinek a kezét nekem kell fogni… A mai igeszakasz azonnal választ adott arra, hogy hova tegyem ezt a megjegyzést, ami egyébként mindennapos…

1Sám 30

KIK VAGYUNK?

Képekkel felel erre a kérdésre az apostol: Isten szántóföldje, Isten munkatársai, Isten épülete vagyunk, összegezve; a Krisztuséi vagyunk.

Ezek közül egyet tudunk most részletesebben kiemelni.

– 1. Isten szántóföldje vagyunk (9).

Isten megtörte a mi életünk földjének ugarját is, felszántotta, belevetette az Ige magját, hogy az növekedjen és gyümölcsöt teremjen.

Hálával emlékezz az Úr eszközeire, akik az életedben megtörték a gazos és terméketlen, öncélú ugart.

– 2. Isten munkatársai vagyunk (6–9).

Csak ez ad életünknek értelmet!

Bármit teszünk, azt az Úr követésében, az Ő dicsőségére, az Ő megbízásából tesszük, egymást szeretve és nem egymással versengve.

Mi Isten munkatársai vagyunk, szolgák vagyunk, más ajándékokkal, más feladatokkal, de ugyanannak az Úrnak a szolgálatában állunk.

Fáradozunk, tesszük az Úrtól kapott dolgunkat, amíg tehetjük, mindent megteszünk, az Úrban. Csak ez a szolgálat lesz áldássá mások számára is.

*

– 3. Isten épülete vagyunk. (10–17).

Két részből áll a kép. Isten építőmunkásai vagyunk (10–15). Majd ez a kép folytatódik a másik képpel: Isten épülete vagyunk (16–17).

Az alap: Jézus Krisztus. Erre az alapra csak az alaphoz méltó anyaggal lehet építkezni. Vigyázzunk, mit és hogyan építünk erre az alapra! Fáradozunk (8), de nem mindegy, mit és hogyan építünk a magunk és mások életében. Isten temploma vagyunk, mint egyes ember. Isten temploma vagyunk, mint kis gyülekezet, azaz család. Isten temploma vagyunk, mint gyülekezet és egyház. Isten Lelke lakik bennünk. Szentek vagyunk.

Urunk, bocsásd meg, hogy annyiszor beszennyeződött ez a templom, hogy számtalanszor olyan anyag épült a krisztusi alapra, amely megég a tűzben, amely nem örök! Köszönjük, hogy letehetjük bűneinket, és mi magunk kegyelmedben elrejtőzve nem égünk meg az ítélet napján, még ha gyarló munkánk odaveszik is (15).

Urunk, könyörülj, hogy újjászületve, akár Teáltalad megpróbálva (15), méltó épületeid és építőmunkásaid lehessünk! Könyörülj, hogy mint Pál, mi is elmondhassuk; krisztusi alapot vetettünk; és krisztusi épületet építettünk arra, amit krisztusi eleink ránk hagytak, hiszen mi magunk is az Isten templomai vagyunk (10).

*

– 4. Krisztuséi vagyunk (Róma 4,8). Krisztus pedig Istené (18–23).

Ez a bizonyosság mindent felülír. Ez a bizonyosság mindenre elégséges. Ez a bizonyosság azt jelenti, hogy minden a miénk, hiszen miénk az örök élet, az üdvösség (21).

Ez az üdvösséges bizonyosságból fakadó birtoklás alázatossá tesz bennünket. Nem dicsekszünk emberekkel, nem sztároljuk egymást sem, nem gyártunk egyházi celebeket. Továbbá nem is tartunk egymástól, hanem bízunk egymásban, meglátjuk a testvérben azt az értéket, amit ő kapott az Úrtól, és nem bélyegezzük mindjárt kárhozatosan eretneknek őt, ha nem mindent pontosan úgy lát, mint mi. Tehát nem dicsekszünk senkivel, de dicsekszünk egymással az Úrban, hálát adva egymásért (21–23).

Ez a bizonyosság nem engedi, hogy megcsaljuk és elbízzuk magunkat, a saját bölcsességünket, a saját meglátásainkat, akár a saját teológiánkat illetően is. Mert egyetlen bölcsesség létezik: a Jézus Krisztus megváltó keresztje. Minden más bölcsesség bolondsággá lehet, ha halálos gyarlósággal embereket fordít egymás ellen (18–19). Ugyanis minden emberi bölcsesség mögött önzés, hiúság és hiábavalóan ravasz érdek is rejtőzik (19–20, Jób 5,13; Zsoltárok 94,11).

1Sám 29

A VISZÁLYKODÁS…

– 1. Hány gyülekezet sorvad azért, mert abban viszálykodnak a testvérek (3). A viszálykodás gyökere az irigység, aminek pedig „lelki kiskorúság” az oka. Az apostol ezt a lelki kiskorúságot így nevezi: „még testiek vagytok” (3), „a Krisztusban kiskorúak” (1).

– 2. Különösen szomorú ez a viszálykodás akkor, amikor a szolgák, az igehirdetők közötti versengés okoz viszályt, amelyet a kiskorú gyülekezet azzal táplál, hogy egyik csoportjuk az egyiket, másik csoportjuk a másikat „bálványozza”. Olyan modern ez: a celeb lelkész, a celeb igehirdető… Pedig kik ők? Szolgák csupán, akik az Úrtól kapott ajándékaikkal végzik az Ige szolgálatát, miközben az eredményt csakis az Úr adhatja (4–6).

– 3. A lelki kiskorút, akárcsak a pici babát, tejjel lehet táplálni és nem kemény eledellel (2). Itt nemcsak arról van szó, hogy nem lehet felfedni az Ige mélységeit, mert az egyszerűség legszimplább foka is befogadhatatlan számukra, hanem arról, hogy Jézus Krisztus evangéliuma nem érthető, nem emészthető, nem fontos, nem életszükséglet. Így marad az ékesszólás, közéleti témákkal, izgalmas képekkel, buzgó közösségszervezéssel, sokféle pótcselekvéssel, a lényeg nélkül.

– 4. Az apostol a Krisztusban kiskorúaknak nevezi a korinthusiakat. Ez azt jelenti, hogy ők már az Úr kegyelmében vannak, ezért az Úr nem engedi őket elveszni, és nem engedi azt sem, hogy ilyenek maradjanak.

1Sám 28

A „LELKI” EMBERRŐL.

– 1. Így kiált fel az apostol: „Mi pedig nem a világ érzéki lelkét kaptuk, hanem az Isten Lelkét, hogy megismerjünk mindent, amit az Isten ajándékozott nekünk!” (12) Ebben a szózatban Isten magasztalása zendül és az Úrnak való hálaadás. Isten ajándéka Jézus Krisztus, a megváltó szeretet, a kegyelemből nekünk ajándékozott új és örök élet teljessége: amit szem nem látott, fül nem hallott és emberi értelem (szív) el sem gondolt (9). Isten ajándéka nem érzékkel és értelemmel ragadható meg, és teljességében túlmutat minden emberi érzékelésen és értelmi összefüggésen.

– 2. Isten, az Ő Lelke által kijelentette az Ő előre elrendelt bölcsességét és ajándékát. Isten bölcsessége az Ő megváltó szeretete, amelyet Jézus Krisztusban mutatott meg (10).

– 3. Ez a bölcsesség azonban elrejtett az érzéki, értelmi, saját lelke által vezérelt emberek előtt, mert számukra ez a bölcsesség bolondság (14). A világ bölcsessége ennyi: teljesíts és valamennyit fizetnek érte, ha teljesítesz, majd Isten is fizet. Isten bölcsessége pedig a kegyelem, a megbocsátó szeretet, amelyből odaszánt élet fakad. Ez elfogadhatatlan a világ számára.

– 4. A lelki ember itt az Isten Lelke által vezérelt embert jelenti, nem pedig a saját lelke, értelme és érzékei által vezetett embert (12). A lelki emberben a Krisztus gondolatai vannak, nem pedig a saját gyarló és részrehajló gondolatai (16). A lelki ember a Krisztus gondolatait adja tovább, mint igehirdető és bizonyságtevő, nem pedig „a magáét” szajkózza (6–7; 13). A lelki ember nem a maga gondolatai, hanem a Krisztus gondolatai alapján „ítél” meg mindent, ekként vizsgál, lát, hall, érzékel, értékel, véleményez, összegez.

– 5. Tehát: ez az isteni bölcsesség és ajándék az érzéki-lelki emberek előtt elrejtett. A világ bölcsessége arra koncentrál, ami szemmel látható, füllel hallható, értelemmel vizsgálható. Látom, hallom, érzékelem a teremtett világot, az értelmemmel összegzek is valamit a látottak és a hallottak alapján, de ez csak egy kis szelete az egésznek: az én szemléletem. Az érzékeim is Isten ajándékai, de ezek gyakran becsaphatnak, és az értelmemmel is csak a valóság egy kis darabját ragadhatom meg. Nem becsüli le az apostol az érzékelést és az értelmet, de önmagában alkalmatlannak tartja azokat a teremtett világ Teremtőjének és Megváltójának megismerésére. Az érzéki-lelki ember, mindig magából kiindulva szemlél mindent, és ezt a szemléletet abszolút igazságnak könyveli el. A világ fejedelmei is itt tévednek, mert mulandó életük önzően mulandó bölcsességét isteni kijelentéssé, messiási szabadítássá akarják tenni, és a vége csakis pusztítás és pusztulás lesz (6–8).

1Sám 27

SZEMÉLYES VALLOMÁS A SZOLGÁLATRÓL, AZ APOSTOL NYOMÁN.

– 1. Amikor megérkeztünk a szolgálati helyünkre… (1) Itt számos emlék „száll meg” minket. Ezek az emlékek szépek, fontosak; de nem szabad engedni, hogy egy határon túl úrrá legyenek rajtunk. Mert nem ez a lényeg. Ha az emlékek között valami lényeges lehet, az a gyülekezeteinkért való nagy hálaadás, akkor is ma is…

– 2. Amikor megérkeztünk szolgálati helyünkre, tele voltunk elhívásunkból fakadó lelkesedéssel; bízva abban, hogy ez a lelkesedés a Szentlélek által vezérelt.

– 3. Amikor megérkeztünk, tudtuk azt, hogy ezen a szolgálaton csak akkor lehet áldás, ha az Isten bizonyságtételét, Jézus Krisztus evangéliumát hirdetjük, akit megfeszítettek és aki feltámadott (2). A megfeszített Jézus Krisztusra tekintve látjuk azt, amit Isten az Ő feltámadásával mindenkorra megpecsételt, hogy ott valójában a bűn, a betegség, a halál, a gonosz feszíttetett meg, győzetett le. A kereszt hirdeti a legnagyobb örömhírt: Isten megváltó szeretetét az embervilágnak.

– 4. Tudtuk, hogy szolgálatunkon csak akkor lehet áldás, ha minden gyülekezeti tevékenység ezt az örömhírt adja tovább, hirdeti, éli, hitelesíti, erősíti (2).

– 5. Tudtuk, hogy ezt az örömhírt nem megnyerő ékesszólással, nem bölcsesség fölényével lehet meghirdetni, hanem csakis a Szentlélek bizonyító erejével (4).

– 6. Mindezeket tudtuk? Ez így nem pontos kifejezés. Igyekeztünk folyamatosan könyörögni azért, hogy mindezeket mindenkor tudjuk, hogy soha el ne felejthessük, és meg ne fáradjunk a szolgálatban. A magunk alkalmatlanságát átélve tele voltunk félelemmel, rettegéssel, erőtlenséggel (3). Ez harmincegy év után még inkább így van. A félelmen és a rettegésen naponta csak az Úr elé, Igéje elé való könyörgő odajárulás segíthet. De segít, hogy a feltámadott Jézus Krisztus keresztjét szem elől ne tévesszük és egy teljesen megváltozott közegben is miénk maradjon a szolgálat kezdeti öröme, gyülekezeteink szeretete és a maiakhoz való „kulcs” megtalálása. Még akkor is, amikor az idő előrehaladtával a testi és lelki lehetőségek kopnak, az elvárások nőnek (amelyek nem mindig a megfeszített Krisztust szolgáló elvárások), és a „piszkálódás” is fokozódik, miként a világban mindenütt.

– 7. Áldott legyen az Isten a bizonyosságért: minden változhat, de az Úr ugyanaz! (Zsidókhoz írt levél 13,8)

1Sám 26,13–25

A MI DICSEKVÉSÜNK.

– 1. Mivel dicsekedhetnénk? Amit elérhettünk, az Úrtól kaptuk. Az Úr ajándéka minden javunk, képességünk, lehetőségünk. Ő adja a talentumokat (Máté 25,14–30). Mink van, amit nem az Úrtól kaptunk volna? (1Korinthus 4,7) Az Úr nélkül semmit sem cselekedhetünk (János 15,5). Személyes bizonyságtételem: Visszatekintve eddigi életemre, csak hálát adhatok az Úrnak, mindenért. Az idő múlásával kiderül, hogy az Úr nélkül senkik és semmik vagyunk, mindnyájan (28). Farkas József említi az egyik igehirdetésében: „Nem kellünk mi senkinek, legfeljebb amíg van valamink, addig az kell tőlünk…” Döbbenetes látni, hogy „margóra került” emberek miként magányosodnak el. Semmik vagyunk, megkopunk, megbetegszünk, meghalunk.

– 2. Mégis dicsekedhetünk! Nem önmagunkkal, hanem az Úr szeretetével dicsekedhetünk. Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék! (31) Aki tisztában van elesettségével, minden tehetsége ellenére is töredékességével, bölcsessége ellenére is tudatlanságával, vitázóképessége ellenére is végességével, ereje ellenére is erőtlenségével, előkelő csúcsai ellenére is a zuhanás lehetőségével (27–28); az az ember kegyelem alatt van, azt az Isten kiválasztotta. Dicsekedhetünk az Úr kiválasztó kegyelmével (26–27).

– 3. Dicsekvésünk Jézus Krisztus keresztje, amely a bolondság és megbotránkozás a világnak, de nekünk az Istennek ereje (18). Ott a kereszten látjuk igazán, hogy milyen nyomorúságosan sebezhető az ember és milyen hatalmas az Isten, az Ő megváltó szeretetében és emberi nyomorúságot, feltámadásával legyőző irgalmával.

1Sám 26,1–12

KIK TARTOZNAK ISTEN NÉPÉHEZ, egy adott helyen belül található gyülekezetéhez?

– 1. Azok tartoznak Isten népéhez, akik felé Isten tette meg az első lépést, akiket az Úr a saját népévé tett, kiválasztó, elhívó, megszentelő kegyelme által (2).

– 2. Azok tartoznak Isten népéhez, akik segítségül hívják Jézus Krisztus nevét (2). Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül (Róma 10,13). Nincs ennél bátorítóbb Ige. Ha hittel és imádsággal sóhajtasz fel, „Istenem!”, már segítségül hívtad az Úr nevét; üdvösséged van! Aki az Úrhoz menekül, annak életében nem marad el az üdvözítő védelem. Ennek testet öltése viszont teljesen az Úr döntése. Az Úr segítségül hívása egyben az Úr visszajöveteléért való buzgó imádságot is jelenti (7).

– 3. Azok tartoznak Isten népéhez, akik együtt hívják segítségül Jézus Krisztus nevét, bárhol a világban. Ez a hitünk egyetemessége. Az ő Urukat és a mi Urunkat együtt hívjuk segítségül mindenütt, mert ugyanahhoz az Úrhoz fordulunk (2).

– 4. Éppen ezért, azok tartoznak Isten népéhez, akik nem támasztanak egymás között szakadásokat; akik nem pártoskodnak, akik nem engedik, hogy ki-ki a maga vallásos sztárját istenítse; akik nem viszálykodnak; hanem egymáshoz igazodva követik az Urat (10–17).

– 5. Azok tartoznak Isten népéhez, akik a gyülekezetben aktív szolgálatot vállalnak, mindenki a maga kegyelmi ajándékai szerint. Nem nélkülözünk semmiféle kegyelmi ajándékot a szolgálatban; a mi gyülekezetünkben sem. De mégis, kell a könyörgés, mert nagyon sok az ötletelő, kreatív, progresszív kegyelmi ajándékokkal megáldott testvér, akik kitalálnak valami újat és odébbállnak. Nagyon kevés a vezetést elfogadó, önzetlen, kétkezi segítő. Ezért a kegyelmi ajándékért kell imádkozni, hiszen mindenkinek az alkotásra, a vezetésre és a dolgoztatásra van karizmája; a templomtakarításra, kertrendezésre már alig… (4–9)

1Sám 25

– Vannak zavarkeltők, olyanok, akik saját érdekeik felől néznek mindent. Ezeknek a Krisztus ügye is egy lehetőség a sok közül, hogy a „saját hasuknak”, hasznuknak éljenek. Az ilyenek szépen szólnak és megcsalják a jóindulatúak szívét (16–18).

– Most megtalál ez az igevers engem is. Mivel Pál is többször fogalmaz ebben az igeszakaszban egyes szám első személyben, ezért én is ezt teszem. Elnézést érte.

– Először úgy ért el az igevers, hogy – gyarló, önsajnálkozó módon – arra gondoltam: hányszor használtak már ki engem is; vég nélkül dolgoztattak, hajszoltak, közben kritizáltak, mindenki követelve a magáét, egészen és azonnal, várva a végkimerülésemet. Ezzel az önző megközelítéssel a Sátán akart összetaposni a lábaival (20).

– Aztán ebből a gyarló, első villanásra „betalált” gondolatból isteni üzenet lett. A Szentlélek kezdett el munkálni, a saját lelkem megbízhatatlan érzelmei felett. Megfordult a kocka. Az Úr hatalma összezúzta a Sátánt (20).

– Így ez az üzenet először arra késztetett, hogy fordítsam meg a gondolatot, és tegyem fel a kérdést: Én hányszor használtam ki másokat, miközben észre sem vettem ezt.

– Majd az üzenet másodszor arra késztetett, hogy hálát adjak azokért, akik hűséggel szolgálják a Jézus Krisztus ügyét, és minden gyarlóságom ellenére, szeretettel engem is elhordoznak. Pál ugyanezt teszi, megnevezve azokat a szolgákat, akik Jézus Krisztus ügyében járnak akként, hogy személyesen neki is munkatársai, vendéglátói, támogatói (21–24). Ne csak a zavarkeltőket lásd, hanem az odaadó testvéreket is! Vannak sokan!

– Harmadszor, az üzenet arra késztetett, hogy magasztaljam az Urat, akinek van hatalma arra, hogy erő felett megerősítsen az örömhírrel, amelyet kijelentett a Jézus Krisztusban. Sok minden titok körülöttünk, és „itt” az is marad; de az Isten örök rendelkezése nyilvánvalóvá lett. Aki ennek az örök rendelkezésnek részese és továbbadója lehet, az minden gyarlósága és körülményei ellenére is megmarad a hitben és az engedelmességben. Ez a bizonyosság mindenre elégséges (25–27).

1Sám 24

– A levél olyan személyes üdvözlésekkel zárul, amelyeket nem lehet meghatottság nélkül olvasni.

– Micsoda áldott pásztoráció! Hány embert ismert Pál, mindenkire odafigyelt, ápolta és erősítette a személyes kapcsolatokat. Valahányukhoz volt egy kedves szava. Elszégyelltem magam, én hányszor belefáradok. Az apostol nem fárad. A személyes hang, a személyes odafigyelés minden gyülekezetépítés alapja.

– Bocsánat a túlzottan személyes hangért! De az Ige felhatalmaz most engem is hasonló hangvételre. Három évtizedet túlléptem a gyülekezeteimben, elsők és egyetlenek az életemben ezek a közösségek. Itt próbálunk, Feleségemmel együtt, az Úr kegyelméből, hűséggel szolgálni. A harminc év alatt szinte kicserélődött a gyülekezet. Áldottak a mostaniak, és áldottak az egykor volt testvérek. Lapozva a gyülekezeti életről készült számos iratot, feljegyzést, egy sereg név szólít meg, és azonnal elevenné lesznek az emlékek. Akárcsak az apostol, tudnám sorolni a neveket, azok mögött nemcsak életek, „regényes sorsok” tárulnak fel, hanem még inkább az Úr kiválasztó, megtartó, üdvözítő kegyelme.

– Milyen érdekes: a nevek felsorolásban tíz nőt említ meg név szerint az apostol, akikről tömören azt írja, hogy sokat fáradoznak az Úrért (6), mégpedig úgy, hogy sokat fáradoznak az apostolért, a gyülekezetért, a rájuk bízottakért, akár az életüket is kockáztatva… A nők tehát a keresztyénség ügyének kezdetétől fogva ott szolgáltak legelöl. Ők voltak azok, akik a végsőkig kitartottak az Úr keresztje alatt is, odasiettek az Úr sírjához, amikor a férfiak már régen fejvesztve elfutottak. Ezek bibliai tények, amelyek nem a férfira és nőre vonatkozó teremtési rendet írják felül, nem is valami nőkre vonatkozó teológiai mozgalmat akarnak aláhúzni, hanem azt akarják kiemelni, hogy a nő áldott ajándéka a férfinak. A nő hite, lelkisége, stabilitása, ereje, fáradhatatlan fáradozása csak hálára indíthat minden férfit. Áldom az Urat a Feleségemért!

1Sám 23

– Pál hálát ad az eddig elvégzett szolgálatokért, hiszen keleten, Jeruzsálemtől Illíriáig hirdethette az evangéliumot. Illíria a Balkán-félsziget északnyugati része, egészen az Adriai-tengerig, a mai Szlovénia, Horvátország, Bosznia területe (19).

– Pál hangsúlyozza, hogy ezen a területen – az itt lakó pogányok között, akiknek még senki nem hirdette az Igét – elvégezte a Krisztus evangéliumának hirdetését (13–16).

– Pál hálaadása nem dicsekvés, mert Jézus Krisztust magasztalja, aki előtte járt ebben a szolgálatban, és az apostol által maga az Úr cselekedett (17–19).

– Ugyanakkor az apostol nem álszerény: hálaadása során tudatában van annak, hogy mit végzett el általa az Úr (19).

– Pál hálaadásában bizonyosság van, hogy ezek a gyülekezetek tovább fognak gyarapodni, fejlődni, ő pedig új munkaterületek felé indulhat. Ő itt végzett, de a feladat soha nem kész, mások folytatják azt. Amit őneki kellett elvégezni, azt elvégezte.

– Néhány „csenevész” gyülekezet a hatalmas pogány tengerben, és az apostol mégis bizonyossággal tekint a jövőbe. Az Úr ügye nem tőlünk függ, még akkor sem, ha ránk bízta annak szolgálatát az Isten.

*

– Pál tervei között a nyugati misszió szerepel, egészen Hispániáig, a mai Spanyolországig. Közben szeretné meglátogatni a római testvéreket is (22–24). De most ennek még nincs itt az ideje! Most fontosabb feladatok vannak. Isten akarata felülírja a mi terveinket.

– Pál most a jeruzsálemi gyülekezetnek gyűjtött adományt viszi el. Imádságot kér a római testvérektől. Jeruzsálemben sok veszély leselkedik rá, a zsidók dühe mellett az, hogy a jeruzsálemiek nem fogadják el a görög gyülekezetek adományát, és megtörténik az első egyházszakadás zsidó és pogánykeresztyének között (25–33).

– Az apostol teszi a dolgát, az Úrban bízva, reméli a majdani örömteli, római megérkezést és az ottani megpihenést. Csak az öröm és a megpihenés reménységével lehet erő felett szolgálni és új feladatokba indulni. Amikor már itt nincs feladatunk, vagy amikor már azokat nem tudjuk ellátni, akkor mi elvégeztük azt, amit ránk mért az Úr. Készülünk az örök örömre és megpihenésre.

1Sám 22

– Az apostol írásértelmezése, bibliamagyarázati elve egyértelmű és világos! Miért adta Isten nekünk a Bibliát? Tegyük fel „emberiesen” a kérdést: Hogyan kell értenünk ezt a hosszú évszázadok alatt, különböző korokban keletkezett iratgyűjteményt? Elsősorban erre a kérdésre válaszol itt az apostol.

– Amit korábban megírtak, azt azért írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást nyerve reménykedjünk (4).

– Az apostol abból indul ki, hogy az embernek türelemre, vigasztalásra, reménységre van szüksége. Igen, elsősorban ezekre van szükségünk, ebben a „zaklatott, aggasztó, halál-felé-való-létben” (Heidegger). A többi szükségletünk kielégítése csak egy időre kitolja, vagy éppen elüti magától az alapvető problémákat.

– Az apostol ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy valóságos türelmet, vigasztalást, reménységet egyedül az élő Isten adhat nekünk, aki a halál felett is Úr, és aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból, hogy a mi életünket megtartsa az Úr.

– Minden bibliaértelmezés elsődleges szempontja csakis ez az „optika” lehet. Ebből fakadhatnak egyéb szempontok is, ezt a fő sodrást követve. Az Írások értelmezését Jézus Krisztus is ugyanígy határozta meg (János 10,10), és a próféták is ekként fogalmazták meg azt (12; Ézsaiás 11,10). Az apostol „csak” az előtte járókhoz igazodott itt.

*

– A reménység Istene betölt bennünket hit által örömmel és békességgel, hogy az örök élet tágasságában bővelkedjünk már e-világban is (13).

– Akinek életét a reménység Istene tölti be, az mindenkivel, aki csak Jézus Krisztust megváltónak vallja, együtt dicséri az Urat (5–12).

– A krisztusi ember nemcsak a maga kedvére él, nemcsak magának kedvez, hanem felebarátjának is (1–3). Ne feledjük, hogy Jézus Krisztus példázata a belkörű felebarát-értelmezést kiterjesztette az idegenre is (Lukács 10,36–37). Ne dobáljuk egymásnak a labdát, felelőst keresve a világ nyomorúságait illetően, mert a jóléti társadalmakban éppen az a legnagyobb baj, hogy csakis a magunk kedvére akarunk élni, miközben életünk türelmetlenül ideges, szomorú és reménység nélküli…

1Sám 21

– Az Isten országa nem evés és ivás, mindenekelőtt abban az értelemben, hogy ezt az országot nem a mi tevékenységünk hozza létre, hanem az, amit Isten tett és tesz értünk.

– Az Isten országa igazság, mert Isten ajándékoz nekünk igazságot, azaz bűnbocsánatot és megtisztulást.

– Az Isten országa békesség, mert az Isten ajándékoz nekünk békességet. Ez a békesség felvállalja a maga harcait, de az Úr ügyét képviselő, békességszerző szeretettel (Máté 5,9). Ez a békesség Istennel, egymással és önmagunkkal való üdvösséges rendeződést jelent, már ebben a világban. Ez a békesség a krisztusi konfliktuskezelés csodáját jelenti, amely nem törődhet bele abba, hogy Krisztus testét, a részletkérdések miatti egyet nem értés okán, folyamatos szakadások sebzik fel.

– Isten országa öröm (Filippi 4,4), és a maradéktalan mennyei öröm előízét már „itt” megtapasztaljuk, minden élethelyzetben. „Ott” azonban az Isten országa evés és ivás is lesz, mert nagy vacsorához hasonlította azt a mi Urunk (Lukács 14,15). Jó lesz egyszer végre lelkiismeret-furdalás nélkül enni és örülni. Isten országa öröm, bőség, asztalközösség, zavartalan testvériség, Isten dicsőítése és az élet „áldott élvezete”, ahol azon is jókat nevetünk majd, hogy itt milyen „mulandó apróságokból” is élet-halál kérdést kreáltunk.

*

– Mit szabad egy keresztyénnek és mit nem?

– Akkor is, ma is felvetődik ez a kérdés, és mindig a kor aktualizálja a vitás pontokat.

– Akkor az volt a kérdés, hogy mit ehet és ihat egy keresztyén. Miként érvényes az étkezésre a Krisztusban nyert szabadság? Másként értették ezt a zsidókból lett keresztyének, akiket számos étkezési szabály kötött meg addig, és másként a pogányokból lett keresztyének (13–16).

– Az evés és az ivás kérdése ma „újpogány módon” lett újra központi kérdés: fogyni, vékonynak lenni, tetszeni, megfelelni, testkultusznak hódolni, egészségesen élni, saját magunkat megváltani; másik oldalról pedig manapság beszélhetünk a pótcselekvő evőről és a szenvedélybeteg ivóról.

– Manapság azonban mégis más kérdések törik meg a békességet, az apostol korához képest. Ilyen például a keresztyénség közéleti szerepének problematikája. Ilyen a keresztyénség hitehagyásának, vagy éppen politikai beágyazottságának kérdése. Ilyen az a kérdés is, hogy a keresztyén szeretet és szabadság meddig terjedhet, így mit jelent a krisztusi szeretet a menekültek kapcsán. Eszünkbe juthat továbbá az a kérdés, hogy miként harcoljunk a teremtett világ kiszipolyozása ellen, miközben nem egy politikai mozgalommal akarunk azonosulni. Gyakran felvetődik, hogy miként gyakorolhatjuk, a keresztyénség mai helyzetében, az ökumenét.

– Az emberiség mai problémái világméretűek, ezért csak világméretű megtéréssel lehetne megoldani a kérdést. Addig csak egymást vádoljuk…

– A keresztyénség nagy családján belül Isten Igéje ezt hangsúlyozza: „Azokra a dolgokra törekedjünk tehát, amelyek a békességet és egymás építését szolgálják.” (19)

1Sám 20

– Letagadhatatlan tény az, hogy a keresztyének nagy családjában is sok a különbség közöttünk. Még az azonos felekezeten és kegyességi körön belül is, számos ponton másként éljük meg a hitünket, másként értékeljük a történéseket, és bőséggel akadhatnak teológiai viták is közöttünk.

– Már a keresztyénség hajnalán is így volt ez. Bizony így van ez ma is.

– A különbségeket nagy részben a krisztusi megszabadításunk előtti „régi” kísértése okozhatja, attól függően, hogy előtte kinek milyen volt a személyisége; és kit honnan, milyen korábbi környezetből szabadított meg az Úr (1–4).

– Napi könyörgésünk lehet, hogy Urunk minél teljesebben szabadítson meg bennünket az ó-emberünktől!

– A hitbéli bizonyosságunk, minden különbség ellenére, egyetlenegy: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Mindannyian Jézus Krisztusban hiszünk. Mindannyian, akik Jézus Krisztusban hiszünk, ennek az egyetlen Úrnak a gyermekei vagyunk. Ez a tény, minden különbség ellenére, egyértelművé teszi a medret, amelyben folyik az életünk; és a gátat is, amit nem törhetünk át.

– A letagadhatatlan tény az, hogy a medren belül sokféle hullámfodor létezik. Az apostol nem is megy bele abba a meddő vitába, hogy kinek van igaza az étkezési szabályokat és az ünnepeket illetően. Jézus Krisztusban, hitben tegyük, amit teszünk, ez a lényeg (5–10).

– A reménységünk pedig az, hogy amikor megállunk az Úr ítélőszéke előtt, akkor Ő kegyelmes lesz hozzánk a számadáskor. Reménységünk az, hogy hitben halhatunk meg, vagyis hűségesek lehetünk mindhalálig (Jelenések 2,10). Rászorulunk a kegyelemre, azért is, mert nehéz az élet és nehéz a meghalás. Csakis az Úr erejével lehet mindvégig megállni (1Korinthus 10,12). Rászorulunk a kegyelemre, mert sok részletkérdésen mentünk ölre egymással, élet-halál kérdésként tüntetve fel azt, miközben elsorvadtak mellettünk életek (11–12). Reménységünk az, hogy akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk (8).

1Sám 19

– Egyszer, a három történelmi egyház püspökeinek találkozójára gyülekezve, egy protestáns püspök megszólított egy katolikus érseket: „Mondj valami jót, Érsek uram!” Az érsek így felelt: „Üdvösség!” A kérdést megelőző beszélgetéshez kapcsolódva más válaszra számítottunk: szépen haladnak az építkezések, stabil az egyházmegye, azért van eredménye az emberi erőfeszítéseinknek… Az érsek válasza azonban teológiai telitalálat lett.

– Hasonlóan telitalálatos válasz lett az, amit az egyik püspökünk felelt a következő kérdésre: „Mikor történik már valami lényegi és mégis korszerű dolog az egyházunkban, túl a mindennapi ügymeneten, túl a megszokott alkalmakon és túl az állandó válságkezelésen?” A válasz ugyanis így hangzott: „Ma is sok minden történt, főként pedig az, hogy egy nappal még közelebb kerültünk Jézus Krisztus visszajöveteléhez.”

– Isten Igéje is pontosan ezzel bátorít bennünket. Ma még közelebb van hozzánk az üdvösség, mint tegnap volt (11–14). Ennél azonban sokkal többet jelent ez a kijelentés. Az apostol ugyanis így fogalmaz: „Hiszen most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk…” (11) Már „itt” miénk az üdvösség, mert hitben járunk, az örök élet királyának, a feltámadott Jézus Krisztus ölelésében élünk. De az az új világ, amely hit által már most a miénk, egyre láthatóbban győzedelmeskedik a bűn, a betegség, a halál régi világán. A hajnalhasadást követően az éjszakát felváltja a nappal (14).

*

– A Szentlélek által pedig a mi hívő életünk is egyre láthatóbban leteszi a sötétség megbocsátott cselekedeteit és felölti a világosság fegyvereit.

– Ezek a fegyverek lelki fegyverek, amelyeket a krisztusi megváltó szeretet vezérel.

– Ez a krisztusi szeretet nemcsak elfedezi a régi élet konkrét bűneit, hanem elsorvasztja azokat, valahogy úgy, ahogy az árnyékliliom elterjed és fénylően virágzik a leghomályosabb helyen is, megakadályozva azt, hogy alatta akár a legagresszívebb gyom is előfurakodjon. Ha bűnös kívánság ébredne bennük, az már nem törhet felszínre (14).

*

– Csakis a krisztusi szeretetből táplálkozhat a mi szeretetünk (8–10).

– A szeretetről sokfélét lehet összehordani, amely önmagában, meghatóan üres „líra”, de semmi egyéb.

– A valóságos, tevékeny szeretet definíciói olvashatók itt, ebben az igeszakaszban.

– A szeretet: Krisztus bennünk.

– A szeretet az Isten országának alkotmánya.

– A szeretet a krisztusi új és örök, üdvösséges világ megállíthatatlan hajnalhasadása.

– A szeretet az Isten törvényének betöltése.

– A szeretet az egyetlen lényegi tartozásunk egymás felé, amely csakis Jézus Krisztusban újjászületve egyenlíthető ki.

– A szeretet leggyakorlatibb megfogalmazása az, ahogy a mi Urunk a gyarló, de már megváltott ember felől megközelítve szól a szeretetről: Ahogy magad szereted; na, úgy szeresd a másikat. Még gyakorlatibban mondva: „A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak.” (10) Mi a rossz a felebarátnak: mindaz, ami miatt te felsóhajtasz, felkiáltasz, felüvöltesz; mindaz, amitől te félsz vagy éppen rettegsz; mindaz, amitől te is indulatba jössz… Igen, az a másiknak is biztosan rossz. Egészen profánul fogalmazva: Ha te ráütsz az ujjadra a kalapáccsal, és az nagyon fáj, akkor ne csapj oda kalapáccsal a másik ujjára se, mert az bizonyosan neki is rossz lesz. Ez ilyen „egyszerű”. Illetve csak innen kiindulva lehet beszélni a szeretetről, esetleg elmélyíteni annak tartalmát, hogy az ne valami olcsó érzelgősség, vagy farizeusi képmutatás legyen.

*

– Itt az idő! (11)

– A nappal egészen közel van! Fel kell ébredni az álomból!

– A krisztusi szeretetet valóban cselekedni kell és lehet, az Úr ereje által, miként az árnyékliliom ténylegesen virágzik, még a legárnyékosabb helyen is, és virágja felragyogtatja azt a homályos helyet, ahol él!

– Letehetjük a sötétség cselekedeteit, amit a mi Urunk szeretete elfedezett: dorbézolás, részegeskedés, szeretkezés, kicsapongás, viszálykodás és irigység a múlté.

– De Jézus Krisztusban igenis helye van az örömnek, a jókedvnek.

– Jézus Krisztusban helye van a buzgó igyekezetnek, amely nem kioltja a másik igyekezetét, hanem támogatja azt; kivéve, ha az emberi igyekezet nem Istennek kedves célra irányul. Ilyenkor prófétai intésre van szükség.

– Jézus Krisztusban a szeretkezés áldás, Isten ajándéka, az Úrban kapott társunkkal.

1Sám 18

– Ravasz Lászlónál tökéletesebben és tömörebben senki nem magyarázta ezt a fontos szakaszt. Kívülről megtanultam egykor. Most sem tudok elszakadni attól.

– Az állammal szemben a keresztyén ember a pozitív engedelmesség álláspontján áll (1–5). Az állam ugyanis biztosítja a rendet, egységet, kifelé a békét, befelé a jogrendet és az életfeltételeket (6–7), a bűn és a gonosz káoszt, erőszakot teremtő hatalma ellenében. Ha angyalok lennénk, nem volna szükség államra, annak „kardjára” (4). Aki az államhatalom ellen támad, az Isten ellen lázad és a Sátán táborába áll.

– Ugyanakkor az állam hatáskörének határát meghúzta az Isten. Az államnak mindig a maga minimalizálására kell törekednie. A legszörnyűbb bálványozás az állam istenítése. Amikor az állam ezzel az igénnyel lép fel, akkor fenevaddá lesz (Jelenések 13). Ekkor Istennek kell engednünk, mintsem embereknek (Cselekedetek 5,29). Ilyenkor elérkezett az ellenállás joga, vagy a vértanúság ideje. Az igehirdetés, a prófétai szó mindig jelzi az államnak való engedelmesség fontosságát és annak határait, amelyet a gyakorlatban az Igével és Szentlélekkel megelevenített lelkiismeret érvényesít (5).

– A felsőség Isten szolgája. A felsőségnek azonban felelőssége van Istennel szemben. A gonosz felsőség is Istennek eszköze – nem szolgája, hanem eszköze –, Istennek vesszője, amellyel övéit bünteti, de ha megtérnek, eltöri a vesszőt. A felsőség érvénye csak erre a világra szól, de az utolsó időkben eltöröltetik minden birodalom, hatalom és erő; és Isten lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28).

1Sám 17,26–58

– Milyen legyen a krisztusi ember? Legalább huszonhét elvárást sorol fel itt az apostol. Néhányat kiemelek: a szeretetben ne legyünk képmutatók, egymás iránt legyünk figyelmesek, a tiszteletadásban egymást megelőzők legyünk, a szolgálatkészségben legyünk fáradhatatlanok, a nyomorúságban legyünk kitartók, gyakoroljuk a vendégszeretetet, áldjuk az üldözőinket, ne legyünk nagyravágyók, ne álljunk bosszút…

– Már ott elakadok, hogy a szolgálatkészségben fáradhatatlannak kell lenni, meg a nyomorúságban kitartónak. Mit jelent a fáradhatatlan szolgálatkészség? Vég nélkül? Minden visszaélést felvállalva, halálig, önvédelem nélkül? Mit jelent a nyomorúságban való kitartás? Hiszen olyan nyomorúságos testi kínokat láttam már, ahol kitartásról beszélni olyan lett volna, mintha sót dörzsöltünk volna a lüktető sebekbe.

– Valótlanságokat állít az apostol? Nem! Hanem arra akar késztetni bennünket Isten az apostolon keresztül, hogy olvassuk végig egyenként ezt a huszonhét elvárást, köztük szünetekkel. Ezalatt tartsunk önvizsgálatot. Hamar kiderül, hogy szinte mindegyik kapcsán megbuktunk, és elbukunk folyamatosan. Olykor felragyog valami ezekből a krisztusi vonásokból rajtunk keresztül, hirdetve az Úr dicsőségét és a mennyei világ valóságát, üdvözítő rendjét, amely felé úton vagyunk; de aztán mintha győzne a gonosz hatalma: visszahullunk.

– Na, de pont itt rejtőzik a mai igeszakasz lényegi üzenete! Az apostol ugyanis a krisztusi kegyelemből következő elvárások sorjázásával alázatra kényszerít, a kegyelem királyi székéhez „kerget” minket; miközben arra is rá akar mutatni, hogy milyen nagy hitető a gonosz, és mi mégis milyen nagy kegyelem alatt vagyunk. A gonosz minden bukásunk alkalmával el akarja hitetni velünk, hogy ő a győztes. Pedig a feltámadott Úré a győzelem!

1Sám 17,1–25

– Gyönyörű, kristálytiszta szakasz ez. A gyülekezet Jézus Krisztus teste. Ő a fej, mi pedig ugyanazon testnek tagjai vagyunk, akik az Úr által kijelölt helyünkön szolgálunk, az ehhez Őtőle kapott kegyelmi ajándékok képességével. Az egyes hívőnek, a maga helyét hit által fel kell ismerni és a hit engedelmességében, hűséggel ott kell szolgálni. Ez a hit mértéke, amely kizár az Istentől rendelt helyünkkel kapcsolatban minden elégedetlenséget és nagyzolást (3–6).

– Az apostol említi az akkori feladatokat. Néhányat kiemelünk ezekből. A prófétálás és tanítás a hit szabálya szerint történjen, vagyis a gyülekezet közös, krisztusi hitvallása szerint, és nem önkényesen. A vezetést igyekezettel végezzük, vagyis nem hatalmaskodással, hanem felelősen elöl járva, a legtöbbet szolgálva, még ha sokan ezzel az igyekezettel vissza is élnek. Az adakozó egyszerűen, természetesen adjon és nem kirakatban. Ezeket a feladatokat egészítsük ki a mai szolgálati területekkel (6–8).

– Az Úrtól rendelt feladatok közül kiemelkedik egy igen fontos, amely ebben a formában alig olvasható máshol. A könyörület szolgálata ez. Konkrét irgalom és segítség ez egy könyörtelen világban. Ennek számos formája létezhet, helyzettől függően. Az egyik legáldottabb könyörület a jókedv, az Úr valóságos örömétől tápláltan (Filippi 4,4), amely másokat is jókedvre segít. Nem mímelt jókedv ez, és életmentő! (8)

1Sám 16

– Pál áttekintette Isten üdvtervét, amennyire azt Isten kijelentése alapján áttekinthette. Isten megkeményítette Izráel egy részét, amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak az üdvösségre. De aztán eljön a Megváltó, és a próféta ígérete szerint üdvözülni fog az egész Izráel (Ézsaiás 59,20–21). A pogányok teljessége és az egész Izráel üdvözül, hiszen Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok (29). A teljesség itt azokat jelenti mind, akik Isten kiválasztó kegyelme által értek célhoz; mindazokat, akik engedetlenné lettek, és akiken Isten mégis megkönyörült (32).

– Csak leborulhatunk Isten bölcs döntései előtt. Az apostol is ezt tette. Ezekkel a döntésekkel nem vitatkozhatunk. Ezeket a döntéseket alig tudjuk felfogni, kikutatni, megérteni; éppen ezért tele lennénk kérdésekkel. De értelmetlen és hitetlen minden kérdés, és áldott minden leborulás. Ez a leborulás vallja, hogy Isten mindent tökéletesen intéz. Ez a leborulás hálát ad az isteni, üdvösséges rendért, amit az Úr garantál, amit helyreállít és fenntart, a gonosz mindent szétdobáló mesterkedései ellenére is (33–35). Ez a leborulás hálát ad azért a személyes bizonyosságért, hogy ebből a kiválasztó, üdvözítő szeretetből mi is részesülhettünk, a Jézus Krisztusban.

– Nem kell ennél több, valójában csak ez: vallani, hogy az Úrtól, Őtőle, Őáltala és Őérte van minden, ezért Övé a dicsőség mindörökké. Ebben a hitben élni és szolgálni az Ő dicsőségére, amíg tart a ma… Az Úr rendelt el mindent, aztán Ő teremtett mindeneket, azaz Őtőle indult minden, Ő az „eredete” mindennek. Az Úr által került újból üdvösséges helyére ez a kibicsaklott világ, a megváltó Jézus Krisztusban. Az Úr dicsőségéért történik minden rendeződés, ami a saját üdvösséges javunk egyetlen forrása is.

– Olyan ez, mint amikor a kisiklott és tehetetlenül régóta veszteglő szerelvényt, benne az egymást halálosan kikészítő, türelmetlen utasokkal, végre „felülről” egy „hatalmas daru” a sínpárra emeli, és az folytathatja útját a kijelölt cél felé. Ezalatt voltak olyanok, akik türelmetlenül leszálltak a vonatról – perlekedve kalauzzal, mozdonyvezetővel, magával a vasúttal –, és saját erejükből indultak el legyőzni a lehetetlen távolságot. Közben a vonat elindult. Ők lemaradtak? Legfeljebb ez az egy, imádságos kérdésünk lehet.

1Sám 15

– Az apostol saját népe küldetését, jövőjét tárja elénk, miközben ő maga is még jobban meg akarja érteni Izráel szolgálatát, a maga számára is magyarázza, értelmezi Isten cselekvését. Az élet fája mélyen belenyúlik az Isten kiválasztó kegyelmébe. Becsüljük meg az egyházban mindazt, ami Izráelből jött! A lelki Izráelért, az egyházért becsüljük meg a testi Izráelt, mert ők a gyökér, mi pedig az ágak, és az ág nem dicsekedhet a gyökérrel szemben (18).

– Számunkra azonban a konkrét teológiai kérdésnél még sokkal többet mond ez az igeszakasz. Ez Isten Igéjének csodája!

– Először is ne dicsekedjünk, mert – egy fához hasonlítva magunkat – mindnyájan a gyökér zsírjából élünk, a gyökér hordoz minket (18). Ez a gyökér túlmutat Izráelen; a Megváltóra, akiért kiválasztást nyertek (1Mózes 12,3). Ez a gyökér Isten megtartó szeretetének testet öltése: Jézus Krisztus. Minden ajándék! Minden kegyelem! Minden dicsekvés istentelen. Ennek a dicsekvésnek legfelszínesebb megnyilvánulása, amikor az új generáció kritikával ledarálja ez előtte jártakat, mert majd ők megmutatják. Persze ők is erre a sorsra jutnak majd. A dicsekvés gyarló példáit vég nélkül sorolhatnánk.

– Másodszor: Ne legyünk elbizakodottak! A dicsekvés leggyarlóbb formája a hívő gőg. Másokat elvetett az Isten? Téged megtartott? Kire mutogathatsz? Isten jósága, hitet ajándékozó irgalma alázatra indít, félelemre, istenfélelemre. Az istenfélelem egyik fajtája az a félelem, amely folyamatosan alázatban tart és mindig odakerget az Úrhoz. Akinek üdvbizonyossága van, az nem bizakodik el. Aki pedig elbizakodott, azt valójában elvetette az Úr, még ha hívőnek látszik is (20–22).

– Harmadszor: Istennek van hatalma arra, hogy Izráel népét a maga egészében magához ölelje. Sőt, Istennek arra is van hatalma, hogy mindeneket magához öleljen (1Korinthus 15,28). Tudom, ez teológiai képtelenség. Miközben Pál rendszert alkot, aközben – a Szentlélek vezetése alatt – mégis kénytelen ezt felvillantani; nem garantálni, hanem felvillantani (23–24). Isten hatalma túl van bármiféle teológiai rendszeren. Az apostol éppen erről beszél.

1Sám 14,36–52

– Elvetette Isten az Ő népét, Izráelt? Pál azonnal egyértelműen felelt erre a kérdésre: „Szó sincs róla!”  (1) Az apostol a választ több tételben igazolta.

– Az első bizonyság erre Pál maga, aki Ábrahám magvából, Benjámin törzséből, a Krisztus ellenségéből apostol lett (1).

– A második bizonyság erre Illés példája (2–5), aki panaszában rámutat Isten népének bűneire: bálványimádásukra, a próféták elhallgattatására. Illés, csüggedésében úgy érzékeli, hogy egyedül ő maradt meg az Úr követésében. Isten azt felelte neki, hogy hétezer ember megmaradt a hitben. Ez a maradék is bizonyság arra, hogy Isten nem vetette el népét, mert Isten népének kiválasztása kegyelmi kiválasztás és nem érdemek alapján történik. Soha nem járunk egyedül a hitben, mindig vannak testvéreink! Vegyük észre egymást és épüljünk egymás hite által! Isten kegyelme minden időben megtartja az Ő népét.

– A harmadik bizonyság erre az egyház maga, mint „lelki Izráel”. Izráel egy részének megkeményedését, vakságát (6–10) más népek hitre jutásának, azaz a pogányok üdvösségének megvalósulásáért rendelte el az Isten, az egyházért (11–16). Pál úgy fogalmaz, hogy a pogányoknak kellett hirdetnie az evangéliumot, miután a zsinagógákból kiűzték őt (Cselekedetek 18,6), hogy Isten ezáltal féltékennyé tegye saját népét (14). Izráel népének megtért maradéka, első zsenge (16), hogy szerte a világon hirdessék az evangéliumot. Az első termést, a zsengét azonban követi a többi, az összes: amíg Izráel népe teljes számban meg nem tér (12).

– Pál kimondhatta bizonyosságát: saját népe, Izráel, teljes számban megtér majd (12). Isten nem vetette el az Ő népét. Ezt az egyházra nézve, a lelki Izráelre nézve is kimondhatjuk: mindenki megtér, akit csak Isten, kegyelméből magának választott. Ezt nem a mi missziónk fogja elérni, noha végezni kell a ránk bízott szolgálatot, de nem kell aggódni az eredmény miatt. Azon sem nekünk kell teológiai vitákat folytatni, hogy: kevesen, sokan, netán mindenki... A feltámadás első zsengéje Jézus Krisztus (1Korinthus 15,20). Mindazok követik Őt a feltámadás csodájában, akiket az Isten magának választott az üdvösségre.

1Sám 14,1–35

– Isten Igéje olyan gazdag! Mi lesz éppen hangsúlyossá egy adott igeszakaszban?

– Az apostol a 19. zsoltárból vette az idézetet: A teremtett világ hirdeti az Isten dicséretét; az egész földkerekség beszél az Úrról (18). A 19. zsoltár azonban szól Isten kijelentéséről, Isten törvényéről, üdvözítő rendjéről; sőt, szól annak helyreállításáról, a krisztusi megváltásról is (Zsoltárok 19,15). A próféták és az apostolok igehirdetése nyomán, szerte a világon szól az evangélium. Senki nem mondhatja, hogy nem hallotta.

– Milyen gyönyörűséges az Isten Igéje, az abban megszólaló jó hír, a megváltás örömhíre. Milyen gyönyörűséges azoknak érkezése, akik az örömhírt hirdetik (Ézsaiás 52,7). Milyen gyönyörűséges szolgálatot bízott ránk az Úr: az Ő kedves küldöttei vagyunk, hírnökök, akiket az üdvösség jó hírének hirdetésével bízott meg (15). Nemcsak hírnökök vagyunk, hanem tanúk is, akik megtapasztalták ennek a hírnek örömét, igazságát, valóságát, üdvösségét.

– Kik hisznek a mi beszédünknek? (Ézsaiás 53,1) Kik hívják segítségül ennek nyomán az Úr nevét? (13–14) Ez egy izgalmas kérdés. Az apostolt saját népének sorsa izgatja elsőrenden. Ószövetségi igehelyekkel (5Mózes 29,3; Ézsaiás 29,10) szinte féltékennyé teszi saját népét, hogy megmozgassa az ellenszegülőket. A kérdés nyitott. Isten, karjait még egész nap kitárja felénk (19–21). Nem az a kérdés, hogy kik hisznek. Ez a szuverén Isten döntése. Számunkra az a kérdés, hogy hirdetjük-e az üzenetet, és a jó hírt hirdetjük-e? Úgy vagyunk-e hűséges tolmácsolói Isten Igéjének, hogy abban a krisztusi üzenet „gyönyörűsége, kedvessége” hallik ki? Ez a krisztusi írásmagyarázat is a hűség nélkülözhetetlen eleme. Hirdetjük-e az Igét akkor is odaadóan, folyton készülve, amikor testi szemekkel látva kevesen hallgatják szavunkat és még kevesebben figyelik azt; amikor mást hallanak ki abból, mint amit mi kaptunk az Úrtól? Hirdetjük-e hűséggel az Igét akkor is, amikor a társadalmi elismertsége is csökken ennek a szolgálatnak? Hirdetjük-e az Igét: nemcsak lelkészként, hanem hívőként, a magunk helyén? Hirdetjük-e az életünkkel az evangéliumot?

1Sám 13

– Ki üdvözül, hogyan, miért?

– Aki pedig a szájával Úrnak vallja Jézust, és a szívével hiszi, hogy Isten feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból, az üdvözül (9–10). Aki segítségül hívja a feltámadott Urat, az üdvözül; legyen az bárki, bármely nép tagja; mert aki hisz a feltámadott Úrban, az nem szégyenül meg (11–13). Az üdvösség: üdvbizonyosság, minden helyzetben, minden hívő számára. Hinni, bizonyságot tenni, bizonyosnak lenni a feltámadott Jézus Krisztusban. Csodálatos, tömör, világos evangélium ez! Szinte meg kellene itt állni, tovább nem részletezni, nem magyarázni, hanem leborulni… Innentől kezdve szinte „gyengítő” fejtegetés a többi, mert a lényeg elhangzott.

– Nem az isteni törvény megannyi tanbéli, erkölcsi, kultuszi paragrafusai és annak értelmezései üdvözítenek. Az apostol szerint az Isten törvényét nem lehet cselekedetek által úgy betölteni, hogy abból élet származzék. Ez az emberi erőfeszítés éppolyan lehetetlen mintha ember akarná megvalósítani a krisztusi megtestesülést és a krisztusi feltámadást (5–7). A törvény célja és vége Krisztus (4), mint ahogy a madár számára megszűnik a gyalogút út lenni, amint felfedezi a szárnyait. Isten törvénye, Igéje, üdvözítő rendje még inkább érvényben van, de azt Isten a szívünkbe írta (4–10).

– Akinek üdvössége van, az mások üdvösségéért is könyörög. Az apostolt élteti az Izráelért való könyörgés: szívből kívánja népe üdvösségét a Jézus Krisztusban és könyörög az üdvösségükért (1). Ez a krisztusi lelkület: szívből kívánni, könyörögve kérni az Isten előtt azok üdvösségét, akik még nem hisznek Jézus Krisztusban. A krisztusi ember az üdvösségért könyörög, az üdvösség evangéliumát hirdeti, az üdvösséget munkálja. Még ott is, ahol rajonganak Istenért, és közben saját magukat kezdik el érvényesíteni. Szó szerint így fogalmaz az apostol (1–3).

1Sám 12

– Az ember egyetlen lehetősége csakis az, hogy leborul az Isten előtt, annak tökéletes akarata előtt. Ebben a leborulásban az ember nem kérdezgeti Istent, hanem elismeri azt, hogy Isten az Úr, aki szabad, szuverén döntéssel, igazságosan intéz mindent: az üdvösségre és e-világra nézve is (14).

– Mi szeretünk kérdezni, és minden válasz után következik egy újabb kérdés, sőt egyre kötekedőbb kérdések. Mi szeretünk vitázni, és a vitában szeretjük, ha egyre inkább mi uraljuk a beszélgetést, hogy aztán tekintélyt szerezve a tettek mezéjén is mi uraljuk a terepet. Mi Istent is raportra hívjuk a kérdéseinkkel. Isten imádatában már nincs kérdés, csak leborulás, teljes Istenre hagyatkozás. Üdvösséges állapot ez.

– Isten istensége megmutatkozik abban, hogy könyörül, akin könyörül; és irgalmas ahhoz, akihez irgalmas (15). Csak leborulni tudok, amikor ezeket az igeverseket olvasom, és leborulásomban hálát adok, hogy nem emberek döntik el, hogy Isten kin könyörüljön és kihez legyen irgalmas. Leborulva hálát adok azért, hogy végképp nem hívő emberek, vagy bármely felekezethez, bármely kegyességi körhöz vagy bármely teológiai iskolához tartozó „vallásos zsenik” és „teológiai agytrösztök” határozzák meg az Isten könyörületének medrét. Igenis, éppen ettől Isten az Isten, és éppen ettől igazságos, hogy többek között, ezt sem engedte ki a kezéből. Ez az igevers engem nem megijeszt, nem kérdések sokaságát ébreszti bennem, hanem megnyugtat, magasztalásra késztet és bizonyosságra indít.

– Mi akarhatunk, mi futhatunk, mi erőlködhetünk; de ha az Úr nem építi a házat, akkor hiába… (Zsoltárok 127,1) Az üdvösségre, és e-világ eseményeire nézve is érvényes az Isten szabad, könyörülő döntése, vagy éppen annak elvetése (16–18). Persze mi akarunk, futunk, de szüntelenül az Isten áldásáért könyörögve és az Ő kiválasztó kegyelmére hagyatkozva. A kiválasztottságunkkal kapcsolatos bizonyosság is Isten áldása. Ez a bizonyosság nem kárhoztathat senkit. Ez a bizonyosság tudja, hogy a mi futásunk olyan, mintha egy repülő fedélzetén kocognánk, amely ezer kilométeres sebességgel hordoz a megérkezés felé. Nem azé, aki akarja; nem azé, aki fut; hanem a könyörülő Istené. Nincs ennél kristálytisztább igazság.

1Sám 11

– Ebben a világban a származás számít. Akik tehetik, büszkén sorolják a családfájukat, egykor neves és tekintélyes felmenőiket. Hívtak már olyan rendezvényre, ahol a családfámról kellett szólnom. Azt mondtam, hogy nincs mit mondanom, mert számomra ugyan ők fontosak, de nehéz időkben, hitben, névtelenségben, az emberi megítélés társadalmi rétegződése szerint legalul éltek, az Isten által nekik kijelölt térben, időben és próbákban. Ilyen tekintetben a legnagyobb senkik voltak, akik még lábjegyzetben sem szerepelhetnek, szűk helytörténeti krónikákban sem. Tiszteljük a történelmi családokat, de ennek csak e-világi, történeti szerepe van, nem pedig hitbéli, teológiai jelentősége.

– Isten ugyanis nem a testi leszármazás és egyéb külső szempontok alapján értékel és üdvözít minket (8), hanem kiválasztó kegyelme által (11–12). Isten gondolatai és utai ég és föld a mieinkhez képest (Ézsaiás 55,8). Az Úr szuverén, kiválasztó kegyelme érvényesül a világban, akár akarjuk, akár nem; és az Úr mindent tökéletesen intéz! Ki merne Ővele vitába szállni?! Isten hatalmasokat dönt le trónjukról, és megalázottakat emel fel (Lukács 1,52). Ő megcselekszi, hogy a nagyobb szolgál a kisebbnek, mint ahogy Ézsau szolgált Jákóbnak. Isten szabadon szeret és „gyűlöl”, azaz szabadon választ és vet el. Ez nem érdem, hanem kegyelem (10–13). Más a testi és más a lelki „Izráel” (6–7).

– De mondjuk ki, hogy akinek bizonyossága van: üdvbizonyossága; és ennek nyomán választottságának látható jeleit is kapja az Úrtól; az csak alázatos lehet, és bizonyosságával másokat is csak biztathat, valamint reménységgel erősíthet. Aki ettől hívő gőggel, pökhendivé lesz, az csak azt gondolja magáról, hogy ő választott, valójában nem az.

1Sám 10,17–27