JÉZUS FELTÁMADÁSA.

– 1. Az asszonyok elindultak húsvét reggelén, hogy megnézzék a sírt, Jézus sírját (1). A fájdalmas, „nosztalgikus”, tehetetlenül „édeskés” emlékezés mozzanata ez. Ahogy telnek az évek, úgy egyre több a múlt emléke bennünk, mint a még ígéretes jövő. Az emlékezés fontos, ha nemcsak megszépíti a múltat, hanem beismeri és megvallja annak bűneit. Ám, mit ér az emlékezés jövőbe vetett hit nélkül, amely értelmet adhat a jelennek?

– 2. A mennyei követ igehirdetése azonban „beleszól” a szánalmas és céltalan emlékezésbe. Az angyal megjelenése nem félelmetes azok számára, akiket megszólít Isten szava (2–5). Az angyal igehirdetése örömhír: Jézus feltámadásának híre. Ez az örömhír elveszi a félelmeket (5), beteljesíti az isteni ígéreteket (6), az örök jövő távlataiba helyezi a múlton merengő emlékezőt. Ez az örömhír felráz, kimozdít a „holtpontról”, „mozgósít”, feladatot ad, értelemmel ruházza fel a jelent: „…menjetek el gyorsan, mondjátok meg…” (7–10)

– 3. Üres a húsvéti sír! (6) A feltámadott Jézus él, ma is szól, megszólít, előttünk jár (7), mennyei békességet teremtve üdvözöl és megváltó jelenlétével üdvözít; ha kell, szembejön velünk (9), de nem enged bennünket elcsüggedni. Kegyelem, hogy a mai napot is úgy kezdhetjük el, hogy leborulhatunk feltámadott Urunk előtt (9).

2Mózes 37