– Velünk az Isten! Kikkel? Az Ő választottaival van az Isten (33). Ha rezonál a szíved erre az örömhírre, ha ez benned bizonyosságot támaszt, akkor az Úré vagy. Ne azzal foglalkozz, hogy a másik az Úr gyermeke-e, hanem te élj a körülötted lévők között ezzel a bizonyossággal!

– Velünk az Isten! (Máté 1,23) Ezt mutatta meg Isten azzal, hogy egyszülött Fiát „odaadta” érettünk (32). Ővele együtt mindent odaajándékozott nekünk. Az Úr ajándékai: kegyelem, bűnbocsánat, örök élet, „itt” megújult élet; üdvösség. Mit tudunk mi adni egymásnak? Még azoknak is csak nagyon keveset, akiket a legjobban szeretünk. Mennyi mulasztás terhel minket még velük szemben is. Az Úr mindent odaajándékozott nekünk. Ez a minden, Ő maga, a mennyei világ üdvösséges rendje, amely a bűn miatt meghasadt, és Jézus Krisztusban újra helyreállt.

– Velünk az Isten! Ez azt jelenti, hogy senki nem vádolhat minket, senki sem kárhoztathat bennünket, senki sem támadhat ellenünk, senki sem veszejthet el bennünket; még ha le is győzhet minket! Pedig mennyi vétek terheli az életünket, még hitben járva is… Nem vagyunk tökéletesek. A feltámadott Jézus Krisztus azonban esedezik érettünk az Isten jobbján (33–35).

– Velünk az Isten! Senki és semmi nem választhat el minket az Ő megváltó szeretetétől (35–39).

– Velünk az Isten! Csak leborulhatunk, amikor ezeket az üzeneteket olvassuk! Az Úr pedig felemel, bizonyosságunkban még inkább felvértez, és Ő elvégzi, hogy ehhez, a minket kiválasztó és megtartó kegyelemhez, „méltóbbak” legyünk ma, mint tegnap voltunk.

1Sám 10,1–16

– Az Istentől elszakadt világ, és benne mindannyiunknak sorsa ez: sóhaj és vajúdás (22). Ez a sóhaj: a jelen szenvedéseinek sóhaja (18), a hiábavalóság sóhaja (20), a romlandóság szolgaságából fakadó sóhaj (21), a bűn miatt kiszipolyozott, teremtett világ sóhaja (22), a „nincs tovább” sóhaja. Együtt sóhajtozunk (22). Az is sóhajtozik, aki mulat, „bulizik”, „élvezi” az időt; hiszen ez csak időleges menekülés a sóhajtozás valósága elől. Még mi is, akiknek Isten Lelke által reménységünk van, mi is sóhajtozunk, hogy megváltásunk mielőbb teljessé legyen rajtunk (23). Sőt, még Isten Lelke is sóhajtozva esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (26–27).

– A feltámadott, megváltó Jézus Krisztusban bízva, ez a sóhaj nem reménytelen hang, hanem reménnyel teli vajúdás, az új és örök élet bizonyosságával (22). Ez a reménység nem a jelen szenvedéseire néz, hanem az eljövendő dicsőségre (18), aminek kiteljesedésére állhatatossággal vár (27), amiben hit által már most részesül, és amit a sóhajtozó világ fiainak megjelenít (19). Ez a reménység mindenkire reménységgel tekint, az egész teremtett világot ezzel a reménységgel szemléli (21), mert új eget és új földet várunk (2Péter 3,13).

– Isten népének sóhaja, a hívő reménység sóhaja. Ennek a reménységnek a kősziklánál is biztosabb fundamentuma van: Isten kiválasztó, elhívó, megigazító, megszentelő és megdicsőítő akarata, amelyet Ő a világ teremtése előtt határozott el, és amit senki meg nem változtathat (25–30). Üdvösségünk van! Ez biztos! Ez a bizonyosság tehát mindenkor reménységgel tölt el bennünket, mert nem a körülményekre tekintünk, hanem üdvözítő Urunkra. Ezért üdvösségünk reménységre szól (24). Isten üdvözítő szeretetében élve, minden a javunkat szolgálja (28). Ennek az üdvbizonyosságnak támasza az a gyönyörű kijelentés is, hogy maga a Szentlélek fohászkodik érettünk, akkor is, amikor mi nem tudunk imádkozni; azt is kimondva, amit mi nem tudunk kimondani és nem merünk kérni. Erőtlen imádságunkat a Szentlélek erősíti meg. Emberi, gyarló imádságunkat Istennek kedves imádsággá formálja a Lélek (26–27).

1Sám 9

– Foglalkozzunk most csak ezzel: Mit jelent test szerint járni? (5–8)

– Tömören megfogalmazva a testiség, mint az ember nyomorúsága: önösség, énesség, önmagába szédült üresség (Pannenberg). A testiség: az „én” önzése, a saját gyarló igazam érvényesítése, hatalmi pozícióban akár indulattal, durván, nyers erővel; más esetben képmutató ügyeskedéssel és manipulációval.

– A teológia nyelvén megfogalmazva: A test törekvése, ellenségeskedés Istennel. Pál apostol az ember istenellenességét nevezi „testnek”. Nem a platóni gondolat ez, miszerint a „test” az ember „rossz” fele; de van az embernek egy „jobbik” fele is, a lelke, a szelleme. Itt a test az egész embert jelenti, az egész ember romlottságát, testét és lelkét, Istentől távol, vele ellenséges törekvésben, halálban és kárhozatban.

– Érthetőbben fogalmazva: Test szerint járni annyit jelent – most egészen finoman mondva, noha durvábban szólva fejezhetnék ki igazán ezeket, a maguk valóságában –, mint enni, inni, szeretkezni, birtokolni, érvényesülni. A test habzsolni akarja az életet, éppen ezáltal elveszejt másokat, hogy neki „még több élet” jusson; miközben halálra jut, „kárba vész” maga is. Az élet határtalanul önző élvezete és birtoklása ugyanis megöl és kárhozatra juttat.

– Olvassuk tovább az igeszakaszt! Ott az örömhír bőségesen! Nincs többé kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak (1–4).

1Sám 8

– Miért nyomorult az ember? Milyen nyomorúságról van itt szó?

– Ez a nyomorúság a bűnös, halandó ember nyomorúsága. Itt a már megtért Pál kiált fel így. Ez a szakasz a már megtért, megigazult, újjászületett, hívő ember felkiáltása: „Én nyomorult ember!” Valójában Jézus Krisztus megváltó szeretete előtt leborulva látja az ember igazán a maga nyomorúságát: a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmát. Hit nélkül az ember nem látja a maga valós, nyomorult állapotát, ezért saját magát önhitten erősnek gondolja, „aki mindenre képes...”

– Ugyanakkor ez a nyomorúság a hit harcának folytonos küzdelmét is jelenti: azt a kettősséget, hogy már megújultunk, de a beteljesedés még nem a miénk. A megtért Pál ebben az igeszakaszban a hit harcát is elénk tárja, amelyet a teológia megszentelődésnek nevez, és amely földi életünk legvégéig tart. Ez a „már igen és még nem” feszültsége. Luther így mondta: „Egyszerre megigazult és bűnös” (Simul justus et peccator). Barth Károly ugyanezt így fogalmazta meg: „Amaz régi ember voltam, és még vagyok; amaz új ember vagyok és még lenni fogok”. A legszebben azonban Pál apostol vallott erről, éppen a mai igeszakaszban.

– Ez a nyomorúság, hitben járva is, ebben a „hasadt” világban egy „hasadt” állapot. Gyönyörködünk az Isten törvényében, az Ő üdvösséges rendjében az értelmünkkel, a szívünkkel, a lelkiismeretünkkel, vagyis a „belső emberünkkel”, mint megtért emberek (22). De a testünk, a tagjaink még fogva tartanak a bűnnek (14–23). A testünk – hívő emberként is – éhes, szomjas, elfárad, kimerül, elgyengül, beteg lesz, fáj, kísérthető, zsarolható, gyötörhető, kínozható. A test itt a „hústest”: a tagjaink, a zsigereink, az ösztöneink, a genetikai örökségünk, az idegeink, a hajlamaink. Szintén a már megtért Pál mondja: „…amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól…” (2Korinthus 5,6)

– De ez a nyomorúság, mindezek ellenére, a már végérvényesen megszabadított ember nyomorúsága. „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (25) A bizonyosságunk mennyei erőt ad a hit harcához, mert az üdvösség végérvényesen a miénk. Isten, aki elkezdte bennünk a jó munkát, el is végzi azt a Jézus Krisztus napjára (Filippi 1,6).

1Sám 7

– Ha egyszer alaposan összegyűjtenénk a teljes Bibliából azokat az igehelyeket, amelyek szabályokat, azon belül tiltásokat fogalmaznak meg, akkor látnánk igazán, hogy mindnyájan engedetlenek, törvényszegők és joggal halálra ítéltek vagyunk. Erről a halálos állapotról árulkodik minden arcunkra kiülő gondolatunk, minden kívánságunk, minden szavunk, minden rezdülésünk, minden tettünk és mulasztásunk (7–11). Nincs kivétel: mindnyájan ilyenek vagyunk, amíg e testben élünk (2Korinthus 5,6).

– Egyetlen, kiragadott példa erre. Ismerek valakit, aki nagyon szereti az édességet. Ő mondta nekem az alábbiakat: „Miért kívánom az édességet, amikor nem szabad édességet ennem? Márpedig kívánom az édességet. Hívő emberként is kívánom az édességet. Nem eszem az édességet, de amíg élni fogok, kívánni fogom az édességet. Minél inkább mondják az okos orvosok, hogy nem szabad édességet ennem, annál inkább kívánom… Amíg e testben élek, soha nem lesz lerendezett kérdés az életemben az édesség kérdése, még akkor sem, ha halálomig egy falat édességgel sem élek már.” Az édesség csak egy példa, írd helyére a saját „gyengéidet”!

–  Igaza van az intésnek, aki sok édességet eszik, annak számos súlyos, halálos baja támadhat ebből (Példabeszédek 25,16). A törvény szent, igaz és jó. Szent, mert Istentől származik, aki pontosan tudja, mi szolgálja a javunkat. Igaz, mert Isten tökéletes rendjére mutat. Jó, mert az életet szolgálja, a halál ellenében. De amíg a törvény uralma alatt élünk, halálban vagyunk, mert folyton megszegjük azt: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással (12–13).

– Micsoda evangélium: uralomváltás történt az életünkben (1–6). Nem a halálra figyelmeztető törvény, hanem az életet ajándékozó, feltámadott Krisztus uralma alatt élünk. Testben élve is Krisztuséi vagyunk, testünk-lelkünk minden kívánsága, gyarlósága, nyomorúsága ellenére is. Őtőle erőt kapunk, hogy „itt” ne együnk több „édességet”. A mi Urunk még arra is adhat erőt, hogy az „édesség” kívánása is gyengüljön bennünk, e testben élve. De ha Ő, a vőlegény visszajön, többé nem böjtölhetnek a lakodalmasok, és minden jót megélhetnek majd, mert „akkor” eleve a valósággal jóra mozdulunk majd… (Márk 2,19)

1Sám 6

– Megrendülök minden pusztulás láttán. Említhetnék katasztrófákat, tragédiákat, baleseteket, elemi károkat: emberek halála, szeretteik gyásza, kárba veszett életek, küzdelmek… Egy ház avulása: a személyes életek visszamaradt kincsei már lomok, konténerbe kerülnek… És mi van a halálon túl? Kimondom: Semmi köze az Úrhoz annak, aki nem tud megrendülni ezen. De mit mond erről Isten Igéje?

– A bűn uralma alatt élve, a gonosz szolgái vagyunk, halálra (16). A bűn uralma alatt élve szégyenletes dolgokat teszünk (21). Persze, szégyenkezni, ennek nyomán bűnbánatot tartani, Isten kegyelméhez menekülni csak a megtért ember képes. A bűn zsoldja a halál, az örök halál, a kárba veszett élet (23). A bűn uralmának összefüggésében, a halál soha nem a meghalást jelenti csupán, hanem az örök halált, a kárhozatot. Erről nem szeretünk beszélni. Isten szeretetére még vevők vagyunk, de ezt nem kérjük a csomagból. „Megtartja az Úr mindazokat, akik Őt szeretik, de a bűnösöket mind elpusztítja.” (Zsoltárok 145,20) Mi kimazsolázzuk az Igéből azt, ami nekünk tetszik. Így leszünk hamis prófétákká.

– A kegyelem uralma alatt élve, a feltámadott Jézus Krisztus szolgái vagyunk (12–18). Hála az Istennek, hogy csak voltunk a bűn szolgái (17). Ő megszabadított bennünket attól, hogy lelkünkben, azaz életünkben kárt valljunk (Máté 16,26). Noha életünk „itt” kárba vész, de Jézus Krisztus kegyelme által nem vallunk kárt az örök életre nézve (22). A kegyelem uralma alatt élve, Isten újjászülő ereje igénybe veszi a tagjainkat is, hogy többé ne a bűn uralkodjon a mi halandó testünkben, hanem szentek legyünk (19). A megigazulást követi a megszentelődés. A szent élet legláthatóbb gyümölcse az (22), hogy végre letettük a gonoszság fegyvereit (13). Olyan kis kárörvendők tudunk lenni a látható egyházban is, olyan kis furkálódók, vagy éppen nyíltan durvák és gonoszok….

– Kinek szolgálunk? Ki uralkodik felettünk? Adjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból az életre keltetek! (13)

1Sám 5

– Eggyé lettünk a Krisztussal (5). Ez az evangélium: Velünk az Isten! (Máté 1,23) De éppen most érthető meg igazán, hogy mit jelent ez az örömhír: Velünk az Isten! Isten örök, keresztségünkben megpecsételt hűséggel velünk van, eggyé lett velünk. Tehát, eggyé lettünk Istennel, a Jézus Krisztusban, aki meghalt és feltámadott. Eggyé lettünk Krisztussal, halálában és feltámadásában, mi is meghaltunk a bűnnek és feltámadtunk az örök életre.

– Ne magyarázzuk ezt most tovább, mert belebonyolódunk, és gyengül az üzenet! Magyarázat helyett valljuk meg újra és újra, mint az első keresztyének: „…meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy élni is fogunk Ővele.” (8) Ez a hitvallás egy tényt fogalmaz meg, nem pedig egy ígéretet vagy egy parancsot, hanem egy tényt, amely érvényben van.

– Vedd elő a keresztleveledet! Ez a keresztlevél ennek a ténynek a pecsétje. A keresztség azt hirdeti, hogy az új élet nem úgy áll előtted, mint megtérésre szólító zord követelés, mint szabadegyházi program, mint magasan szárnyaló, bőbeszédű evangélizációs üzenet, hanem mint teljes valóság, olyan jövendő, amely Jézus Krisztusban már elvehetetlenül a tiéd. Éppen e tény feletti öröm a hit bizonyossága, amelynek talaján egyre láthatóbban kivirágzik a gyümölcstermően új élet.

– Kell-e ennél aktuálisabb üzenet keresztyén államalapításunk ünnepén?

1Sám 4,12–22

–  Hálaadó bizonyságtétel fakad fel belőlem a mai igeszakasz olvasásakor, és nem enged elveszni a már sokszor magyarázott, csodálatos, de bonyolult teológiai részletekben. Emlékezetemben átfutottam az eddigi életemet. Én méltatlan, gyarló, vétkekkel teli ember, folyamatosan csak az Úr kegyelmét tapasztaltam meg: sasszárnyon hordozott, ahogy a 264. dicséretben énekeljük.

– Pontosan azt éltem át, amit itt kiemelten, újra és újra hangsúlyoz az apostol: kiáradt ránk, újra kiáradt ránk, még jobban kiáradt ránk, bőségesen kiáradt ránk az Isten, Jézus Krisztusban közölt kegyelme, amely mérhetetlenül gazdagabb a bűn és a halál kárhozatos erőinél (15–17).

– Gondold át, te hogyan tapasztaltad meg ezt a kegyelmet a saját életedben, szeretteid életében, gyülekezetedben, az egyházban? Most merd szó szerint venni az igeverset, ne teologizálj, ne bonyolítsd! „De ahol megnövekedett a bűn, ott még jobban kiáradt a kegyelem…” (20) Ahol győzött ez a mindennél hatalmasabb, a bűnt kegyelmesen eltörlő kegyelem, ott van esély komolyan venni, és nem relativizálni a bűnt! Örvendezz, kegyelembe fogadott! (Lukács 1,28)

*

– Szolgálatunkra nézve az következik mindezekből, hogy mi csakis Jézus Krisztus evangéliumának követei lehetünk: örömhírt hirdetünk, Isten üdvözítő, bőséges kegyelmének jó hírét. Mi csakis az életet szolgálhatjuk, még az intésünkkel is! Világosan kimondva: Nem a kárhozatról kell prédikálni, hanem az üdvösségről!

–  Bizony, nem könnyű a Római levél alapján prédikálni úgy, hogy az valóban igehirdetés legyen és ne csupán egy dogmatikai előadás vagy fárasztó tanítás. Tanulmányozzuk át a mai igeszakaszban az apostol teológiailag csodálatos, bonyolult, aprólékos fejtegetését! Minden igevershez külön tanulmány írható. Minden igeversben élő üzenetek sokasága szólíthat meg minket, a Szentlélek által. Vigyázzunk azonban, hogy ne vesszünk bele a sok részletbe és a felvetődő kérdések garmadájába! Mi a lényeg? Mi az üzenet?

– Megszólított ez a tagmondat: „…még jobban kiáradt a kegyelem…” Krisztus a legnagyobb! Krisztus életet ajándékozó kegyelme, annak jelentősége, hatása mindennél nagyobb. Krisztus életet ajándékozó kegyelme nagyobb, mint a bűn és a halál hatalma (12). Krisztus megváltó kegyelmének hatása nagyobb, mint az Ádám bukásából fakadó kárhozat (18), és nagyobb az időközben (20) bűneinkre rámutató és azt halálosan és jogosan nekünk felrovó törvény átkánál (13). Újra és újra ezt hangsúlyozza itt az apostol. Ezt vegyük észre mi is! Ezt halljuk meg! Isten kegyelme és ajándéka még inkább kiáradt az egy ember, a Jézus Krisztus kegyelme által sokakra (15). Nem igaz, hogy ugyanolyan a kegyelmi ajándék, mint a bűnbeesés, mert a kegyelem bőségesebb (16–17).

– Ravasz László a bőségesen kiáradó krisztusi kegyelemről azt írja, hogy ezzel Isten világossá tette az emberiség életének irányát; a jövőt: „Ez a bőséges kegyelem nem ábránd, nem képzelgés, ez egy megkezdődött folyamat. Megkezdődött a Jézus Krisztus halálával és feltámadásával, és tart tovább, amíg teljessé lesz. A krisztusi és az ádámi emberiség, Jézus Krisztus visszajöveteléig együtt él: az ádámi a nyers valóságában, a krisztusi a hitben; amaz halálra ítélten, emez életre megnyerten. Ezzel meg van szabva az ember és az emberiség életének iránya.”

1Sám 4,1–11

– Mi mindent kaptunk Istentől, a Jézus Krisztusban!

– Istentől kegyelmet kaptunk, a Jézus Krisztusban (2). Isten szeretete a szívünkbe áradt, a Szentlélek által (5).

– E kegyelem által békességünk van az Istennel: istentelenekből istenfélőkké lettünk (6). Ezzel életünk gyökérkérdése oldódott meg. A fa nem lázadhat az őt megtartó és tápláló talaj ellen, mert kidől és elpusztul. Ezért a fa életének egyetlen lehetősége, ha megbékül és ráhagyatkozik a talajra. Ez a békesség a jelenben hit, a jövőben reménység, a nyomorúságokban pedig még nagyobb hit és reménység, állhatatosságban és kipróbáltságban (1–4).

– Istentől üdvösséget kaptunk, a Jézus Krisztusban, vagyis ezek az ajándékok a jelenben, a jövőben és az örökkévalóságban is a mieink. Nem szégyenülünk meg (5), az ítélet napján sem (7–11). Isten szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39).

– Mindezért nem magunkkal dicsekszünk, hanem Istent dicsérjük, hiszen – ahogy az apostol fogalmaz – Jézus Krisztus által mindent elnyertünk. Ez a „minden” az üdvösség (11).

1Sám 3

– Milyen az élő hit? A válaszért nézzünk Ábrahámra, aki a hit példája! Ő hitt a teremtő és újjáteremtő, megelevenítő Istenben, aki legyőzte a halált, a kárhozatot, az értelmetlen semmit, és világosságra hozta az elmúlhatatlan életet (17). Ábrahám reménység híján és reménységgel hitt az Úr megelevenítő hatalmában és ígéreteiben: akkor is, amikor a tények, a számítások, a vizsgálatok, a totálisan elveszettnek tűnő helyzetek, „testi szemekkel” nézve ellent mondani látszottak az Isten megtartó szeretetének. Ábrahám nem gyengült meg a hitében (18–19), még akkor sem, amikor ő maga, testében és lelkében megrendült is (1Mózes 22,1–14), mert hitét Isten kifogyhatatlan kegyelme és nem a saját erőfeszítése táplálta (16). Vagyis Ábrahám mindvégig kitartott a hitében (Máté 24,13); sőt, folyamatosan erősödött abban; ezt pedig nem magának, hanem Istennek tulajdonította, az Úrnak adva ezért dicsőséget (21).

– Az élő hit megtart. Ezt úgy fejezi ki a mai Ige, hogy aki hitben jár, annak igaza van, az jól dönthetett, az örökölni fogja a világot; vagyis Isten népe, Isten gyermeke nem szégyenülhet meg, nem veszhet el, még akkor sem, ha megszégyenítik (Zsoltárok 25,1–2). A világ öröksége kapcsán az örökségen van a hangsúly: örök életünk van, és az élet teljességét kapjuk meg, mindazt, amit itt a bűn nyomorúsága miatt nem élhettünk meg. Minden megújul, ha hitben járunk! Jézus halálra adatott bűneinkért és feltámasztatott megigazulásunkért, üdvösségünkért (24).

– Könyörögjünk ezért az élő hitért! Minden elveszik, ha nincs élő, Jézus Krisztusba vetett hitünk! (13–14) Mit küzdünk, acsarkodunk, háborúzunk azért, hogy „megnyerjük a világot”, vagy annak egy minél nagyobb darabját, és annál inkább kifolyik a kezünkből az élet, a fiatalság, az élvezet, a hatalom, a pozíció. A lelkünkben pedig kárt vallunk (Máté 16,26). Ábrahám hitéről érettünk szól Isten Igéje (22–25). Ami akkor szólt, ma is és örökké érvényes!

1Sám 2,11–36

– Mit ért el Ábrahám a saját erejéből? Ravasz László írja: „Ábrahám hitt Isten képtelen, észfeletti, lehetetlen ígéreteiben, és ezzel elvette az ígéretben felajánlott kegyelmet.” Ábrahámot a hite által, és nem a cselekedete, nem a teljesítménye által tekintette Isten igaznak (1Mózes 15,6). A hit sem érdem, hiszen Ábrahám hite, amellyel megragadhatta Isten ígéreteit, maga is a kegyelemi állapot jele (1–5). Ábrahám hite nem a sajátja, hanem Isten ajándéka.

– Mit ért el Ábrahám a saját erejéből? A hit indította el Ábrahámot az Ígéret Földje felé, azaz Ábrahám hitéből, Isten akaratának engedelmes cselekvése következett. Ez a cselekvés soha nem maradéktalan, hanem mindig hiányos, a hívő ember életében is. Mégis boldog a hívő ember, mert tudja, hogy Isten nem tulajdonít neki bűnt (Zsoltárok 32,1–2), ami csak megerősíti őt a még engedelmesebb cselekvésben (6–8). Ábrahám életében minden kegyelem, Isten ajándéka, és nem a saját erejének terméke.

– Mit érhettünk el mi, a saját erőnkből? Az a legnagyobb hitetlenség és nyomorúság, amikor életünk sikereit, eredményeit, hitünk és szolgálatunk gyümölcseit magunknak tulajdonítjuk. Vigyázzunk, mert észre sem vesszük, hogy újra és újra kísért bennünket ez a veszély, és már-már behálóz az önhittség és önigazság pókja! Hamar kiderül, hogy mire képes az ember a saját erejéből: elég egy váratlan fordulat, egy nagy próbatétel, egy súlyos betegség; és máris látjuk a magunk életének hiányosságát, elégtelenségét, gyengeségét. A hit az a mennyei ajándék, amely mindenkor látja saját életének nyomorúságát; de látja a szabadítást is, Istenünk krisztusi, megváltó szeretetét!

*

– Mikor történt az, hogy Ábrahámnak a hitét tulajdonította igazságul az Isten? Még a körülmetélkedése előtt. Ennélfogva Ábrahám a hívő pogányoknak is ősatyja, nem csak a zsidóknak. Sőt, a zsidóknak sem a körülmetélkedésben ősatyjuk Ábrahám, hanem a hitben. Ábrahám tehát minden hívő atyja (9–12).

1Sám 2,1–10

– Isten tisztának tart bennünket: ez a megigazulás. Istenünk, Jézus Krisztus tisztaságán, érdemén keresztül tisztának lát bennünket. A térhatású mozikban speciális szemüveg nélkül homályos a film, szemüvegben nézve kristálytiszta a kép. Ez a „szemüveg” – bocsánat a példáért – Jézus Krisztus. Micsoda kegyelem: az Úr tisztának tart bennünket, pedig nem vagyunk azok. Luther ezt az isteni kegyelmet nevezte megigazulásnak.

– Az előbb elkövetett vétkeket elnézte az Isten, kegyelméből megbocsátott nekünk, tiszta ruhába öltöztetett minket. Erre a tiszta ruhára pedig nem lehet felvenni újból a koszos göncöt.

– A „Gulág” című film a „múlt rendszerről” szól, a hidegháborús időszak kezdetéről. Egy mondatban összegzem a film lényegét. Egy amerikai újságírót elfognak a Szovjetunióban, mert kémnek tartják; megkínozzák, vallatják, de nem tudják megtörni. Végül a vallatói „mesteri” módszerhez folyamodnak. Kivezetik a vizes, nedves, patkányokkal teli odújából. Közlik vele, hogy itt van a családja, láthatja őket: vegye le a testére tapadt, büdös rongyait, fürödjön meg, öltözzön tiszta ruhába. Az újságíró reménységgel veszi a jóleső, megtisztító, forró fürdőt, felölti a tiszta ruhát. Kijövet a fürdőhelyiségből, durván közlik vele: – Hazugság az egész, itt a koszos ruha, felvenni, vissza a cellába! Akkor megtört…

– Továbbgondolva ezt a filmbéli történetet: ez a „megtörés” a megtérés, amellyel megragadjuk Isten kegyelmét. Isten kegyelme, Jézus Krisztusra tekintve, tisztának tart bennünket. Ez a megelőlegezett kegyelem életünk eddigi bűneit megbocsátotta. Nem élhetünk vissza ezzel a drága véren szerzett kegyelemmel! A megigazulásból következik a megszentelődés. Tisztítsuk tehát meg magunkat, mert erre a tiszta ruhára már nem lehet a koszosat felvenni! (2Korinthus 7,1) Életünk egyre inkább „feltisztul” a Jézus Krisztus követésében…

1Sám 1

– Isten törvénye: tükör. Azért adta Isten a törvényt, hogy felismerjük, milyen nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk (Heidelbergi Káté 2. kérdés-felelet). Mindannyian elhajlottunk: zsidók és nem zsidók, egykor éltek és ma élők, hitetlenek és hívők egyaránt (9–12). Ha hitben járva gyönyörködünk is az Isten törvényében, így szándékosan nem vétkezünk az Isten rendje ellen; a tagjaink, az ösztöneink akkor is foglyul ejtenek a bűnnek (Róma 7,22–24). Isten törvénye azért adatott, hogy elnémuljon minden dicsekvő száj. Mindannyian ítélet alatt vagyunk. A törvény cselekedetei által nem állhatunk meg Isten előtt, mert a törvényből csak a bűn felismerése adatik (19–20).

– Hangsúlyozni kell, hogy itt nagyobb kísértésnek vannak kitéve a hívők, mint a hitetlenek. Hitben járva: tartsunk önvizsgálatot! Bizony naponta vétkezünk, mi hívők: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Félelmetesen ítéletes az önigazult hívők magabiztossága. Ezek igazából a hitet is érdemszerző cselekedetnek tartják, ehhez kizárólagos tanrendszert és kegyességi gyakorlatokat kapcsolnak, mintha ezek üdvözítenének. Akik pedig ettől eltérnek, azok – szerintük – a kárhozat gyermekei.

– A hit nem érdem. A hit kegyelemből fakad. Nem a hit teszi lehetővé a kegyelmet, hanem a kegyelem ajándékozza a hitet, amivel megragadhatjuk az Isten kegyelmét. Hitben járva: csak Jézus Krisztust látjuk egyedül (Máté 17,8), aki szív szerint késszé és hajlandóvá tesz bennünket, hogy ezentúl Őneki éljünk. Minden kegyelem! Isten kegyelméből virágzik ki egyedül, a gyümölcstermően hívő élet (Zsoltárok 1,2–3).

Ruth 4

– Isten Igéje leleplez minket: fölényesek, önteltek vagyunk. Másokat tanítunk, intünk az Istennek kedves, szent életre; miközben a mi életünket tetten érhető a bűnök terhelik. Mit ér: ismerni az Isten akaratát, ha ez az ismeret nem válik életté? (17–23) Miattunk, hívő hiteltelenek miatt, gyalázzák az Isten nevét a világban (24). Keresztyének vagyunk, „Jézus Krisztusban körülmetéltek”, rajtunk van az Isten megváltó szeretetének külső jegye, de a Lélek által, a bensőben megkereszteltek vagyunk-e? (25–29)

– Régi téma ez. Lám, már az apostol korában is kiemelt kérdés volt a fenti probléma: meg kell térni, igazán meg kell térni, Lélek által kell megkereszteltetni, valóban hívővé kell lenni, újjá kell születni, tisztán kell élni… Ennek következményeként különítettük el a népegyházat a hívők gyülekezetétől, aztán a hívők között is akadtak még hívőbbek, akik szintén elkülönültek a többiektől.

– Sok hívőt ismerünk: „igazán hívőt”. Egyszer aztán csak róluk is kiderülnek „dolgok”… Miért van az, hogy a magukat nagyon hívőknek tartók jó része: durva, gőgös, önző, hiú, határozottan kellemetlen, „embertelen” ember?

– Urunk, adj élő hitet, amely nem becsüli le a látható egyház népegyházi kereteit sem! Adj Urunk élő hitet, amely alázatosan tudja, hogy minden nap ajándék! Ez az alázatosan élő hit azt is vallja, hogy tisztábban, Istennek kedvesebben megállni ma, mint tegnap – a megszentelődés útját járva – a legnagyobb ajándék. Az igazán hívő ember tudja, hogy kegyelemből él, ezért még a másokat figyelmeztető intésében is szeretet van, nem pedig gőgös durvaság. Az igazán hívő ember alázata nem alázatoskodás, hanem tetten érhető leborulás az Úr előtt, ráhagyatkozás az Isten megtartó kegyelmére.

Ruth 3

– Isten rendje életünk védelmét és annak üdvösséges kiteljesedését szolgálja (János 10,10). Ezt a rendet, ezt a kultúráktól független, egyetemes erkölcsi törvényt Isten konkrétan kijelentette népének, amelynek kristálytiszta sűrítménye a Tízparancsolat (2Mózes 20,1–17), és jézusi összegzése a Nagyparancsolat (Máté 22,37–39).

– Kant, az egyetemes erkölcsi törvény valóságát, a Tízparancsolat második kőtáblájának gondolati megfordításával igazolja: akarhatod-e, hogy mindenki tiszteletlen legyen apjával és anyjával; akarhatod-e, hogy mindenki öljön, paráználkodjon, lopjon, hazudjon, és a másikét kívánja?

– Isten rendjéhez engedelmesen igazodni kell, Isten törvényét meg kell tartani, azt cselekedni kell. Akik megtartják, azok élnek és éltetnek másokat is; akik nem tartják meg, azok elvesznek és elveszejthetnek másokat is (12–13).

– Isten nem személyválogató (11). Akik Isten konkrét kijelentésének ismerete nélkül is az Ő életes rendjéhez igazodnak, azok megtartják az Úr törvényét és kegyelem alatt vannak; mert Isten a szívükbe írta törvényét, amely megindítja lelkiismeretüket és cselekvésüket (14–15). Akik azonban Isten Igéjét hallgatva és emlegetve sem tartják meg az Isten törvényét, azok ítélet alatt vannak.

– Ránk zuhannak és szorongatnak a mai igeszakasz kulcsszavai: vétkeztünk, nem tartjuk meg Isten rendeléseit, ítélet alatt vagyunk, elveszünk; Isten a rejtett gondolatainkat is megítéli (16). Az apostol feltárja az ember elégtelenségét, akinek megváltásra, kegyelemre, Jézus Krisztusra van szüksége (16). Van megváltás, van kegyelem: ez az evangélium, amely valósággal új életre indít.

– Egyik ismerősöm említette, hogy nagy figyelmeztetést kapott a közelmúltban. Fél évbe került, míg meggyógyult egy betegségéből. Közben nagy mélységeken ment keresztül. Azóta nem panaszkodik semmiért. Ha ilyenbe kezdene, azonnal megáll, hálát ad, mert tudja, milyen testi és ebből következő lelki nyomorúságból szabadult meg.

– Megfordítva az iménti gondolatot: már-már lelkiismeretileg, erkölcsileg elhordozhatatlanként kellene megélnünk azt a jólétet, amiben lubickolhatunk a világ eme szegleteiben… Mert, micsoda jólétben élünk; és természetesnek vesszük, hogy ez nekünk jár, minden hálaadás nélkül! Puhányok, hitetlenek, próbatételre készületlenek vagyunk; még inkább a gyerekeink.

– Isten jóságát tapasztaljuk minden nap! Az Úr jóságát tapasztaljuk örömben és nyomorúságban is; még akkor is, ha adott helyzetben nem értjük, hogy mit miért kell elhordoznunk.

– Isten jósága azonban sokkal több valami időleges, e-világi, szívet elhájasító jólétnél. Isten jósága az a kegyelem, amit Ő Jézus Krisztusban közölt. Ez a jóság megment minket az örök haláltól, mert minden cselekedetünkkel Isten törvénye, tökéletes rendje mellett, vagy ellen döntünk. Bizony: sokkal többször ellene, mint mellette. Ezért Isten jósága nélkül nem lenne mentségünk (1–3). Isten jósága az, hogy mégis van mentségünk (7). Ez a kegyelem megtérésre hív! (4)

– Nálunk a parókián úgy szól a csengő, mint egy riadó, mint az utolsó ítélet harsonái. Mindig összerezzenek rá. Ki akartam cseréltetni. Aztán rájöttem: pont így jó. Figyelmeztessen csak minden riasztó csengőszó engem is arra, hogy Isten jósága megtérésre, hitben való erősödésre, a kegyelem még erősebb megragadására adatott.

– Gyakran váltunk, „cserélünk”: megunjuk a régit, és azt gondoljuk, az új majd jobb lesz. Bizonyos időközönként váltani kell! Ez a progresszivitás, a nyitott haladás jelszava. Progresszivitás: magánéletben, házasságban, gyereknevelésben, politikában, közéletben, szabadságunk értelmezésében, vallásgyakorlásban; mindenben. Van progresszív teológia, progresszív egyházkép is.

– A cserékkel azonban nagyon vigyázni kell, mert vannak kárhozatos cserék! Ezek a cserék is „haladást” jelentenek! De hova? Mit ír az apostol erről? Milyen cseréket hajtottunk mi végre, „progresszíven”? Isten igazságát felcseréltük a magunk gyarló igazságára! Nem kertel az apostol: Isten igazságát gonoszsággal tartóztatjuk fel (18); Isten kijelentésének bölcsességét a magunk hiábavaló bölcsességére cseréltük be (19–22); a teremtő Isten dicsőségét felcseréltük a teremtmény, azaz önmagunk dicséretével, miközben Isten ereje helyett, kizárólag a magunk erőfeszítésében és tehetségében bízunk, aki pedig „lúzer”, azt azonnal leírjuk. Isten igazságát hazugságra cseréltük (25). Életveszélyes, kárhozatos csere ez.

– A kárhozatos cserék következményeit nem is kell részletezni. Ki vagyunk szolgáltatva az igaz döntésre képtelen gondolkodásunknak (26–27). Ezért életünk tele van mindenféle gyalázatos hamissággal. Vedd elő a Bibliád Testvérem, most azonnal, keresd ki ezt a szakaszt, olvasd el egyenként az itteni bűnkatalógust, és mielőtt másokra mutogatnál, tarts önvizsgálatot! (29–31)

– A Jézus Krisztusban közölt megváltó evangélium: örömhír. Abban Isten igazságának üdvözítő ereje mutatkozik meg. Az evangélium hirdetésén keresztül maga az élő Isten cselekszik: igazságával, kegyelmével és hatalmával, hogy övéi életében lehetetlenné tegye a kárhozatos, visszafordíthatatlan cseréket! Áldott légy ezért, Urunk! Bocsáss meg hűtlen cseréinkért. Könyörülj, Urunk, hogy soha ne lehessünk istentelenül „progresszívek”!

2Mózes 40

– Milyen szenvedéllyel ír Pál. Sorai tele vannak örömmel, hálával, reményteli tervekkel. Pál magasztalja az Urat az Ő kiválasztó és önmagát kijelentő kegyelméért, Jézus Krisztus feltámadásán keresztül a megváltás evangéliumáért (1–4). Pál megköszöni az Úrnak apostoli szolgálatának szenvedésekkel teli gyönyörűségét, valamint azt, hogy Istennek a hatalmas „Rómában” is van népe (5–8). Micsoda reménységgel tervezi utazását Pál a sokszínű városba, hogy a nagy kavalkádban biztos trombitaként „énekelje” a megváltás fő témáját, amely olyan egyértelmű, mint egy Bach kantáta zengése, ahol mindenki az egyetlen mennyei összhang engedelmes szolgája (9–15).

– Kaptam egy levelet, amit olyan méltatlannak éreztem az első olvasás után, hogy megkísértett a gondolat: nem érdemes „ezt” csinálni, rámegy az életem, a családom, az egészségem, mindenem, és nemhogy köszönet, hanem bántás jár érte… Aztán megnyugodtam, majd mélységesen elszégyelltem magam, a mai igeszakaszt olvasva.

– Isten Lelke szent szenvedéllyel ajándékoz meg bennünket, életünk utolsó percéig. Ez a szenvedély az Úr ügyében buzog; nem túlbuzgó, de soha nem csügged, hanem mindenkor bízik (2Korinthus 5,6). Ez a szenvedély mindig örömmel, hálával, reménységgel szolgál. Ez a szenvedély megszomorodik a mérhetetlen bűn miatt, mindenekelőtt a saját bűneit látva; de ez a buzgóság soha nem ragad bele a szomorúságba. Ezt a szenvedélyt sem emberi gyarlóság, sem csalódások garmadája, sem az idő múlása soha nem olthatja ki. E szent szenvedély lobogását az Úr Lelkének kifogyhatatlan olaja táplálja.

2Mózes 39

AZ ŐRSÉG MEGVESZTEGETÉSE.

– 1. A jeruzsálemi zsidóság vezetői az őrségtől értesültek Jézus feltámadásáról. Ez a hír azonban csak fokozza konokságukat és hitetlenségüket. Manapság mindenki hallja a hírt a feltámadás csodájáról: az evangéliumot az egész világon hirdetik (26,13). Tegnap egy katolikus temetésen voltam. Ott is az evangélium szólt; az évszázados liturgia biztos keretében szólalt meg a feltámadás örömhíre. Van, aki figyelt; bizonyára voltak olyan, aki nemcsak figyeltek, hanem meghallották az örök élet örömhírét; de voltak olyanok, aki csak bámészkodtak. Az evangélium szól: van, aki hisz; van, aki nem hisz; sőt, még hitetlenebbé lesz. A hit kegyelmi állapot (11).

– 2. Akik megkeményedtek, az őrség megvesztegetésével azt híresztelték, hogy Jézus holttestét a tanítványok lopták el (12–15). Az őrség tagjai elfogadták a pénzt (15). Meddig méltó valaki, mint tisztességes munkás, a maga bérére; mikortól erkölcstelen a bérem, a bevételem, a hasznom, még akkor is, ha jogilag korrekt, támadhatatlan és „lepapírozott” minden. Hol van az a pont, amikortól megvesztegethető leszek?! Vigyázzunk, ne hördüljünk fel azonnal a válasszal, mert másokat rögvest gyanúsítgatunk, a magunk vélt „makulátlanságában”, pedig… Ugyanakkor ki kell egyértelműen mondani: Az Úr népe, Isten gyermeke nem léphet túl egy pontosan meghúzott határt a pénz és sok más bálvány tekintetében!

– 3. Ez a híresztelés ugyanakkor tanúsítja, hogy a Jézus sírja valóban üres volt. A zsidó gondolkodás számára egyik igen fontos kérdés, hogy mi történt Jézus holttestével. A holttest ellopásának a hírét a zsidóság nem terjesztette volna, ha az első húsvét napján a sír nem lett volna valóban üres. A húsvéti csoda egyik ténye: az üres sírról szóló tudósítás. A húsvéti csoda másik ténye: a feltámadott Jézus megjelenései övéinek. A húsvéti csoda azonban csakis hitben ragadható meg. A hit pedig hallásból van; Isten Igéjének hirdetése által… (Róma 10,17).

2Mózes 38

JÉZUS FELTÁMADÁSA.

– 1. Az asszonyok elindultak húsvét reggelén, hogy megnézzék a sírt, Jézus sírját (1). A fájdalmas, „nosztalgikus”, tehetetlenül „édeskés” emlékezés mozzanata ez. Ahogy telnek az évek, úgy egyre több a múlt emléke bennünk, mint a még ígéretes jövő. Az emlékezés fontos, ha nemcsak megszépíti a múltat, hanem beismeri és megvallja annak bűneit. Ám, mit ér az emlékezés jövőbe vetett hit nélkül, amely értelmet adhat a jelennek?

– 2. A mennyei követ igehirdetése azonban „beleszól” a szánalmas és céltalan emlékezésbe. Az angyal megjelenése nem félelmetes azok számára, akiket megszólít Isten szava (2–5). Az angyal igehirdetése örömhír: Jézus feltámadásának híre. Ez az örömhír elveszi a félelmeket (5), beteljesíti az isteni ígéreteket (6), az örök jövő távlataiba helyezi a múlton merengő emlékezőt. Ez az örömhír felráz, kimozdít a „holtpontról”, „mozgósít”, feladatot ad, értelemmel ruházza fel a jelent: „…menjetek el gyorsan, mondjátok meg…” (7–10)

– 3. Üres a húsvéti sír! (6) A feltámadott Jézus él, ma is szól, megszólít, előttünk jár (7), mennyei békességet teremtve üdvözöl és megváltó jelenlétével üdvözít; ha kell, szembejön velünk (9), de nem enged bennünket elcsüggedni. Kegyelem, hogy a mai napot is úgy kezdhetjük el, hogy leborulhatunk feltámadott Urunk előtt (9).

2Mózes 37

JÉZUS HALÁLA – II.

– 1. „Íme”, ez a görögben a „látni” ige felszólító módja: odanézz, odafigyelj! Akkor használja ezt a kifejezést a Biblia, amikor Isten cselekszik; amikor az emberi „vízszintest” metszi az isteni „függőleges”. Ezt a kifejezést olvassuk Jézus születésekor is: „…íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek…” (Lukács 2,10–11) Jézus halálát olyan jelek kísérték, amelyek annak bizonyságai, hogy Jézus Krisztus halála megváltó halál; amely egyikünk halálához sem hasonlítható, bármilyen megrendítő is legyen egy-egy halálesemény.

– 2. A templom kárpitja, amely a szentek szentjét, Isten színének, jelenlétének helyét eltakarta a bűnös ember elől, felülről az aljáig kettéhasadt (51): van út az ember számára az Istenig, megtisztulhatunk, megállhatunk az Úr színe előtt. Végre megérkeztünk, hazaértünk, újra a helyünkön vagyunk, ahol „jó” nekünk: az Úr előtt. Eddig „kint kiszolgáltatva vacogtunk”, most „bent védetten melegszünk”.

– 3. A föld megrendült, a sziklák meghasadtak (51). Bizony, Jézus Krisztus halála kezdete a világ újjáteremtésének, melynek nyomán Isten új eget és új földet teremt. Ebben az új világban nem lesz semmi gonosz és rossz, ezért – ahogy Ézsaiás megprófétálta – az új ég és föld láttán a régire nem is emlékszünk többé (Ézsaiás 65,17; 2Péter 3,13). Minden újjá lesz (2Korinthus 5,17). Nem kár a régi és durván kemény, gyarló világ megrendüléséért és meghasadásáért…

– 4. Jézus halálának pillanatában sírok nyíltak meg, elhunyt szentek támadtak fel (52–53); hirdetve, hogy Jézus halála megtörte a halál erejét, ezért Jézus harmadnapra feltámad majd, a benne hívő szentek feltámadásának ígéreteként. Isten nem engedi, hogy szentje elmúlást lásson (Zsoltárok 16,9–11). Egyetlen szent van, az Isten Fia. Mi az Úr kegyelméből lehetünk azok. Ő él, és mi is élünk. Nincs ennél nagyobb ajándék: a feltámadás, az örök élet ígérete. Ez az örömhír az egyházra bízott üzenet. Mi mindenről „csacsogunk” mi itt, de az evangélium halk és bizonytalan az ajkunkon?

2Mózes 36

JÉZUS HALÁLA – I.

– 1. A keresztre feszítés a legkegyetlenebb kivégzési mód volt a római korban: lassú kínhalál. Az evangélista mégsem az emberi szenvedés irtózatos kínjait akarta elénk tárni itt. De az Isten Fiának testi szenvedése ott a kereszten hirdeti, hogy Isten ismeri a test szenvedéseit, azt magára vette, isteni erejével győztesen elhordozta. A szenvedő ember Isten kezében van és az Úr védelme alatt áll. Ezért a szenvedéshez csak „levetett sarukkal” közeledhetünk, mert Isten előtt állunk, ha szenvedést látunk, vagy szenvedünk. Soha nem becsülhetünk le semmilyen emberi szenvedést, hanem csakis segítő részvéttel közeledhetünk ahhoz. Nagy bűnünk, hogy ez többnyire nem így van.

– 2. Jézus Krisztus ott a kereszten az emberlét minden nyomorúságát magára vette: a testi-lelki szenvedések mellett, az Istentől elszakadt emberlét árvaságát, elhagyatottságát hordozta el: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsoltárok 22,2) Ez az elhagyatottság, nyomorúságos – ne szépítsük – átkozott, kárhozatos állapot (2Korinthus 5,21; Galata 3,13). Tényleg ne szépítsük: az emberlét minden mozzanata, földi jóban és rosszban egyaránt, „átkozott”, nem áldott, nem teljes, „csak a veleje, az értelme hiányzik”; amíg újra Istenére nem találhat. A legnagyobb hitetés, átkozott hazugság, amíg az ember ezt nem ismeri be; sőt, a maga „okos technikáival” akarja a hitetlen és önzően gyarló emberlétet valamiféle értelemmel megidealizálni.

– 3. Ott fordul az átok áldássá, ahol Jézus Krisztus keresztjére tekintve nemcsak a magunk valós állapotát látjuk be, hanem az értünk csendesen, engedelmesen, imádkozva szenvedő Jézusban, meglátjuk a Megváltót. Pontosan így fogalmaz annak a zsoltárnak a záró szakasza, amelyet maga Jézus is imádkozott a kereszten: „… térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani.” (Zsoltárok 22,30)

2Mózes 35

JÉZUS MEGCSÚFOLÁSA.

– 1. Jézus szenvedése és kínhalála tükröt tart elénk, emberek elé, milyenek is vagyunk mi valójában. Bizony, ha Jézusra tekintünk, akkor bele kell néznünk ebbe a tükörbe! Ennek a tükörképnek egyik állása: Jézus megcsúfolása. Amikor Jézust átadta Pilátus a római katonáknak, hogy megfeszítsék, akkor az őrség tagjai levetkőztették Jézust, gúnyból királyi köpenybe öltöztették, töviskoronát nyomtak a fejébe, nádszállal verték, térdet hajtva gúnyolták, leköpdösték. Az őrség tagjaira gondolva fohászt mondhatunk: Isten őrizzen meg bennünket a „pici” emberek „pillanatnyi hatalmától”. Persze, ez a gúnyolódás csak a kezdet.

– 2. Ne szépítsük ezt a tükörképet! Most nézzük „csak” úgy ezt a jelenetet, hogy mit képes az ember művelni a másikkal; azzal, aki éppen kiszolgáltatott neki. Egy embert mindig az minősít, hogyan bánik embertársaival akkor, amikor ő van „helyzetben”. Ne legyenek illúzióink: lehettünk bárkik ebben a világban, kiszolgáltatottságunkban már nem számítunk senkinek, és egy határon túl jó, ha valamennyire enyhítik a fájdalmainkat, vagy legalább békén hagynak a fájdalmainkban, nem gúnyolnak, nem gyötörnek, nem kínoznak meg. Mesterei vagyunk a másik bántásának. Észre sem vesszük, amikor „nyeregből” lesajnáljuk a másikat, és irgalmatlanul megalázzuk, lélekben és testben fájdalmat okozva embertársunknak. Az igazi művészet, a valódi szépirodalom szépítés nélkül beszél az emberről. Ottlik Géza, „Iskola a határon” című regényében belénk sajdít a jelenet, amikor Both Benedek a gyerekkori legjobb barátja, Halászi Péter miatt megy ugyanoda katonaiskolába; de Halászi, mint nagy másodéves, szinte meg sem ismeri egykori barátját a „nyeregből”. Ez csak az egyik legenyhébb példa, „tükörkép”, milyenek is vagyunk mi.

– 3. Jézus isteni hatalma abban mutatkozik meg, hogy nemcsak némán tűri az emberi irgalmatlanságot, hanem egyszer és mindenkorra nemet mond minden irgalmatlan kegyetlenségre, az ember bűnére, kicsire és nagyra egyaránt, a gonosz „ganéjának” (Luther) tulajdonítva azt. A mi Urunk rámutat arra: kik is vagyunk valójában! De Ő nem hagy bennünket ebben az állapotban. Ő, isteni hatalmával megszabadít bennünket ebből! Aki irgalmatlan, annak semmi köze sincs az Úrhoz, még akkor sem, ha ajkáról csöpög az áhítat. Az irgalmatlanság, részvétlenség, gőg; az irgalom részvét, alázat, lehetőség szerinti konkrét segítség.

2Mózes 34,29–35

JÉZUS A NAGYTANÁCS ELŐTT.

– 1. Amikor Jézust elfogták, a tanítványai mind elhagyták Őt, és elfutottak (26,56). Péter azonban távolról követte az elfogott Jézust, egészen a főpap udvaráig, és a főpapi szolgákkal együtt várta, mi lesz a vége ennek az egésznek… Péter félt, de mégis ő volt az egyetlen, aki legalább így rejtetten Jézus közelében maradt, mert tudni akarta a dolgok végét.

– 2. Az ember félelemmel néz szembe ezzel a kérdéssel: „Mi lesz a vége ennek?” Sokan nem is mernek szembenézni a végső kérdésekkel, inkább elfutnak azok elől, mint a tanítványok… Az ember retteg, a dolgok végét illetően: a „véget” illetően. A jóléti társadalmakban felnőtt egy olyan nemzedék, amelyet már meg sem tanítottak arra, hogy legalább az ezzel kapcsolatos kérdést meg merje fogalmazni a maga számára. A bölcsészetek, a művészetek – amelyek feszegetik a végső kérdéseket – társadalmi megbecsültsége csökkent. Ehelyett racionális gőgöt és menekülési technikákat látunk.

– 3. Péter felvállalta a kockázatot. Péter követte Jézust, hogy lássa, mi lesz ügyének vége. Ezzel azt is látni akarta, hogy mi lehet majd az ő élete ügyének a vége. Noha Péter most csúfos kudarcot vallott tagadásában, a „véggel” való szembenézés mégsem volt hiábavaló. Péter jó helyen kereste a választ a végső kérdésre: Jézus közelében. Később, pünkösdkor meg is kapta a választ Péter, amikor felragyogott neki Jézus halálának és feltámadásának evangéliuma. Jézus feltámadott! Ez lett ügyének „vége”. Mi is feltámadunk! Ez a mi ügyünk „végkifejlete”, életünk megoldása. Minden „más” kérdés csak gyarló, lényegtelen részletkérdés ehhez képest. Fontosak a részletkérdések, de „minden” csakis a feltámadás és az örök élet bizonyosságában nyerheti el értelmét (Cselekedetek 2,26–28).

– 4. Egy homokszobrász készítette alkotásban gyönyörködtem a würzburgi főtéren: lenyűgöző tehetségről árulkodott a munkája. Dobtam az alkotás elé kitett dobozba valami adományt. Közben sötét felhők gyülekeztek. A szobrász félve kérdezte: „Esni fog? Mert akkor az egésznek, sok órai munkájának vége!” Nem esett, de estére arra járva csak az összesepert homok némi maradványát sejthettem. Szerettünk urnája mellett állva hasonló tapasztalatunk lehet: „Ez lesz a vége ennek?” Testi szemeinkkel mindenesetre ennyit láthatunk, ezen nincs mit szépíteni. Az a kérdés, hogy látunk-e ennél többet, hitbéli látással?

– 5. Jézus testének templomát lerombolták, de Ő harmadnapra felépítette azt (61; János 2,19–21), hogy megismertesse velünk az élet útját, és betöltse életünket vég nélküli örömmel (Zsoltárok 16,8–11).

2Mózes 34,10–28

AZ OLAJFÁK HEGYÉN. Ki botránkozik meg Jézusban?

– 1. Jézusban az botránkozik meg, aki gyarló, hamis váradalmakat kapcsol küldetéséhez.

– 2. Megbotránkozik Jézusban az, aki a győztes, diadalmas vezért várja: „Majd Ő segít! Ővele itt a földön megvalósítjuk az Isten országát. Harcra fel! Aki pedig nem csatlakozik hozzánk, az hitetlen és elveszett!”

– 3. Az is megbotránkozik Jézusban, aki nem tudja elfogadni az Úr akaratát, saját életének alakulásában (39), és például gyógyulásért imádkozik ott, ahol már nincs földi gyógyulás.

– 4. Megbotránkozik Jézusban az, aki nem látja Őbenne az Isten Fiát, a Megváltót. Ő az Atya rendelése szerint megváltó halálban és csodás feltámadásban szabadít meg bennünket, tényleges, emberileg megoldhatatlan problémákból: bűnből, betegségből, halálból, gonosztól. Jézus soha nem kérdőjelezte meg, soha nem is magyarázta az Atya akaratát, hogy miért így kell megváltania a világot. Megbotránkozunk Jézusban, ha nálunk ez téma. Jézus annyit mondott megváltó haláláról és feltámadásáról, hogy így teljesedtek be a prófétai ígéretek (56). Mi a beteljesedett ígéretek gyermekei vagyunk: „bővelkedünk, beteltünk” (Filippi 4,18).

– 5. Megbotránkozik Jézusban a modern világ, amelynek nincs szüksége isteni megváltásra, hiszen az ember mindent megold: van önmegváltás, jönnek ügyeletes, karizmatikus „pásztorok”, „megváltók” és összerántják majd a nyájat egy-egy sikeres projektre… (31)

A mai igeszakasz alapján gondoljuk át azt is, hogy ki botránkozik meg Jézus követőiben? Áldott legyen az Isten, hogy mi vallhatjuk: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó. Boldog az, aki Jézusban meg nem botránkozik (Máté 11,6).

*

Ki botránkozik meg Jézus követőiben?

– 1. Jézus követőiben pedig az botránkozik meg, aki látja, hallja beszédünket, péteri fogadkozásainkat, majd csúfos bukásunkat (33–35). Ez a „klasszikus” vád: vizet prédikálunk és bort iszunk. Valóban, nagy gond, hogy hívő életünkön ritkán látszik az alázat, miszerint kegyelemből élünk, e kegyelemből Istennek kedvesebben élhetünk, mert könyörült rajtunk az Úr, de ebben a világban mi sem vagyunk tökéletesek.

– 2. Persze a hitetlen világ mindig meg fog botránkozni az egyházon, mert eleve gyarló elvárásokat támaszt az egyházzal szemben. Az egyház legyen szegény, és ugyanakkor oldja meg a világ összes nyomorúságát. Az egyház tagjai legyenek szentek, és ne csak beszéljenek a tökéletességről, hanem legyenek is tökéletesek, mintegy helyettük is, ezzel biztosítva a világ rendjét. Az egyház ugyanakkor ne zavarja semmiben sem ókonzervatív nézeteivel a modern világ szabadságának tobzódását, hanem engedjen szabad folyást a „fejlődésnek”.

– 3. Régi „slágerek” ezek, pedig ma is szólnak, csak más és más stílusban… Mi nem csüggedünk, mert tudjuk, hogy munkánk soha nem hiábavaló, a feltámadott Úrban! (1Korinthus 15,58)

2Mózes 34,1–9