– Milyen legyen a krisztusi ember? Legalább huszonhét elvárást sorol fel itt az apostol. Néhányat kiemelek: a szeretetben ne legyünk képmutatók, egymás iránt legyünk figyelmesek, a tiszteletadásban egymást megelőzők legyünk, a szolgálatkészségben legyünk fáradhatatlanok, a nyomorúságban legyünk kitartók, gyakoroljuk a vendégszeretetet, áldjuk az üldözőinket, ne legyünk nagyravágyók, ne álljunk bosszút…

– Már ott elakadok, hogy a szolgálatkészségben fáradhatatlannak kell lenni, meg a nyomorúságban kitartónak. Mit jelent a fáradhatatlan szolgálatkészség? Vég nélkül? Minden visszaélést felvállalva, halálig, önvédelem nélkül? Mit jelent a nyomorúságban való kitartás? Hiszen olyan nyomorúságos testi kínokat láttam már, ahol kitartásról beszélni olyan lett volna, mintha sót dörzsöltünk volna a lüktető sebekbe.

– Valótlanságokat állít az apostol? Nem! Hanem arra akar késztetni bennünket Isten az apostolon keresztül, hogy olvassuk végig egyenként ezt a huszonhét elvárást, köztük szünetekkel. Ezalatt tartsunk önvizsgálatot. Hamar kiderül, hogy szinte mindegyik kapcsán megbuktunk, és elbukunk folyamatosan. Olykor felragyog valami ezekből a krisztusi vonásokból rajtunk keresztül, hirdetve az Úr dicsőségét és a mennyei világ valóságát, üdvözítő rendjét, amely felé úton vagyunk; de aztán mintha győzne a gonosz hatalma: visszahullunk.

– Na, de pont itt rejtőzik a mai igeszakasz lényegi üzenete! Az apostol ugyanis a krisztusi kegyelemből következő elvárások sorjázásával alázatra kényszerít, a kegyelem királyi székéhez „kerget” minket; miközben arra is rá akar mutatni, hogy milyen nagy hitető a gonosz, és mi mégis milyen nagy kegyelem alatt vagyunk. A gonosz minden bukásunk alkalmával el akarja hitetni velünk, hogy ő a győztes. Pedig a feltámadott Úré a győzelem!

1Sám 17,1–25