Különbséget tenni! A megkülönböztetés képessége életmentően fontos, mindenkor, minden helyzetben: különbséget tenni igaz és hamis között; jó és rossz, helyes és helytelen között, tiszta és tisztátalan között, ehető és ehetetlen között… Itt most az a fő kérdés, mi az ami tiszta és tisztátalan; mi az ami ehető, és mi az ami nem ehető, testi és lelki értelemben egyaránt. Hol a mérce ebben számunkra, ki a mérce?

Isten népe számára a mérce Isten kijelentése, Igéje, tökéletes és üdvözítő akarata. Ennek a kijelentésnek csúcsa Jézus Krisztus, aki egyértelműen kijelentette, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami onnan kijön: amit gondolunk, mondunk, és ennek nyomán cselekszünk (Márk 7,15). Az étkezés nem üdvösségkérdés. Isten megváltó szeretete megtisztította a világot, ezért amit az Úr tisztának tart, azt mi ne mondjuk tisztátalannak (Cselekedetek 11,9). Minden tiszta, ha hittel élünk azzal, és e-világban minden tisztátalan, ha hit nélkül, nem Istennek kedves módon élünk azzal. Ezen túl minden vita erről, öncélú okoskodás, teológizálás.

Ugyanakkor, Jézus Krisztusba vetett hittel olvasva ezt a szakaszt, már bátran megfogalmazhatjuk, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mit eszünk testi és lelki, szellemi értelemben egyaránt. Egyáltalán nem mindegy, mit veszünk magunkhoz, mivel élünk, mivel „táplálkozunk”. Az üdvösséget nyert ember ismeri az Isten által meghúzott határokat: Mindent szabad, de nem minden használ (1Korinthus 6,12). A hit embere látja az örök csúcsot, Jézus Krisztust, akire feltekintve mér meg és értékel minden mást. Ettől kezdve az étkezésre vonatkozó szabályok egészségügyi tartalmát is komolyan vehetjük, hiszen testünk a Szentlélek temploma (1Korinthus 6,19).

Szerző: refdunantul  2021.02.17. 04:00 komment

Micsoda felelősség! Áldott teher! Isten elhívott bennünket az Ő szolgálatára, hogy a mi odaszánt, szent életünkön keresztül ragyogjon fel az Isten valósága, dicsősége és szeretete a ránk bízottak, valamint sokak előtt; azok között, akik között élünk. Jaj nekünk, ha miattunk káromolják az Isten nevét (3; Róma 14,16).

Áron két fia, Nádáb és Abíhú akkor végeztek szolgálatot, amikor az Isten ezt nem parancsolta nekik, valamint idegen tűzzel áldoztak az Úrnak (1–2). 

Belegondolok: hányszor buzgólkodunk, amikor nem kellene; és hányszor tétlenkedünk, amikor cselekedni, szolgálni kellene; hányszor fordulunk idegen módszerekhez, technikákhoz, csakhogy hassunk másokra, pedig valójában idegen tűzzel játszunk. 

Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy idegen hatást lássunk mindenben, mert az Úré a föld, és benne minden (1Korinthus 10,26). Isten világának minden eleme hirdetheti az Úr dicsőségét, ha hálaadással, alázatos örömmel és istenfélelemmel élünk azokkal. Ugyanakkor hitben járva egyértelműnek kell lenni, hogy mi az a dolog, eszköz, amit soha nem vehetünk igénybe; mi az a „tűz”, amit soha nem gerjeszthetünk fel, mert az megemészt bennünket és halálossá lehet mások számára is (2). 

A kijelentés sátrának bejáratától nem szabad eltávozni, azaz Isten óvó közelségéből nem szabad kiszakadni, mert akkor meghalunk. Isten nélkül elveszünk. Áldott legyen, hogy Ő nem is engedi eltávozni övéit megtartó közelségéből (7).

Mindezek után egy nagyon fontos szempontot hadd hozzak ide. Mózes azt parancsolta, hogy vigyék Áron engedetlenül meghalt két fiát a táboron kívülre, és sírjanak haláluk felett, valamint engedetlenségük és Isten felettük gyakorolt büntetése miatt. Lehet sírni azok felett, akik engedetlenné lettek, meghaltak, és látszólag elvesztek (3–6). 

Isten Igéje az Ószövetségben sem engedte meg a részvétlen hitet, mert az valójában nem is hit. Urunk, óvj meg bennünket a rideg, hideg, kegyetlen, kemény, diktátumos, részvétlen, önhitt hittől. Az önhitt hit nem hit… Aki hisz, az tudja, hogy ő maga is méltatlan, Jézus Krisztus kegyelméből él, minden percben, és csakis ennek a kegyelemnek köszönheti, hogy az Úr megőrizte őt a botrányos, tetten érhető bűnöktől, és egyre inkább szentté formálta életét.

Szerző: refdunantul  2021.02.16. 04:00 komment

Ma megjelenik nektek az Úr! (4) Ezt mondja Mózes Áronnak és a népnek. Mit jelent az, ha megjelenik nekünk az Úr? 

Isten megjelenése lehet félelmetes; azoknak, akik nem az Isten színe előtt élnek, akik nem számolnak az Úrral, akik ezen az ígéreten is csak nevetnének, vagy mindenféle istenekkel akarnak találkozni.

A mai igerész evangéliuma azonban éppen az, hogy Isten népe odajárulhat és megállhat az Úr színe előtt. Isten népe rendszeresen leborulhat az Úr színe előtt (24), mindenkor az Úr színe előtt élhet (5). Nincs ennél nagyobb ajándék!

Isten jelenlétében élve, mindig számolhatunk az Úr gondviselő, szabadító, megtartó és megváltó kegyelmével; amely kiemelt helyzetekben olyan konkrét valósággal jelenik meg, mint ahogy az Áron főpapot és fiait felavató áldozatok során, tűz csapott le az égből, és megemésztette az áldozati állatokat. Isten jelenléte emésztő tűz, amely megemészti a koszt, a bűnt, de áldott, éltető fénnyel és melegséggel öleli körül az Ő népét. Ezért ujjongott a nép is, Isten konkrét, hatalmas, éltető jelenlétét megtapasztalva (24). 

Isten jelenléte, megjelenése nem félelmetes, hanem örömteli fellélegzés, megkönnyebbülés, megbékülés. Itt ugyanis azt olvassuk, hogy mi mindent kell megtenni ahhoz, hogy megjelenjen népének az Úr dicsősége (2–6). Mi tudjuk, hogy Isten megtett értünk mindent, Jézus Krisztus tökéletes áldozata által, így miénk az üdvösség teljessége, az örök élet tágassága. Miénk az Isten üdvözítő jelenléte (Máté 1,23).

Ez az örömhír azonban szolgálatra indít e-világban. Isten jelenléte megtisztít, szolgálatra küld el, hogy áldást mondjunk és áldássá legyünk, Krisztusban. A fölkenetés és a bemutatott áldozatok alapján kapta meg Áron a felhatalmazást arra, hogy fiaival együtt elkezdhesse a rendszeres szolgálatot. Áronnak először önmagáért kellett bemutatnia az áldozatokat, azután népéért. Áron, Pál szavaival élve, első a bűnösök között (1Timóteus 1,15). Az áldozatok bemutatása után Áron megáldotta a népét (22–24). Mindenki, Jézus Krisztusban bízva, az Úr szolgája.

Szerző: refdunantul  2021.02.15. 04:00 komment

„Szépen végigcsinálta a kis életét!” Ezt mondta valaki, egy számára nagyon fontos halottjára. Mélyen megmaradt bennem ez a gondolat. Amikor búcsúztunk tőle, bizony sírva, és hiányát szívfacsaróan érezve a búcsú perceiben, ez volt a vigaszunk: „Szépen végigcsinálta a kis életét”. 

A „szépség” a hívő életet jelenti: az Úrral élt, mert csakis az Úrban lehet szépen végigcsinálni ezt az életet, minden körülményben. A „kis élet” pedig azt jelenti, hogy az igazi nagyság az, amikor valaki hitben, a maga helyén szorgosan teszi a dolgát, az Úr színe előtt, „papként”, istentiszteletként; ahogy azt a mai Igében olvastuk. Az ilyen ember nem tör nagyra, legfeljebb elfogadja Isten kezéből egy időre a nagyobb feladatot, de abban is megmarad az Úr kegyelmében, alázatban, kicsinek (Máté 18,10). Aki az Úr engedélye nélkül, direkten nagyra tör, az rombol, akörül a halál arat. 

Áron fiainak felszentelése után olvassuk a kiemelt Igét: „Végezték tennivalójukat az Úr előtt”. Jézus Krisztusban mindannyian királyi papság vagyunk, hogy szépen végigcsináljuk a kis életünket… „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket…” (1Péter 2,9) Nincs ennél több! Jézus Krisztusban mindannyian királyi papság vagyunk, hogy ekként szépen végigcsináljuk a kis életünket…

*

A felkenetési szertartás része volt az, ahogy Mózes az áldozati vérrel megkente Áronnak és fiainak jobb fülcimpáját, jobb hüvelykujját és jobb nagylábujját (24). Ez a szertartás arra utal, hogy a papok testének minden tagja (Róma 6,13–19), életüknek minden rezdülése az Úré. Az egyetemes papság elve alapján minden hívő ember ennek a felkenetésnek részese: „hit által Krisztusnak tagja vagyok és így részese az Ő felkenetésének, hogy így nevéről vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatul Őnéki adjam, és szabad, jó lelkiismerettel harcoljak ebben az életben a bűn és az ördög ellen” (Heidelbergi Káté 32. kérdés-felelet). Isten igényt tart életünk egészére, mert testestől és lelkestől az Úréi vagyunk, életünkben és halálunkban egyaránt (Róma 14,8). Nincs ennél nagyobb bizonyosság, vigasz, erőforrás!

Áront és fiait ékes rendben szentelte fel Mózes: megmosta, a főpapi ruhába felöltöztette őket, olajjal megkente a szent sátrat, a felszerelésekkel együtt, majd olajjal felkente Áront. Ezek után Mózes bemutatta értük az első hét fejezet rendje szerinti áldozatokat: vétek, égő, béke és ételáldozatokat. Hét napon át újra és újra megismételte Mózes az áldozatokat (1–36).

Szerző: refdunantul  2021.02.14. 04:00 komment

Ami az Urat illeti, azt nem vehetjük el az Úrtól, abba belehalunk, azzal kiirtjuk egymást és saját magunkat. Minden bajunk és nyomorúságunk, e földi létben, abból fakad, hogy nem adjuk meg Istennek, ami az Istené, így az életet biztosító rend is borul, és arat a gonosz és a halál. Ugyanakkor minden örömünk abból fakad, ha megadjuk Istennek azt, ami az Istené (Máté 22,21): az országot, a dicsőséget és a hatalmat (Máté 6,13); azaz az elsőbbséget (Máté 4,10). Csak így lehet áldás az életünkön, szolgálatunkon, viszonyulásainkon, kapcsolatainkon, beleágyazva az örök élet boldog tágasságába.

Pontosan erről szól, a mai igeszakasz is, a mózesi törvény nyelvén. Az állat legértékesebb része a kövérje volt. A vér – mint az élet hordozója – az állat kövérjével együtt csakis az Urat illette. Az életével fizetett, aki a vérből és az állat kövérjéből evett (22–27). Ami az Urat illeti, azt nem vehetjük el Őtőle, mert azzal halált hozunk magunkra! (27) Viszont, ha ezt tiszteletben tartjuk, akkor minden a helyére kerül az életünk isteni rendjében: Isten, hit, papok, egyház, világ, hatalom, munka, pihenés; sorolhatnánk. A törvény ugyanis arra is pontosan utal, hogy az áldozati állatból mely rész lehetett a papoké, a szegy és a jobb comb (28–36). Ezután arra is kitér a rendelkezések sora, hogy az áldozat többi részeit, testvéri közösségben, megehette az áldozat bemutatója, annak családja és a vele lévők. Itt ugyanis a békeáldozat taglalásáról van szó… 

Minden ékes, üdvösséges, örömteli rendben van, ha az Úr az első, ha nem vesszük el azt, ami csakis az Úré! Minden valódi gazdagodásunk forrása csakis ez. Gondoljunk bele, most amikor ezeket a sorokat írom, milyen nagy bajokkal küzdünk, családban, egyházban, világban. Mindenki maga konkretizálja! Prófétai intése az Igének az, hogy rámutat a baj gyökerére: Nem adjuk meg az Istennek azt, ami az Istené! Térjünk meg!

Szerző: refdunantul  2021.02.13. 04:00 komment

A hálaadó békeáldozat a békeáldozatok leggyakoribb formája volt (12). Egy család, egy közösség így fejezte ki háláját az Úrnak, megjelentek az Úr színe előtt, és valamit odaáldoztak az Úrnak abból, amit Istentől kaptak. Mennyi mindenünk van! Még a legszűkebb időkben is van miért hálát adni. Az Isten népe és Isten embere hálás, mert tudja, hogy mindent az Úrtól kapott, és ebből valamit hálából visszaad az Úr ügyére. Gyakran vagyunk elégedetlenek, hálátlanok. Hányszor elfeledkezünk arról, hogy mindenünk az Úré. Az elvilágiasodás során elfelejtettünk adni, másoknak is, de Isten ügyének támogatására is. Az egyházfenntartás kérdése nem lenne probléma ott, ahol hívő, hálás életek vannak.

A békeáldozat, így a hálaadó békeáldozat sajátossága, a vele együtt járó közösségi étkezés volt (15). Az egymással való asztalközösség, ahol imádság is elhangzik előtte, kifejezi testvéri összetartozásunkat, Isten iránti hálánkat, valamint azt, hogy az Úr minket testben és lélekben tápláló, gondviselő és megváltó szeretetére szorulunk, mert csakis Őbenne, Őáltala adatik nekünk békesség egy zaklatott világban: békesség Istennel, önmagunkkal és egymással. 

A békeáldozatból a közös étkezésre szánt részt aznap meg kellett enni, bizonyos kivételektől eltekintve nem hagyhattak abból másnap reggelre (15). Isten ajándékaival a hálaadó élet hűségesen sáfárkodva él, nem késlekedve azzal, nem halogatva azt másnapra, mert nem tudjuk, lesz-e másnap… Nem pazarolunk ételt, időt, mert mindezek a lehetőségek másnapra „megromlanak” (18), „elégnek” (17); már nem azok, amik a kimért időben lehettek volna. Mindent idejében megtenni, az Istentől készített alkalmakkal ekként élni! Kimért életünket szép isteni rendben végigcsinálni. Shakespeare II. Richárd című tragédiája többek közt arról is szól, hogy egy király nem élt időben a lehetőséggel, és „nagy bánatra” jutott, amikor a lehetőség elillant. „Aznap megenni!” A késlekedés nem válik javunkra; sőt, romlásunkra lesz (18).

A békeáldozat meghatározott részét a papok kapták (14). Így a békeáldozat kifejezte az egyház szolgáinak ellátását. Az Újszövetség nyelvén megfogalmazva mindez azt jelenti, hogy itt kifejezést nyert a látható egyház fenntartásának fontossága. Ugyanakkor az igeszakasz azt is hangsúlyozta, hogy a papokat csak egy meghatározott rész illette, amely a tisztes megélhetésüket biztosította, minden gyarló dőzsölés nélkül. Isten népe nem nyomorog, de nem is dőzsöl, és soha nem szűkölködik.

A békeáldozatot tisztán lehetett elfogyasztani (19–21). Akkor az élet minden cselekményét, az áldozatbemutatás minden részletét átjárta az a követelmény és bizonyosság, hogy az Isten színe előtt történik. Az életnek kultikus hangsúlya volt, hogy Isten tisztasága megjelenjék az emberi élet tisztátalanságában. Kár, hogy ezt teljesen elfelejtettük, és minden profánná lett, még az istentiszteletek is hatásvadász műsorokká torzulnak sok helyütt, vagy valami civil közösségi összejövetellé. Urunk, adj hitet, szentséget, tisztaságot, életünk minden rezdülését tereld vissza a Te színed elé!

Szerző: refdunantul  2021.02.12. 04:00 komment

Ebben a fejezetben az eddig tárgyalt ószövetségi áldozatok összegzését olvashatjuk, amely átnyúlik a következő fejezetre is: az égőáldozat, az ételáldozat, a vétekáldozat és a jóvátételi áldozat bemutatásának rendjét. De itt ezeknek az áldozatoknak a bemutatását más nézőpontból olvashatjuk. Itt a papok kötelességét és jogait sorolja fel a szentíró az egyes áldozatok kapcsán, míg korábban azt tárgyalta, hogy mit kell tenni az áldozat bemutatójának az egyes áldozatok esetében. 

Most csak az égőáldozatok bemutatásával kapcsolatban fogalmazunk meg néhány üzenetet.

Az égőáldozat esetében a papok gondja volt az, hogy az oltáron állandóan égjen a tűz (6) Ez a gondoskodás minden áldott szolgálat feltétele: állandóan az Úr ügyét képviselve égni, de nem másokat „elégetni” a túlbuzgóságommal, ugyanakkor nem is önmagamat felemészteni, mert csak a józanság Lelkének hite tud építően szolgálni a világban (2Timóteus 1,7). 

Isten ügyének szolgálata folyamatos szolgálat, de ezt mindenki a maga feladatában, a maga helyén gyakorolja. A folyamatosság nem azt jelenti, hogy nincs pihenés, mert az Isten parancsa ellen való. A folyamatosság azt jelenti, hogy odaszánt élettel végzem a feladatomat Isten dicsőségére és a körülöttem élők javára (2; 5).

A pap öltözéke más akkor, amikor a szent szolgálatot végzi, és más ruhában van akkor, amikor kilép a szent sátorból, hogy „a hamut” a táboron kívüli helyre vigye. A külsőségek fontosak, a külső megjelenés a hitre utal, vagy annak hiányára. Isten közelében a tiszta ruha, a gyolcsruha megjeleníti azt, hogy a lelkünk is tiszta ünneplőbe szeretne öltözni az Úr kegyelme által. Nem keverhetjük össze a szentet és a profánt, illetve az a szolgálatunk lényege, hogy a szent átjárja a hétköznapit (3–4).

Nem véletlen az sem, hogy az égőáldozat áll első helyen ebben a felsorolásban, amelyből a papoknak semmi nem jutott, vagyis a szolgálat, a kötelesség volt az őket megillető rész. Természetesen méltó a munkás a maga bérére (Lukács 10,7), de elhívás nélkül csak béresek leszünk és nem pásztorok (János 10,12). Bizony ma is nagy nyomorúságunk ez. Pedig ahogy Jézus Krisztus mondta, ha mindent megtettünk, akkor is haszontalan szolgák voltunk, és csak azt tettük, ami a kötelességünk (Lukács 17,10). 

Szerző: refdunantul  2021.02.11. 04:00 komment

Jóvátételi áldozatot akkor kellett bemutatni, amikor valaki kárt vagy veszteséget okozott, akár tudatlanul, akár szándékosan, és akár Isten, akár ember ellen elkövetve ezeket a vétkeket. 

A jóvátételi áldozat először is akkor vált szükségessé, ha valaki hűtlenül bánt az Úr szent dolgaival (14–19). Aktuális üzenetként megfogalmazhatjuk, hogy ma ez az igeszakasz az egyházat hívja önvizsgálatra és bűnbánatra, mert bizony sokféleképpen bánunk hűtlenül az Úr szent dolgaival. Gondoljunk csak bele abba, hogy hova jutott a keresztyén hitünk felvállalása, az Úr iránti hűségünk, hitünk, szolgálatunk, szeretetünk? Most csak a magunk körein belül válaszoljunk erre a kérdésre. Sok prófécia inti a hűtlen pásztorokat (Ezékiel 34,2), de ez az intés ugyanúgy szól a hűtlen gyülekezeti tagoknak az istenfélelmet elhagyó jóléti keresztyénségünknek. Mennyire fontos számunkra Isten ügye, Jézus Krisztus egyháza, az evangélium örömhíre? 

A jóvátételi áldozatok másik fajtáját akkor mutatták be, amikor valaki hűtlenséget követett el a felebarátjával szemben (20–26). Itt sem arról van szó csupán, amit a mózesi törvény leír, hiszen az Isten ügyével szembeni hűtlenség sem pénzügyi vagy valami látványos, tetten érhető visszaélést jelent csupán, hanem ennél sokkal többet. A felebaráttal szembeni hűtlenség is több annál, mint ami itt le van írva, miszerint megkárosítjuk, meglopjuk, megzsaroljuk felebarátunkat, hazudunk vele kapcsolatban. Az egymás iránti hűtlenségnek számos formája van a mai modern világban. Eleve az önzésünk ilyen, amellyel – főleg határhelyzetekben – viszonyulunk egymáshoz. 

A jóvátételi áldozat azt az örömhírt tárja elénk, hogy jóvá lehet tenni azt, amit elrontottunk. Ez természetesen nem minden esetben jelenti azt, hogy bűneink következményét eltörölhetjük, hiszen azokat bizonyos esetekben egy életen keresztül hordoznunk kell. A jóvátétel itt azt jelenti, hogy van bűnbocsánat. Ebből a megnyert kegyelemből pedig az következik, hogy jóvátesszük azokat a hibákat, amelyeket elkövettünk, és amelyeket még jóvátehetünk. A megtért élet erre törekszik: hűségesen bánik az Úr szent dolgaival, egyre nagyobb buzgósággal, ez ad örömöt földi életének is; ugyanakkor visszaadja felebarátjának mindazt, amit elvett tőle, tud bocsánatot kérni és az elvett javak ötödrészét még azon felül megfizeti a kárvallottnak. Gondoljunk Zákeusra, aki először megtért, és ebből azonnal az következett, hogy vagyona felét a szegényeknek adta, és ha valakitől jogtalanul elvett valamit, annak a négyszeresét adta vissza (Lukács 19,8). 

Sok mindent nem tudunk jóvátenni! Milyen nagy kegyelem, hogy Isten Jézus Krisztusban jóvátette a bűneink által okozott nyomorúságot, és Isten országa által, elkezdte visszaállítani az üdvösséges isteni rendet. Mi ehhez igazodunk.

Szerző: refdunantul  2021.02.10. 04:00 komment

Állatorvosnál vagyunk a megvénült vizslánkkal, akinek lassan letelik az ideje. Kétségbeesve tekint ránk. Mennyit szenved nyomorult állat, hogy elmehessen végre. Az infúzió bekötéséhez az öreg vizsla lábán nehezen találja a doktornő a vénát, és Isten nevét emlegetve elkáromkodja magát. Beleremegek, egy okos, tanult, szép nő… Beleremegek… Miközben ő észre sem veszi, mit mondott.

A mai Igében leírt bűnök közös jellemzője az, hogy elkövetője először észre sem vette, hogy vétkezett, de aztán később vétkei tudatosodhattak benne (1–4). Ha nem is vettük észre a bűnt, attól az még bűn, amely terhel bennünket. Elhajlott, kísértésekkel teli életünk tele van ilyen helyzetekkel, az itt leírtakon túl. Magasabb szintre emelve a gondolatot kimondhatjuk, hogy az ember életének alapvető nyomorúsága az, hogy nem tudatosodik benne a vétke. A ma embere nem tud mit kezdeni a bűnnel, a bűnösség kérdésével, saját bűneinek belátása helyett másokra mutogat. 

Kegyelmi állapot, amikor valaki számára „megnyílik az ég”, és rádöbbenhet saját életének nagy bűnére és nyomorúságára, és ennek nyomán az Úrhoz menekülhet, töredelmes szívvel és láthatóan is felvállalva ezt. Kegyelmi állapot, amikor valakinek fáj a bűn, a sajátja és a másiké is, aki meg tud szomorodni, aki tud sírni emiatt (Máté 5,4), aki nem hárít, aki az Úrtól való megoldásra vár… A bemutatott vétekáldozat a látható külső keret, de a törvény is megfogalmazza azt, amit a próféták is kiemeltek, miszerint a bemutatott áldozat a szív töredelme nélkül üres szertartás. Az áldozat bemutatója vallja meg tehát, hogy miben vétkezett (5), és utána mutassa be áldozatát. Nem az áldozat értéke számít, hanem a töredelmes szív; és azzal együtt a felvállalt, előírt rend szerint bemutatott „áldozat”, amely ma számunkra az úrvacsora: a feltámadott Jézus Krisztussal és egymással való közösségünk megújítása a bűnbocsánat és az örök élet bizonyosságában. A nem vérrel bemutatott áldozat is elégséges volt itt (11), előremutatva Jézus Krisztusra, akinek vére minden bűntől megtisztított minket, ezért nem kell többé vérontás (Zsidókhoz írt levél 9,22), nincs szükség gyarló áldozatokra, tilos egymás beáldozása, hogy kiengesztelődjünk (5,6–14).

A bűnvallás után bemutatott áldozat kifejezi azt, hogy Isten megbocsátó hatalmába és irgalmába vetett bizonyossággal reméljük, hogy elrontott dolgaink helyrehozhatók, és az Úr erejével tudunk majd szentebbül élni.

Szerző: refdunantul  2021.02.09. 04:00 komment

A vétekáldozatot olyan bűnök engeszteléseként mutatták be, amit nem szándékosan követtek el, hanem tudatlanságból, nem megátalkodottan, nem az Úr elleni lázadás lelkületével. A vétkes társadalmi helyzete alapján csökkent az áldozat értéke, nem az elkövetett vétkek alapján. A legdrágább áldozati állatot mutattak be a pap és a gyülekezet vétkeiért, kisebb értékű áldozatot a világi vezető és mást az átlagember vétkeiért (1–4).

Az áldozati állat vérét bevitték a kijelentés sátrának szentélyébe, meghintették vele a szentek szentjébe vezető kárpitot, és megkenték vele a szentélyben lévő illatáldozat oltár szarvait, aztán a vér többi részét a külső udvaron található égőáldozati oltár aljára öntötték (5–7). Az áldozat „kövérjét” elfüstölgették ezen az oltáron (8–10), és ezen túl a tejes áldozati állatot elégették a táboron kívül. A pap nem ehetett a saját magáért és a gyülekezetéért bemutatott áldozat húsából (11–12). 

Néhány üzenetkezdemény, a fentiek alapján, gondoljuk ezeket tovább! Engesztelésre van szükségünk, mert vétkezünk, akaratlanul is. Ez a tagjainkban lévő törvény (Róma 7,23), a bűn átka, amiről az apostol beszél. De jó, hogy nekünk nem kell ezeket a bonyolultan szabályozott véres cselekményeket újra és újra végrehajtanunk, mert a mi Urunk örök engesztelést szerzett nekünk. Ugyanakkor a mészárlás nem ért véget, csak nincs vallási jelentősége, de mindig a másikból élünk… Ez csak „odaát” lesz másként. A pap is ember, ő is vétkezik, ő is engesztelésre szorul; ugyanakkor a papnak nem lehetnek szándékosan, megátalkodottan elkövetett vétkei, mert akkor hiteltelenné lesz a szolgálatra. Az Úr irgalmát megkaphatja, ha töredelmes szívvel kéri azt, de a szolgálatot már nem. Vigyázzunk erre a szent szolgálatra, mert a „papokon” keresztül Isten népét ítélik meg a világban (3–12). A pap engesztelésért könyörög, közbenjár népéért, és a bűnbocsánat bizonyosságával biztatva terelgeti őket, mint pásztor (13–21). Isten népe pedig szereti, tiszteli, megbecsüli „papjait”, éltetve a szent szolgálatot. Így építhetjük együtt Isten országát a Krisztusban.

Szerző: refdunantul  2021.02.08. 04:00 komment

A békeáldozat során az állat belső részeiről lefejtették a kövérjét, a májon lévő hártyát és a két vesét. Ezt a papok elfüstölgették az oltáron, mint az Istennek szánt részt, az áldozati állat vérét pedig körbehintették az oltáron (1–5). Marhát, juhot (6–11) vagy kecskét (12–17) áldoztak fel békeáldozatként. Az áldozat többi részét az áldozó fogyasztotta el a hozzátartozóival együtt. Az áldozó itt is az áldozat fejére tette a kezét, az áldozat előtt, mintegy rátámaszkodott az áldozati állatra, hogy ráhelyezze minden bűnét, amelyeket az Istennel és az emberekkel kapcsolatos békesség ellen vétett (2). 

Istent az áldozati állat kövérje illette meg (3). A zsír a legértékesebb rész, ez az Istené! Emlékszem, a két világháborút és sok nyomorúságot átélt nagyszüleim gyakran éheztek. A zsírnak nagy becsülete volt, mint ami az éhezés idején is életben tart. Zsírral főztek, sütöttek, tartósítottak. Csak a mi jóléti, anorexiás korunkban, jódolgunkban emeltük szépségideállá a csontsovány embert. Most lenne mit enni, de nem eszünk. Mi lesz velünk, ha majd nem lesz mit enni… Semmi önellátáshoz nem értünk már. Bánni fogjuk, hogy nem ettünk hálásabban, amikor erre az Úr lehetőséget adott, helyette egészségre, meg minden egyébre hivatkozva koplaltunk. Valójában ez a hozzáállás a bennünk tomboló békétlenséget jelzi… 

Nem arról van szó, hogy egészségtelenül élve hízzunk, hanem arról, hogy az evés – hitben – a békesség, a hálaadás, az asztalközösség, a bizonyosságban megélt üdvösség előíze, amely az asztalához mindig meghív egy-egy szűkölködőt is. Az éhezők kérdése is megoldódna ezzel az elhordozható áldozathozatallal. Az örök élet: nagy vacsora (Lukács 14,15). Isten szereti és óvja a kövéreket, bizony (Ezékiel 34,16). A szépségideált pedig a mi, sokszor torz, békétlen szívünk és életünk alakítja. Szükséges a békeáldozat, mert csakis az Úr adhat békességet… Ez a szemlélet soha nem játszható ki a böjttel, de a böjt nem fogyókúra.

Az áldozat és az azt követő asztalközösség kifejezte a helyreállt békességet Isten és az ember, valamint az ember és ember között, amelyben az önmagunkkal való békesség ajándéka is meggazdagít bennünket. Mindezek az Úr kegyelmének ajándékai, amit az áldozat kiábrázolt. 

Jézus Krisztus a mi békességünk, aki lerombolta a válaszfalakat, amelyeket mi mindig újra- és újraépítenénk (Efezus 2,14). 

Ez a békesség nélkülözhetetlen. 

Ugyanakkor az Isten békesége minden értelmet felülhalad, kibeszélhetetlen, mindenestül ajándék, már „itt” a miénk, hitben; de csak „odaát” lesz maradéktalan (Filippi 4,7). Ez a békesség Isten ügyéhez, Isten rendjéhez ragaszkodó hűségből fakadó békesség. 

Vagyis ez a békesség az Úr ügyéhez való hűtlenségben, olcsó és hitünket feladó kompromisszumokkal soha nem lesz megtapasztalható. Ezért a bűn korszakában ez a békesség bizony sokszor küzdelmet, szenvedést, harcot felvállaló békesség (Máté 10,34). 

De, az Isten békességét elnyert embertől soha nem indulhat mások bármiféle bántásának semmi kezdeménye. Sőt, az Isten népét éppen arról ismerhetjük meg, hogy rendben vannak az emberi kapcsolatai, és mindenben erre törekszik. Ez a szent, békességszerző törekvés az Isten emberének naponkénti békeáldozata (Máté 5,9).

Szerző: refdunantul  2021.02.07. 04:00 komment

Az ételáldozat a későbbiekben rendszeresen más áldozatokhoz kapcsolódott, égő- és véresáldozatokhoz, közben azonban megmaradt az ételáldozat sajátos jelentése is, (4Mózes 15,1–21). Az ételáldozat nincs kötelezően előírt időhöz és mennyiséghez kötve. Az ételáldozat jelentése ma is fontos számunkra. 

Az ételáldozat ugyanis a gondviselő Isten iránti hálaadást fejezte ki a termésért. Isten az, aki testben és lélekben táplál bennünket. Ő az, aki ételt és italt ajándékoz nekünk, egzisztenciát; ugyanakkor Ő az, aki nem enged bennünket beleragadni a kenyérgondokba, hanem ennél sokkal többel ajándékoz meg bennünket, mennyei örömmel, reménységgel, hittel. Kár, hogy a jóléti társadalomban ezt egyre többen elfelejtjük. Vegyük észre, emlékezzünk rá, hogy mennyi mindenünk van! Adjunk hálát ezekért! (2)

Az ételáldozat, a hálaadás mellett, Isten segítségül hívását is kifejezte. Az ételáldozat Istennek felajánlott, emlékeztető része ugyanis a hálaadás mellett könyörgést is jelentett Isten további áldásaiért. Nem Istent kellett emlékeztetni erre (2), mintha Ő emlékeztetésre lenne szorulva, hanem önmagamat kell emlékeztetnem arra, hogy el ne feledkezzem az Úrnak semmiféle jótéteményéről (Zsoltárok 103,2), hiszen eddigi könyörgéseimet is meghallgatta az Úr, az Ő akarata szerint. 

Az ételáldozat ugyanakkor kifejezte az Isten ügye és annak látható közössége iránti hűséget. Mégpedig azzal tette ezt, hogy az ételáldozatból csak egy marék lisztet füstölgettek el a papok az oltáron (2), ami pedig megmaradt az ételáldozatból, az a papokat illette, mint szolgálatukért való ellátást. Ahol Isten népének tagjai fontosnak tartják azt, hogy Krisztus látható egyházát, annak szolgáit és szolgálatát eltartsák. 

Az imádság nem korlátozható csak a szavakra. Vannak olyan dolgaink, amelyre nem találunk szavakat, és azokat mégis oda kell vinnünk Isten elé. Ha erőm, időm, jövedelmem első „zsengéjéből” áldozok az Úrnak, az is imádság: egyszerre hálaadás, könyörgés és hitvallás Isten ügye mellett, annak látható intézményeit támogatva.

Az ételáldozat papok által elfüstölgetett része kedves illatú áldozattá lett az Úr előtt (9), mint ahogy Jézus Krisztusban Isten népe is kedves illattá lesz ebben a világban (2Korinthus 2,15), akik minden nyomorúságuk ellenére is hitelesek. 

Az ételáldozat kovász nélkül készülhetett (11), mert Isten szentségétől minden keltetőszerként használt, erjesztett bomlásterméket távol kellett tartani. Bizony, ahol Istennel megbékülnek, ott a felebaráttal, az atyánkfiával és az embertárssal is meg kell békülnünk (Máté 5,23). Bizony nem az a baj, hogy sok erjesztett dolgot eszünk, hanem az, hogy sok bomlasztó erjesztett indulat vezet bennünket mindenütt a békességszerzés helyett. Milyen érdekes, mintha a nagystílű fogadások asztalai ezt pont kifejeznék, mert erjesztett, maszatos ételen kívül nemigen lehet bármi mást is enni egy valamirevaló konferencián. Amilyen a konferencia lelkülete, meg amilyen a lelkületünk, olyanok az ételeink is. Sokféle kovász van. Amiről Jézus Krisztus tanított, amit Ő ajándékozott nekünk, az nem bomlaszt, nem erjeszt, hanem megkeleszti a tésztát (Máté 13,33), és a kis darab mennyei gazdagság megsokasodik. Más a farizeusok kovásza és más a hívők kovásza (Máté 16,11–12; 1Korinthus 5,7).

Az ételáldozatból nem hiányozhatott a só (13), amely Isten megváltó, szerető szövetségének jele volt. Ahogy a só megízesíti az ételt, tartósítja azt, mint soha le nem bomló vegyület; úgy ízesíti, tartósítja életünket az örökkévaló Isten, aki megváltó szeretetével ölelt körbe bennünket a Jézus Krisztusban.

Szerző: refdunantul  2021.02.06. 04:00 komment

Az Úr parancsolata és részletesen szabályozta az áldozatok bemutatásának rendjét (3Mózes 1–7 fejezetek). Isten rendelése rámutat arra, hogy az elferdült világ elemi része az áldozat, nemcsak abban az értelemben, hogy egyik élet a másik feláldozásából élhet; hanem abban az értelemben is, hogy mások áldozata tisztíthat és menthet meg bennünket. Isten rendelése azonban ennél sokkal többre mutat rá: arra, ami Jézus Krisztusban, mint tökéletes engesztelő áldozatban lett teljessé, és akiben Isten minden bűnünkért eleget tett (Zsidókhoz írt levél 7,28), bennünket a gonosztól megszabadított és üdvösséggel, teljes és örök élettel ajándékozott meg (1–2). 

Az égőáldozat sajátossága, hogy azt teljesen el kellett égetni (9). Isten teljesen odaajándékozta Önmagát nekünk a Jézus Krisztusban. Életünk teljesen megoldott, kiengesztelt élet, és a maradéktalan beteljesedés felé haladó élet. 

Ennek előképe az égőáldozat, amit itt az áldozó és a pap együtt mutat be, mindegyik a maga, Istentől kijelölt feladatát végezve el (3–9). Közös a szolgálat, közös a szent ügy, más és más a feladat, az arra való elhívás. 

Az egyetlen és tökéletes áldozatot az Úr mutatta be értünk. Az előkép Jézus Krisztusban beteljesedett, ettől kezdve nem égőáldozatot, hanem szolgáló életünk hálaáldozatát mutatjuk be, mint megváltott ember, az élet evangéliumát, Jézus Krisztus ügyét szolgálva. Jézus Krisztus áldozatából odaszánt élet következhet, amely hálából az Úrnak és a mellé rendelt embertársának él. Ettől kezdve áldozatot hozunk egymásért, de csak rendkívüli – Istentől rendelt – helyzetekben kell feláldoznunk magunkat a másikért. A mi teljes önfeláldozásunk ugyanis semmit nem old meg a lényegi problémákat illetően; azt Jézus Krisztus már megoldotta. Más a hívő szolgálat és más a fanatizmus. 

Nincs különbség az áldozat értékességében, noha a marha, a juh és a madár értéke között volt különbség (3–14). Uram, ennyim van; kevés, töredékes, nem tökéletes; de a Te kegyelmedbe kapaszkodva odaáldozom azt Teneked, mert megváltó szereteted teljessé, értékessé tette, megtisztította, megváltotta az én töredékes életemet. Az égőáldozat nemcsak kötelező, hanem önkéntes áldozati fajta is volt: önként, hálából szánom oda az életemet.

Az égőáldozat evangéliumi mozzanata az, amikor az égőáldozatot bemutató rátette kezét a feláldozandó állat fejére (4). Az eredeti szövegben ez a kifejezés azt jelenti: rátámaszkodni. Ahogy az áldozatot bemutató ember rátámaszkodott a helyette bűnhődő, halált elszenvedő, hibátlan állatra, úgy kell nekünk ráhagyatkozni a mi Urunk Jézus Krisztusra, az Ő megtartó kegyelmére, mindenkor, mindenben! Ő a viharzó élet-tengeren, a halál árnyékának völgyében is biztos támasz; vihart lecsendesítő, halált legyőző, örök életet és új életet ajándékozó Úr. Ahogy az erkély rátámaszkodik az azt hordozó oszlopokra, úgy kell nekünk Jézus Krisztusra hagyatkozni, és az erkélyről már nagyobb, örök távlatokat látunk, míg lent belekeseredhetnénk a részletekbe. Reménységünk van (Róma 5,5).

Szerző: refdunantul  2021.02.05. 04:00 komment

Figyeljünk a próféta által használt kifejezésekre: kifosztják, meggyalázzák (1–2), zűrzavar támad, egymásra támadnak, kezet emelnek egymásra, még Isten látható népének tagjai is (13–14). Ebben voltunk és egyre inkább ebben vagyunk. Isten gyermeke vagy, Isten maradék népének tagja vagy (2), ha ezt látod, és ha ezt a helyzetet, mesterségesen pozitív technikákkal nem akarod szépíteni, csak azért, hogy a jelenben jól érezd magad. Isten maradék népének tagja vagy, ha fáj az a testi és szellemi fosztogatás, amiben élünk, és amelyben minden, Isten szerint szent dolgot profanizálnak, meggyaláznak. Isten maradék népének tagja vagy, ha látod a halálos zűrzavart és mindez fáj, fáraszt, meggyötör, ezért várod már az Úr szerinti végső megoldást.

Ez a végső, üdvözítő megoldás eljött a Jézus Krisztusban. Őbenne elkezdődött az a megváltó, gyógyító folyamat, amelynek végén Isten lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28). Isten maradék népe számára, hit által mindez már valóság, amit a próféta gyönyörű képekkel ír le. Az Úr völgyet hasít a hegyből, hogy népének menedéket nyújtson, majd síksággá tesz mindent, hogy egyértelműen kiemelkedjen az Úr városa, az Úr jelenléte, az Úr igazsága és megváltó szeretete. Isten népét nem bántja többé a forróság és a fagy, a szomjúság és a szárazság, nem lesz többé háború, miután Isten maga szállt harcba népéért (3–11). Onnantól kezdve vége lesz a zűrzavarnak és egyértelművé lesznek a dolgok. Világossá lesz, hogy az Úr az egyetlen Isten, mindenek királya (8–9), és Őhozzá járulnak mindenhonnan a népek (16–19). 

Nem arról van itt szó, amit egy gyarló, politikai-messiási váradalom festett le, hogy Isten majd igazat ad népének, kiemeli őket, a többiek pedig elevenen megrothadnak (12), és aki megmarad, az Isten népének kultusza, vallása szerint él, egyébként elpusztul (19). Nem lesz itt igaza senkinek sem, mert nincs igaz ember egy sem (Róma 3,10). Csakis az Úrnak lesz igaza akkor, és pont így lesz jó, mert csak ez az egyetlen megoldás; és éppen ennek belátása az élő hit, az Isten valóságos népéhez való tartozás csodája, amely megváltás után kiált, mindenki számára.

A világtörténelem végén eljön majd a béke korszaka, de Isten népe hitben már ebben él és ezt munkálja, miközben tudja, hogy a béke maradéktalan korszaka Jézus Krisztus visszajövetelével lesz teljessé. Ezért Isten népének mindenkori imádsága ez: „Jöjj, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20) „Urunk, szakítsd fel az eget, és szállj alá!” (Zsoltárok 18,10)

Szerző: refdunantul  2021.02.04. 04:00 komment

Templomunkról, amely szinte a Balaton partján épült, készítettek egy montázst, amely úgy ábrázolja szeretett templomunkat, hogy a templom lépcsőinél már ott hullámzik a Balaton lágy vize. Bibliai kép ez, amelyről Zakariás is ír a mai Igében (1).

A víz éltet, felüdít, tisztít. Víz nélkül nincs élet. Jézus Krisztus az élet vize, aki örök életre és teljes életre itat bennünket (János 4,10–14). Ez víz a templomból fakad. Több prófétai látomás szól erről, gondoljunk csak Ezékielre és Jóelre (Ezékiel 47,1; Jóel 4,18). Ez a templom Jézus Krisztus (János 3,21); csak Ő éltet, testben, lélekben, hitben; csak Ő üdíti és frissíti fel megfáradt életünket igazán; csak Ő öntözi meg sokféleképpen eltikkadt, rossz „közérzetünket”, hogy annak pusztasága megelevenedjen; csak Ő tisztít meg minket, akik folyton bekoszolódunk. Ha itt megtépázva kiszáradunk, és abba netán belehalunk is, Ő akkor is az élet vize, minden élet forrása (Zsoltárok 36,10). 

A megtisztulást, a bűn és vétek végleges lemosását emeli ki a próféta ezek közül; amikor minden halálos bálványunktól megszabadulunk az Úr szabadító irgalma által (2–3). Higgyük el, hogy a bálványmentes élet nem azt jelenti, hogy öröm és elevenség nélkül maradunk, hanem éppen ellenkezőleg, megszabadulunk minden kárhozatos fogságból, amelyek minden örömünket és elevenségünket megbénították. 

Jézus Krisztus megvált a „tisztátalan lelkülettől”; mert bizony annyi koszos gondolat, indulat feszül bennünk. Olvasok leveleket, mutatnak bejegyzéseket, hallok hozzászólásokat; és ha még relatíve igaza van az illetőnek; mégis, micsoda lelkület mozgatja megnyilvánulásait. 

Sok a hamis, hazug próféta, és észre sem vesszük, a magunk gyarló igazát védve, hogy mi is közéjük tartozunk (2). A hazug próféta bűne nagyobb, mint azé, aki „csak úgy hazudik”, mert a hamis próféta az Úr nevében beszélve hazudik (3–4). A hamis próféták bűne az is, hogy köpönyegforgatók, és mindig annak tetszenek, akinek éppen kell. Ha jön egy fordulat és a számonkérés, letagadják még azt is, hogy próféták voltak, és valaha is ismerték az Istent, hanem azonnal egyszerű földművesnek mondják magukat (5–6).

Isten ítélete a megtisztulást szolgálja. Isten ítéletének másik oldala mindig a kegyelem. Isten megítéli a bűnt, porig rombolja a halálos régit, hogy felépülhessen az üdvözítően új. Ez az új teremtés. Isten ítélete elűzi a hűtlen pásztorokat, és szétkergeti a hűtlen nyájat is. Olvassuk pontosan a próféciát! Isten megítéli a bojtárokat is! Tehát Isten ítéletében nem az lesz, mint „itt”, hogy folyton szapuljuk a felelős vezetőket és minden rosszért bűnbakként őket okoljuk, mi meg mögéjük bújva nyugodtan füllentgetünk és csínykedünk tovább. Isten a hűtlen bojtárt is úgy veri el, mint a hanyag pásztort (7–8). Isten azonban nem leli kedvét a verésben, a „maradékot” megtisztítja, mint tűzben az ezüstöt és az aranyat. A víz és a tűz képe itt a megtisztulást hirdeti, ami készen van az Úrnál: az Úr ítélete népe számára kegyelem.

Bizony, megtisztulunk, segítségül hívjuk az Úr nevét, Ő pedig meghallgat bennünket. Az Úréi vagyunk, népe vagyunk, Ő pedig Istenünk (9). Üdvösségünk reménységre szól (Róma 8,24).

Szerző: refdunantul  2021.02.03. 04:00 komment

Isten oltalmazza népét (8–9). Az Isten velünk, ki lehetne ellenünk? (Róma 8,31) Ha minden nép, ha a gonosz minden serege összefogna ellenünk, akkor sem tudnak legyőzni minket (3). 

Ez a bizonyosság szilárddá edz minket. Zakariás próféta képe szemléletes és beszédes: beleszakad, aki meg akar emelni bennünket, és ki akar mozdítani bennünket hitünkből (3). Jézus Krisztusban szilárdak, rendíthetetlenek, mozdíthatatlanok vagyunk (1Korinthus 15,58). Jeruzsálem, azaz Isten népe sértetlenül megmarad a maga helyén (6), Isten megtartó kegyelme által. Nem mi vagyunk erősek, hanem az Úr ereje ad tartást, szilárdságot, hűséget hívő életünknek (5). Rendkívüli helyzetekben úgy tűnhet, testi szemekkel látva, hogy elpusztíthatnak minket, de legyőzni akkor sem tudnak bennünket. Urunk nem engedi el a kezünket. Ez az örömhír Isten népére és az egyes hívő emberre egyaránt igaz. Isten oltalmazza népét, hogy népe oltalmazhasson másokat (8–9).

Tehát ez a bizonyosság nem gőggel, hanem alázattal tölt el bennünket, amely még az ellenség szeretetére is kísérletet tesz, az Úr erejével (5). Isten hívő népe mozdíthatatlan a hitében, de aki szilárd a hitében, az krisztusi szeretettel nagyon is nyitott mások felé. A mozdíthatatlanság nagyon is nyitott mozgásban nyilvánul meg ott, ahol az élő, feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit munkál. A fanatikus mozdíthatatlanság halott hitre és nem az élő Úr Lelke által vezérelt hitre utal. 

Aztán ez a bizonyosság, az Úr oltalmazó szeretetéből fakadó bizonyosság, nyitottságot jelent. Ez a nyitottság először mindig a magunk népe felé rendezi a kapcsolatainkat, a testvéreink, az atyánkfiai felé; majd a felebarát, az embertárs felé; ahogy itt, Zakariás látomásában, Jeruzsálem, Júda és Izráel között rendeződik a testvéri viszony. Isten népének tagjai nem dicsekszenek egymással szemben. Csak Isten megbékélt népe lehet krisztusi példa és békességet munkáló szolga mások felé, a világban (7). 

Végül ez a bizonyosság bűnbánatra vezeti Isten népét. Valójában ez a bűnbánat a kezdete és a vége a hívő életnek, azaz annak kerete. Isten népe a bűnbánat és a könyörület lelkével megáldott nép, aki feltekint arra, „akit érette átszegeztek” (10), és Jézus Krisztusra tekintve ő maga is irgalmas másokhoz (10–14).

Szerző: refdunantul  2021.02.02. 04:00 komment

Kihez fordulunk, ha az elhagyatottságot megtapasztaljuk? Egy betegágy mellett állva, kérdezte tőlem egy idős testvér: „Van-e emberfia, akinek számítunk, aki törődik velünk, amikor már semmink sincs a puszta léten kívül?” Nem akartam sablonos szavakkal vigasztalni, csak fogtam a kezét. A kérdését értettem, mert olyan unott, kioktató közönnyel igazítottak útba, amikor az osztályon kerestem a beteg testvéremet. Megértem a nővért is, mert ő is kiszolgáltatott… A kiszolgáltatottság azonban sokkal nagyobb nyomorúság a gyötrő érzésnél, mert az Istennel való viszonyunkban értelmezhető igazán, és minden földi nyomorúságunk is ennek következménye.

Bele tudunk-e még remegni ezekbe a döbbenetes kijelentésekbe: Isten – a jó pásztor, aki életét adja a juhokért (János 10,11) – nem legeltet minket többé (9), nem szán meg minket, nem ment meg többé bennünket (6). Mi marad nekünk, ha az Úr elhagy bennünket? A kárhozat az Istentől való elhagyatottság kifejezhetetlen állapota. Levágni való juhok lettünk hűtlenségünk miatt, és a magunk helyén, „pásztorként” is hűtlenekké torzultunk, miközben meguntuk az örök pásztort! (8)

Az Úr nélkül kárhozatos az életünk, minden viszonyulásunk. Ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak és egymásnak. Darabokra szaggatjuk a ránk bízott országot és egymást (6). Végül könyörtelenül kiderül, hogy levágásra való juhok vagyunk az Úr megváltó kegyelme nélkül, akik halálra marják egymást (9). Maga a kép is döbbenetesen kifejező, amit Zakariás itt felvillant előttünk. Isten eltörte az irántunk való jóakaratát, mint a pásztor a botját (10–13), azaz felbontotta velünk kötött szövetségét; és eltörte az egymás iránti egyetértés „botját”, amelynek nyomán egymásnak esett Isten népe, Izráel és Júda (14). Gondoljunk bele, milyen szakadozott az Isten népe is, milyen lenne akkor a világ? Isten üdvözítő jóakarata nélkül miben lehetne egyetértés? Az Úr nélkül minden szétesik. 

A legnagyobb nyomorúság az, amit a hűtlen pásztorok kapcsán tár elénk a próféta. Az Úr szeretete nélkül nem egymás pásztorai, hanem egymás farkasai vagyunk (15–17). Tartsunk bűnbánatot! Nem törődünk az elveszettel, nem keressük az elkóboroltat, nem gyógyítjuk a sérültet, nem viseljük gondját a megfáradtnak; sőt, „megesszük” egymást, elhagyjuk egymást… Mondanánk, azért ez túlzás, ennyire nem vagyunk rosszak! Pedig ez nem túlzás, és határhelyzetekben egyértelművé lesz, hogy bizony, ilyenek vagyunk.

Csak a megváltó Úr könyörülhet rajtunk, Ő szülhet újjá minket, csak Őbenne van remény a megmaradásra, az életre, a megelevenedésre, arra a jóra, ami csakis az Úrnál van, és amit csakis Ő ajándékozhat nekünk. Jézus Krisztusban, a Jó pásztorban miénk ez az ajándék: nem vagyunk kiszolgáltatottak, ha Őneki kiszolgáltattuk magunkat, az egyetlen hű pásztornak, aki életét adta érettünk (János 10,11).

Szerző: refdunantul  2021.02.01. 04:00 komment

A megváltás mindenestől Isten cselekvése, hiszen Istennek gondja van hűtlen népére is (3); velük van az Isten (5). Zakariás leírása szerint is, itt mindenben Isten a cselekvő, akin kívül nincs más Isten (6). Megváltani csakis az Úr képes.

A megváltás, ebben az összefüggésben megszabadítást jelent, amelynek során Isten megszabadítja népét a bálványoktól és a hűtlen pásztoroktól (2–3), majd harcban megerősítve népét (4–5), hazahozza őket a fogságból; így szétszórt népét egyesíti az Úr (10), akik hatalmassá lesznek a népek között (12). A megváltásnak tehát itt e-világi dimenziói vannak.

A megváltás azonban sokkal több ennél. A megváltás azt jelenti, amit Jézus Krisztusban hozott el számunkra az Isten. Zakariás prófétál is a mai szakaszban erről: „Gondja lesz a Seregek Urának nyájára, Júda házára, fölékesíti őket, mint harci paripát. Közülük való a sarokkő…” (3–4) Isten úgy gondoskodik népéről, hogy Júda házából elküldi a Megváltót, aki felékesíti életünket, és mint az épületet a sarokkő, megszilárdítja azt. Ezek csak képek arra nézve, ami a megváltás. 

Azért kell megváltás, mert a mi életünk halálosan inog, és ha sárba is tapossuk ellenségeinket (5), és ha mi leszünk is hatalmassá a népek között (12), életünk akkor sem megoldott, amíg van önzés, bűn, betegség, halál; amíg csak a másik fölé kerekedve, látványos e-világi áldásokban tudjuk elképzelni a megoldást. 

A megváltás valóságos szabadulás a bűnből, halálból, gonosz hatalmából, Isten szabadítása által, a megváltás az öröklét, Isten eredeti gondolata szerint, amely olyan örömmel tölti el az embert (7), ami megjelenik ebben a földi életben is, és amelyből jut majd másoknak is. 

Szerző: refdunantul  2021.01.31. 04:00 komment

A történelem Ura hol ezt, hol azt „emeli ki”. A perzsák legyőzték a babilóniaiakat, aztán Babilont a makedón Nagy Sándor kényszerítette térdre, aki leigázta az akkori világot, amelyről Zakariás is említést tesz a mai igeszakaszban (1–7). Hol van azóta Nagy Sándor? De nem is kell ennyire visszamenni az időben. Elég egy 50 évvel ezelőtti híradót megnézni, és azt látjuk, hogy rég eltűntek már az akkori szereplők és problémák; de az alapvető problémák mindig ugyanazok, noha a változó világ köntösében jelennek meg. A probléma ugyanaz, a köntös más. E-világban az egyik mindig le akarja győzni a másikat, hogy aztán még nagyobb várat építhessen magának és még többet halmozhasson fel magának (3).

Az Úr azonban szemmel tartja az embereket (1). Ő mindent lát. Az Úr nem engedi azt, hogy a „birtokosok” és a birodalmak gőgje túllépjen egy határt. Ez az intés nekünk is szól, mert egy adott helyzetben mi magunk is „birtokosok” vagyunk. Mindig az minősít egy embert, hogy miként viselkedik másokkal, amikor ő van „birtokon” belül, a másikkal szemben, amikor ő ül a „nyeregben”. Hogyan viselkedsz azzal, aki hozzád fordul segítségért hivatalnokként, szakemberként, tanárként, orvosként, vezetőként? A hívő ember is mindig ilyenkor vizsgázik a hitében. Hogyan viselkedünk azokkal, akik egy adott helyzetben, akár hétköznapi helyzetben is, ki vannak szolgáltatva nekünk? Az Úr szemmel tart minket, és egyszer megítéli és megalázza „birtokos, másokat felzabáló gőgünket”, egyénenként és birodalmanként egyaránt (6–7).

Az Úr szemmel tart minden embert, és háza mellett táborozva megvédi népét azoktól, akik arra járnak (8). Ő elküldi a Megváltót, a békesség fejedelmét. Örvendezzünk, ujjongjunk, mert Isten elküldi az örökkévaló királyt, akinél nincs hatalmasabb, és akinek hatalma nem a harci kocsikban mutatkozik meg, hanem a békességet teremtő alázatban; még akkor is, ha ebben a világban az alázat halálra van ítélve! (9) Isten hatalma azonban a feltámadott Jézus Krisztusban megmutatta, hogy nincs más út, csakis ez. Ő erre szül újjá bennünket: a békességet teremtő alázat hatalmára. Az alázat: cselekvő isteni szeretet, nem pedig képmutató alázatoskodás. Isten országa ott van jelen, ahol ebben az alázatban felragyog az Úr mindent rendező hatalma. Isten ilyenné formálja népét, és védi őket, hogy megmaradhassanak ebben az alázatban, de hatalmával nem is engedi bántani alázatos népét, senki arra járó által. Sok mindenben keveredhetünk mi is, Isten gyermekei, de az Úr óv, megtart az Ő szeretetében és az abból fakadó, másokat gyógyító alázat hatalmában.

Szerző: refdunantul  2021.01.30. 04:00 komment

Haladjunk most versről versre, szakaszról szakaszra, szépen sorban, mint egy szabályszerű homíliában, magyarázva és alkalmazva az igeverseket!

Isten szánalomra indult népe iránt. Haragjában is szánalom volt, féltő szeretet (1–2).

Isten beteljesítette ígéretét, népe visszatért Jeruzsálembe, amely igaz és szent város lesz. Visszatérünk a tévelygésből az Úrhoz, az igaz és szent életre, amiben Isten megteremtett bennünket. Ez az újjáteremtés, az üdvösség, életünk valódi iránya, hitben járva; nem pedig a megöregedés, a testi és lelki kiürülés és a halál… (3)

Isten boldog életet ad, már „itt”: játszadozó gyerekeket, és megnyugodtan üldögélő időseket. Idealizált állapotnak tartjuk ezt, mert nem hiszünk az Isten hatalmában, akinél nincs lehetetlen (Máté 19,26). Az is hitetlenségünkre vall, hogy nem vesszük észre: jólétünkben meddig eljuttatott minket az Isten; csak meg kellene ezzel elégedni, hálaadó szívvel (4–6).

Isten megszabadítja népét minden nyomorúságból, bárhol éri az őket a világban, de ez a szabadítás túlmutat ezen a világon, az öröklétre (7–8).

Isten biztatja népét, legyenek erősek; Ő beteljesíti ígéretét, megáldja népét és áldássá teszi őket mások számára (1Mózes 12,3). Eddig nem voltak biztonságban, nem ért semmit, amit kerestek. De az Úr nem engedi, hogy szitokszó legyen Isten népe más népek között. Igen, az Úr nélkül nincs biztonság, és semmit nem ér, amink van! (9–13)

Isten jogosan határozott engedetlen népének megbüntetéséről, de végső határozata a szabadító irgalom, amit Ő megmutatott a Jézus Krisztusban. Isten határozata örök és megmásíthatatlan, ezért ne féljünk, és mi se hirdessünk mást, csak ezt a szabadító irgalmat (14–15).

Ennek az irgalomnak látható áldásai lesznek Isten népe életében, mert nem tesznek semmi rosszat egymás ellen, vagyis nem tesznek semmi olyat, amit az Isten gyűlöl, és ezzel követésre méltó példává lesznek mások számára. Bizony látjuk és utánozzuk egymást! Milyen példával járunk elől? (16–17)

Boldog örvendezéssé válik az élet az Úrban! Ezt hitben megéljük, és hitben erre törekszünk. Ez a boldog örvendezés „odaát” kiteljesedik (18–19). 

E példákat látva, eljönnek más népek, minden nemzet közül, és követni akarják az Urat, mert látják, hogy mit jelent, ha velünk van az Isten! (20–23)

Szerző: refdunantul  2021.01.29. 04:00 komment

Mit teszünk az Úrért; és mit teszünk magunkért, még akkor is, ha az Urat emlegetjük? Bizony, a mérleg a mi javunkra billen. Persze, nem azzal van a baj, hogy önmagunkra gondunk van, hiszen aki nem figyel magára, és nem szereti – áldott határok között – önmagát, az másoknak sem tud adni. Ám, ha mindig minden csak rólunk szól, még a legszentebb ügyre hivatkozva is, az nyomorúságos képmutatás. 

Küldöttek érkeztek Bételből Jeruzsálembe, Zakariáshoz, hogy megkérdezzék tőle: most, hogy újjáépül a jeruzsálemi templom, meg kell-e tartani azokat a böjtöket, amelyeket a templom pusztulásáért tartottak? (1–3) Zakariás határozott, prófétai válasza rámutat arra, hogy a böjtöt és az evés-ivást is önmagért tartotta Isten népe. Szertartásaik kiüresedtek, mert semmiféle vallási szertartásnak, böjtnek vagy ünneplésnek sincs értelme addig, amíg az nem társul emberszeretettel, kezdve a mieinkkel, és közülük is azokkal, akik különösen kiszolgáltatottak (4–10). 

A hiteles élet nem tökéletes élet, de példaadó élet, amely által az Istent és embert szerető jót éljük mások elé, és ezáltal másokat is ennek a jónak követésére, „utánzására” nevelünk. Ez aztán valóságossá teszi istentiszteleteinket, szertartásainkat is, amelyben felragyog az Isten dicsősége és megszólal az Isten dicsősége. Rudolf Bohren, a „Predigtlehre” című művébe hosszan taglalja az igehirdető példaadásának fontosságát, mert Krisztus követésére mindig a hiteles Krisztust követők példája indít bennünket. Nem az Isten-embert kell utánoznunk, azt nem tudjuk ebben a töredékes testben megvalósítani, hanem az Isten emberét kell követnünk, akiben felragyog a Krisztus, böjtben és bővelkedésben egyaránt.

Jézus Krisztus követése nélkül szétszórttá és pusztasággá lesz minden körülöttünk, de az Úrban ismét helyére kerül és kivirágzik minden: böjtben és ünneplésben egyaránt felragyog Isten dicsősége, amely a ránk bízottak szeretetére indít bennünket, és közben saját életünk is teljessé lesz (11–14).

Szerző: refdunantul  2021.01.28. 04:00 komment

Éppen a kórház előtt haladt el egy autó, én látogatni mentem, amikor az autó az út közepén megállt, és a vezetőülésről, sokkos állapotban, sikogatva kiugrott egy hölgy, rohanva a porta felé: „Kérem, segítsenek, nem mozdul a férjem, mi történt vele, még csak negyvenegy éves!” Csak egy pillanatra láttam, ahogy dermedten, mozdulatlanul ül a fiatalember a vezetőülés mellett. Csődület támadt… Egy tragédia a számtalan közül…

Isten ígérete szerint eljön majd az a férfi, aki maradéktalanul felépíti az Úr templomát. Mi itt csak építkezünk, az elkészült épületeinket renováljuk, mert ami elkészült, azt azonnal lehet javítani. Töredékes „itt” minden, a profán és szent dolgok egyaránt. Építkezünk, de soha nem épülnek fel maradéktalanul a dolgaink. Sőt, előbb-utóbb „itt” mindenen eluralkodik valamiféle romlás, halál. 

Isten ígérete arra vonatkozik, hogy a Sarjadéknak nevezett férfiú eljövetele nemcsak a jeruzsálemi templomot építi fel, hanem Ő lesz az, aki nagy méltóságra emelkedik, trónra lép és uralkodni fog; vagyis Ő lesz az, akiben Isten megmutatja üdvözítő, életet kiteljesítő uralmát, amely legyőzi a romlást és a halált is. 

Ez az ígéret Jézus Krisztus eljövetelében, halálában és feltámadásában teljesedett be, mert Jézus Krisztus nemcsak Isten látható népét és annak látható épületeit tartja meg, hanem lelki értelemben is építi népét. De Isten ennél sokkal többet tesz; maradéktalanul felépíti életünk templomát, ahogy egyszülött Fia testének templomát is harmadnapra felépítette az Isten (János 2,19). Ez az ígéret messze túlmutat a jeruzsálemi templom felépítésén, mert az Isten országának eljövetelére, annak kiteljesedésére utal. Isten nagy méltóságra emelte Fiát, és nagy méltóságra emeli az Ő népét is; de ez a méltóság a megváltott ember méltósága, amely alázatos és szolgáló élettel ajándékoz meg bennünket, mint akik hit által már „itt” megélik ezt a teljességet (9–13). 

Jó olvasni azt is, hogy távolról is érkeznek sokan, akik építik az Úr templomát, és maguk is részesei lesznek annak az épülésnek és teljes felépülésnek, amit Isten ad az Ő egyszülött Fia által (14–15). Ebből az a boldog bizonyosság következik, miszerint Isten az egész föld Ura, aki megtartja ezt a világot. Zakariás látomásában, a négy égtáj felé induló fogatok, amelyek bejárják az egész földet, ezt jelképezik. Azok a lovak, amelyek észak földjére mennek, Babilon földjére mennek, hogy a még ott maradt népet hazahívják Isten Lelke által. Isten Lelke megnyugszik észak földjén, megnyugszik az Ő népén és megnyugtatja az Ő népét. Isten Lelke minden látható romlás ellenére megtart, épít és felépít bennünket, hogy amíg e-világban élhetünk, az örök élet bizonyosságában, az Ő dicsőségére éljünk, és így áldássá legyünk sokak számára (1–8).

Szerző: refdunantul  2021.01.27. 04:00 komment

Mindig elromlik, megromlik, tönkremegy, bekoszolódik az, amibe belefogunk. Minden elgonoszul. Az elején még van lelkesedés, lendület, az újrakezdés örömével, aztán támad a kísértő, előjönnek az emberi gyarlóságok, és nemcsak alábbhagy a lendület, nemcsak elromlik az, ami szépnek indult, hanem elviselhetetlenné lesz, durva és halálos konfliktusokká torzul. Így van ez mindenütt? Így van ez közöttünk is? Költőien fogalmazva azt kérdezhetnénk, hogy hova lett a gyerekkor öröme, lendülete, reménysége? Babits „Esti kérdés” című versével együtt kérdezhetjük: Miért? Miért tűnik el? Micsoda örömöt jelentett, amikor először utaztunk fel a szüleinkkel Budapestre, a fővárosba, kicsattantunk az örömtől, és az induláskor az állomáson, majszolva a szendvicset, zakatoló szívvel lestük, hogy a kanyarban mikor tűnik fel a mozdony, és zöld, vagy piros dízel lesz-e? Akkor váltották le a gőzösöket a dízelmozdonyok. Hol ez az öröm? Nem a gyerekkor idealizálása ez? Az alapkérdés az, ami lényeges.

A fentiek nem öncélú emlékek, hanem nagyon is kapcsolódnak a mai Igéhez. Isten népe hazatérhet a fogságból, és máris, újból ott leselkedik a veszély, hogy nemcsak megfakulhat a hazatértek lelkesedése, hanem azonnal fenyeget az Isten szerető és megváltó szövetségének megszegése. Hányszor bukott már el az Isten népe, és hányszor kapott új esélyt! Most, amikor ismét megkapják az újrakezdés lehetőségét, máris arra kell figyelmeztetnie Istennek a népét, hogy űzze messze a hitetlenséget, az engedetlenséget, ne szegje meg a törvényt, hanem a templom és a város megújulásával együtt újuljon meg ő maga is, mert csak így lehet teljes az élete… A mi életünk pedig korcs, torz árnya annak, amit Isten szánt nekünk. Megöregszik minden új „itt”; elgonoszul itt minden, mert az Úr nélkül eleve gonosz is, csak lepleződik egy ideig. Egyedül az Úr képes bennünket újjászülni. Az újjászületés az Isten megváltó jelenléte az életünkben, amelyből Isten tisztelete fakad. Az újjászületés nem tökéletesség, de áldás és áldott élet mások számára is. Ezért szükséges újjászületni (János 3,7). 

A repülő irattekercs hatalmas, temérdek bűn fér el rajta. Két fő bűnt említ a tekercs: Isten nevének hiábavaló említését és a lopást, vagyis a Tízparancsolat mindkét kőtábláját. Az irattekercs méretei a szent sátor méreteivel azonosak, vagyis Isten szövetségi hűségének megszegésére utal az irattekercs. Ismét fenyeget ez a bűn, és vele számos, életet megnyomorító vétek, annak minden átkával. Az Úr áldó jelenléte nélkül ilyen az életünk: pusztítunk és pusztulunk. Ezt minden kozmetikázás ellenére tapasztaljuk (1–4). Ez a bűn zsoldja (Róma 6,23). A másik látomás ugyanerre utal, mert a fazékban ülő parázna asszony Babilonba űzése az idegen kultuszok és mindenféle, folyton fenyegető vallási elhajlás száműzésének fontosságát hirdeti (5–11). Nem lehet két úrnak szolgálni! (Máté 6,24) A két látomás együtt az ember alapállapotára utal: gonoszok vagyunk az Úr nélkül! Gondolj csak bele, miket gondolsz; miket szólsz, fecsegsz, írogatsz „elektronikus tollal” a világ elé, miket művelsz! 

Ahol felragyog az élő Isten dicsősége, és ahol az emberi életet körbeöleli az Úr szeretete, ott van esély arra, hogy megálljunk a kísértések idején; ha pedig el is bukunk, tudjuk, hogy van, aki felemel, és nem engedi elhalványulni bennünk a hitből fakadó örömöt és reménységet!

Szerző: refdunantul  2021.01.26. 04:00 komment

Az Úr áldása nélkül olyanok vagyunk, mint az autó motor nélkül, a vitorláshajó vitorla nélkül, az internethálózat kapcsolat nélkül. Az Úr áldása nélkül hiába minden erőlködés. De, akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget (Zsoltárok 127,2). 

A próféta látomása szimbolikus, és éppen erre a nélkülözhetetlen isteni áldásra mutat rá. Az arany gyertyatartó lámpásait, hétszer hét, azaz negyvenkilenc csatornán keresztül, látszólag egy felülre elhelyezett olajtartó táplálja, ahova két olajfából két aranycsövön át érkezik az olaj. A látomás lényege az, hogy az olajat nem emberkéznek kell utántölteni, mert arról az Úr gondoskodik. Az Úr áldása kiapadhatatlan, amelyet Lelke által közöl népével (1–3). 

Ez az áldás a lehetetlent is lehetővé teszi, hogy az Isten akarata megvalósuljon. Ez az áldás nem erővel és hatalommal, hanem az Isten Lelkének áldott munkája által szolgál. Ez az áldás minden akadályt, minden gúnyolódást felszámol, amelyet Isten országának megvalósulása elé gördítettek. Isten megépíti az Ő országát, arra rákerül az azt befejező, a mindent teljessé formáló „zárókő”, és azon semmi és senki nem vehet diadalt (6–10). 

Ehhez a kifogyhatatlan áldáshoz az Isten, adott korokban, elhívott, szentlelkes emberi eszközöket is felhasznál, mint a templom újraépítése idején felhasználta Jósua főpapot és Zerubbábel helytartót. Ő minden időben küld lelki és világi vezetőt, hogy véghezvigye akaratát és közölje áldásait (11–14).

Mindig ebből az áldásból élünk. Ma is ebből élünk. Csodák történnek körülöttünk. Cselekszik az Úr, megáld minket. Kevesebbet kellene ütközni, és nehéz aktuális kérdéseket tematizálni, hanem sokkal többet kellene áldásosan szólni és cselekedni, mindig kikönyörögve ezt a kiapadhatatlan forrást, minden áldások forrását, hogy világítsunk az örök élet krisztusi reménységével a halál árnyékának völgyében (Lukács 1,78).

Szerző: refdunantul  2021.01.25. 04:00 komment

Ahogy leesik a hó, máris elkezd koszolódni ebben a világban. A kristálytiszta, hófehér csapadék sáros lucsok lesz, mire eltakarítják. Kikerülhetetlenül, menthetetlenül bekoszolódik az életünk ebben a világban, kívül-belül, az élet minden területén, a legszentebb hivatásban is. Nincs olyan dolog itt e-világban, amit, ha alaposabban megpiszkálunk, ne esne szét darabokra. Ráadásul próbáljuk a koszt a másikra dobálni, és bizony folyton tapasztaljuk, hogy a magunk hibáiért másokat vádolunk és mondatunk le. Ez is a gyalázatos bűn drámájának része. Jósua főpap, koszos ruhában áll az Úr angyala előtt. A főpapot nem menti fel az, hogy mitől lett koszos a ruhája; még az sem menti fel őt, ha mások dobálták meg, esetleg mások vétkei miatt lett koszos ő maga. A Sátán, aki jobbkéz felől állt, vádolta a főpapot. A gonosz joggal vádol, de mindig vádol, és reménytelen helyzetünkbe bebetonoz, így szinte természetessé, normává válik a bűn; vagy a másik véglet szerint, örök lelkiismeret-furdalás gyötör. A Sátán úgy is vádol, hogy mi folyton egymást vádoljuk és egymásra mutogatunk, másokat sározunk be, másokra hárítjuk a felelősséget, de bűnbánatot nem tartunk (1). 

Van-e remény, megoldás, szabadulás ebben a helyzetben? Az egész „per” az Úr színe előtt történik, aki elküldte védőügyvédjét, angyalát Jósua főpapért. Ez az angyal szót emelt a főpap védelmében, megdorgálta a vádlót, az Úr nevében, és védelmébe vette választottját, mint amikor egy fadarabot az emésztő tűzből ragadnak ki. Ezután az angyal tiszta ruhába öltöztette a főpapot és a koszos göncöt kidobatta. Isten nem hagy bennünket a bűnben, betegségben, halálban, hanem kiragad a gonosz hatalmának elemésztő lángjai közül. Más képpel élve: Urunk megtisztít, vétkeinket elfedezi, azokról többé meg nem emlékezik (Zsoltárok 32,1; Zsoltárok 51,11–12), és az újjászületés fürdőjében részesít bennünket (Titusz 3,5), egész valónkat, teljes életünket. Egy forró fürdő is felüdít testet és lelket, egy időre. Isten kegyelme azonban örök üdvösségre tisztít meg, örök üdvösségre ékesít fel (2–5). A tékozló fiúval is ezt tette az Atyja (Lukács 15,22). Nincs, aki vádolhatná az Isten választottjait (Róma 8,33). Jézus Krisztusban vagyunk, tiszták vagyunk, megváltottak vagyunk! Reménységben élünk, megszabadultan, felszabadultan, életörömben!

Reménységünk azonban elhív bennünket az Úr szolgálatára. Isten megszabadító kegyelmét az engedelmes és hálás élet felszabadultsága követi. Nincs nagyobb szabadság és öröm annál, mint amikor az Úr útján járhatunk. Isten megengedte Józsua főpapnak, hogy a körülötte állók között járjon és keljen, és rámutasson arra a „Sarjadékra”, amelyből hamarosan nagy fa lesz majd (8–10). Ez a fa táplál, óv, gyönyörködtet. A mi Urunk Jézus Krisztus az, aki az örök életre táplál, minden „káros sugárzástól” véd, miközben életünket gyönyörűséggel tölti el (8–10). Mindezek képek, de pontosan kifejezik Isten népének szolgálatát: hirdetni és élni a megváltás evangéliumát, nem okoskodni, nem pártoskodni, hanem mindenkinek felkínálni az Isten országának jó hírét. Bizony eljön majd az az idő, amikor egyik ember meghívja a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá (10). Ez már nem a vádaskodás, hanem a kölcsönös öröm ideje lesz, az Úr kedve szerint. Csak ezzel a reménységgel érdemes élni, csak ezt a reménységet érdemes munkálni, bármit tegyünk is ebben a világban.

Szerző: refdunantul  2021.01.24. 04:00 komment

süti beállítások módosítása