Kihez fordulunk, ha az elhagyatottságot megtapasztaljuk? Egy betegágy mellett állva, kérdezte tőlem egy idős testvér: „Van-e emberfia, akinek számítunk, aki törődik velünk, amikor már semmink sincs a puszta léten kívül?” Nem akartam sablonos szavakkal vigasztalni, csak fogtam a kezét. A kérdését értettem, mert olyan unott, kioktató közönnyel igazítottak útba, amikor az osztályon kerestem a beteg testvéremet. Megértem a nővért is, mert ő is kiszolgáltatott… A kiszolgáltatottság azonban sokkal nagyobb nyomorúság a gyötrő érzésnél, mert az Istennel való viszonyunkban értelmezhető igazán, és minden földi nyomorúságunk is ennek következménye.
Bele tudunk-e még remegni ezekbe a döbbenetes kijelentésekbe: Isten – a jó pásztor, aki életét adja a juhokért (János 10,11) – nem legeltet minket többé (9), nem szán meg minket, nem ment meg többé bennünket (6). Mi marad nekünk, ha az Úr elhagy bennünket? A kárhozat az Istentől való elhagyatottság kifejezhetetlen állapota. Levágni való juhok lettünk hűtlenségünk miatt, és a magunk helyén, „pásztorként” is hűtlenekké torzultunk, miközben meguntuk az örök pásztort! (8)
Az Úr nélkül kárhozatos az életünk, minden viszonyulásunk. Ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak és egymásnak. Darabokra szaggatjuk a ránk bízott országot és egymást (6). Végül könyörtelenül kiderül, hogy levágásra való juhok vagyunk az Úr megváltó kegyelme nélkül, akik halálra marják egymást (9). Maga a kép is döbbenetesen kifejező, amit Zakariás itt felvillant előttünk. Isten eltörte az irántunk való jóakaratát, mint a pásztor a botját (10–13), azaz felbontotta velünk kötött szövetségét; és eltörte az egymás iránti egyetértés „botját”, amelynek nyomán egymásnak esett Isten népe, Izráel és Júda (14). Gondoljunk bele, milyen szakadozott az Isten népe is, milyen lenne akkor a világ? Isten üdvözítő jóakarata nélkül miben lehetne egyetértés? Az Úr nélkül minden szétesik.
A legnagyobb nyomorúság az, amit a hűtlen pásztorok kapcsán tár elénk a próféta. Az Úr szeretete nélkül nem egymás pásztorai, hanem egymás farkasai vagyunk (15–17). Tartsunk bűnbánatot! Nem törődünk az elveszettel, nem keressük az elkóboroltat, nem gyógyítjuk a sérültet, nem viseljük gondját a megfáradtnak; sőt, „megesszük” egymást, elhagyjuk egymást… Mondanánk, azért ez túlzás, ennyire nem vagyunk rosszak! Pedig ez nem túlzás, és határhelyzetekben egyértelművé lesz, hogy bizony, ilyenek vagyunk.
Csak a megváltó Úr könyörülhet rajtunk, Ő szülhet újjá minket, csak Őbenne van remény a megmaradásra, az életre, a megelevenedésre, arra a jóra, ami csakis az Úrnál van, és amit csakis Ő ajándékozhat nekünk. Jézus Krisztusban, a Jó pásztorban miénk ez az ajándék: nem vagyunk kiszolgáltatottak, ha Őneki kiszolgáltattuk magunkat, az egyetlen hű pásztornak, aki életét adta érettünk (János 10,11).
