– Isten Igéje leleplez minket: fölényesek, önteltek vagyunk. Másokat tanítunk, intünk az Istennek kedves, szent életre; miközben a mi életünket tetten érhető a bűnök terhelik. Mit ér: ismerni az Isten akaratát, ha ez az ismeret nem válik életté? (17–23) Miattunk, hívő hiteltelenek miatt, gyalázzák az Isten nevét a világban (24). Keresztyének vagyunk, „Jézus Krisztusban körülmetéltek”, rajtunk van az Isten megváltó szeretetének külső jegye, de a Lélek által, a bensőben megkereszteltek vagyunk-e? (25–29)

– Régi téma ez. Lám, már az apostol korában is kiemelt kérdés volt a fenti probléma: meg kell térni, igazán meg kell térni, Lélek által kell megkereszteltetni, valóban hívővé kell lenni, újjá kell születni, tisztán kell élni… Ennek következményeként különítettük el a népegyházat a hívők gyülekezetétől, aztán a hívők között is akadtak még hívőbbek, akik szintén elkülönültek a többiektől.

– Sok hívőt ismerünk: „igazán hívőt”. Egyszer aztán csak róluk is kiderülnek „dolgok”… Miért van az, hogy a magukat nagyon hívőknek tartók jó része: durva, gőgös, önző, hiú, határozottan kellemetlen, „embertelen” ember?

– Urunk, adj élő hitet, amely nem becsüli le a látható egyház népegyházi kereteit sem! Adj Urunk élő hitet, amely alázatosan tudja, hogy minden nap ajándék! Ez az alázatosan élő hit azt is vallja, hogy tisztábban, Istennek kedvesebben megállni ma, mint tegnap – a megszentelődés útját járva – a legnagyobb ajándék. Az igazán hívő ember tudja, hogy kegyelemből él, ezért még a másokat figyelmeztető intésében is szeretet van, nem pedig gőgös durvaság. Az igazán hívő ember alázata nem alázatoskodás, hanem tetten érhető leborulás az Úr előtt, ráhagyatkozás az Isten megtartó kegyelmére.

Ruth 3

Szerző: refdunantul  2020.08.13. 04:00 komment

süti beállítások módosítása