Ami az Urat illeti, azt nem vehetjük el az Úrtól, abba belehalunk, azzal kiirtjuk egymást és saját magunkat. Minden bajunk és nyomorúságunk, e földi létben, abból fakad, hogy nem adjuk meg Istennek, ami az Istené, így az életet biztosító rend is borul, és arat a gonosz és a halál. Ugyanakkor minden örömünk abból fakad, ha megadjuk Istennek azt, ami az Istené (Máté 22,21): az országot, a dicsőséget és a hatalmat (Máté 6,13); azaz az elsőbbséget (Máté 4,10). Csak így lehet áldás az életünkön, szolgálatunkon, viszonyulásainkon, kapcsolatainkon, beleágyazva az örök élet boldog tágasságába.

Pontosan erről szól, a mai igeszakasz is, a mózesi törvény nyelvén. Az állat legértékesebb része a kövérje volt. A vér – mint az élet hordozója – az állat kövérjével együtt csakis az Urat illette. Az életével fizetett, aki a vérből és az állat kövérjéből evett (22–27). Ami az Urat illeti, azt nem vehetjük el Őtőle, mert azzal halált hozunk magunkra! (27) Viszont, ha ezt tiszteletben tartjuk, akkor minden a helyére kerül az életünk isteni rendjében: Isten, hit, papok, egyház, világ, hatalom, munka, pihenés; sorolhatnánk. A törvény ugyanis arra is pontosan utal, hogy az áldozati állatból mely rész lehetett a papoké, a szegy és a jobb comb (28–36). Ezután arra is kitér a rendelkezések sora, hogy az áldozat többi részeit, testvéri közösségben, megehette az áldozat bemutatója, annak családja és a vele lévők. Itt ugyanis a békeáldozat taglalásáról van szó… 

Minden ékes, üdvösséges, örömteli rendben van, ha az Úr az első, ha nem vesszük el azt, ami csakis az Úré! Minden valódi gazdagodásunk forrása csakis ez. Gondoljunk bele, most amikor ezeket a sorokat írom, milyen nagy bajokkal küzdünk, családban, egyházban, világban. Mindenki maga konkretizálja! Prófétai intése az Igének az, hogy rámutat a baj gyökerére: Nem adjuk meg az Istennek azt, ami az Istené! Térjünk meg!