Pál tervezi, hogy ellátogat Korinthusba. Efezusból, a makedóniai gyülekezeteket meglátogatva szeretne eljutni az akhájai Korinthusba. Sőt, szeretne áttelelni ott, megerősíteni a gyülekezetet, és megerősödni általuk. De ezek csak emberi tervek. Az apostol alázattal hozzáteszi, hogy az Úr akarata és megtartó kegyelme szerint történik minden. Igen, ha az Úr megengedi, akkor lesz holnap. Reménységgel nézünk a holnapra, a jövőre, az örök élet távlatában; de mindig ma kell hitben élni, és ma kell a kegyelmet megragadva, az Úr szeretetére hagyatkozni (5–7).
Most azonban azt engedi az Úr, hogy az apostol ott maradjon, ahol van. Egyelőre az az Úr akarata, hogy az apostol Efezusban maradjon. Itt sok szolgálatot kapott az Úrtól, sok áldással, hiszen azt írja, hogy az Úr sokat ígérő kapukat nyitott előtte. De mindjárt azt is hozzáteszi az apostol, hogy az ellenfél is sok. Bizony, ahol munkál az Úr kegyelme, ott a gonosz is támadásba lendül. A szolgálatban elszenvedett akadályok, nehézségek, ellenségek el ne csüggesszék a szívünket! Ez jel, hogy Isten áldása velünk van, és a mi Urunk nagyobb minden ellenségnél! Az akadályok, a nehézségek serkentik a szolgálatot, felvértezik a hitet, növelik a reménységet, miközben megtörnek minden önhittséget is, hogy csakis a mi Urunkban bízzunk! (8–9)
*
Ez az Úr megengedi azt is, hogy az Ő szeretetében bővelkedve másoknak is adjunk, a szűkölködőkön konkrétan segítsünk, mindenekelőtt a szenteken, a Krisztusban testvéreinken. Itt a jeruzsálemi gyülekezetnek gyűjtöttek adományt. Ezzel az ősgyülekezet és az elődök iránti tiszteletet és szeretetet is kifejezték, hiszen onnan érkezett meg az evangélium jó híre hozzájuk is. Nincs az a szegény, aki ne tudna adni a másiknak, ha hitben jár. A kevésből egy részt, erő szerint, rendszeresen félre kell tenni erre a célra, mégpedig a hét első napján, az istentiszteleten. Az adakozásról nem hallani tanítást. A szükséget szenvedők megsegítésén túl az adakozásnak igei, teológiai fontossága van, hiszen az adakozásunkkal fejezzük ki azt, hogy Urunk látható egyháza fontos a számunkra; olyannyira, hogy fenntartjuk azt, és nem szorulunk külső forrásokra. Az apostol gondoskodik az adakozás tisztaságának felügyeletéről. Ha az Úr megengedi, elmegy azokkal, akik elviszik az adományt. Hozzáteszi azt is, hogy akkor megy el, az Úr kegyelméből, ha arra valóban szükség lesz, mert az erőt és az időt is az Úrtól kapjuk, és azokkal is hűségesen kell sáfárkodnunk (1–4).
Az Úr azt is megengedte az apostolnak, hogy áldott munkatársai legyenek. A munkatársait azonban ő maga is megbecsüli; védi és oltalmazza őket. Korinthusban Timóteus számára gondoskodást, tiszteletet kér; valamint azt, hogy félelem nélkül szolgálhasson közöttük (10–11). Igen, ez fontos. Sok lelkész félelmek között szolgál egy adott gyülekezetben, mert valóban félelemre adnak okot az ottani történések. Milyen szomorú, hogy a „testvérek közösségében” is lehet félelmetes az élet… Ez a veszély, sok bántással és rágalommal, már akkor is fennállt. Az Isten azonban nem a félelem Lelkét adta nekünk (2Timóteus 1,7). Az Úr még azt is megadta az apostolnak, hogy ne legyen féltékeny arra az Apollósra, akit annyira szerettek Korinthusban (1,12), így hamarosan Korinthusba engedi őt (12).
2Sámuel 13,20–39
