Mit teszünk az Úrért; és mit teszünk magunkért, még akkor is, ha az Urat emlegetjük? Bizony, a mérleg a mi javunkra billen. Persze, nem azzal van a baj, hogy önmagunkra gondunk van, hiszen aki nem figyel magára, és nem szereti – áldott határok között – önmagát, az másoknak sem tud adni. Ám, ha mindig minden csak rólunk szól, még a legszentebb ügyre hivatkozva is, az nyomorúságos képmutatás. 

Küldöttek érkeztek Bételből Jeruzsálembe, Zakariáshoz, hogy megkérdezzék tőle: most, hogy újjáépül a jeruzsálemi templom, meg kell-e tartani azokat a böjtöket, amelyeket a templom pusztulásáért tartottak? (1–3) Zakariás határozott, prófétai válasza rámutat arra, hogy a böjtöt és az evés-ivást is önmagért tartotta Isten népe. Szertartásaik kiüresedtek, mert semmiféle vallási szertartásnak, böjtnek vagy ünneplésnek sincs értelme addig, amíg az nem társul emberszeretettel, kezdve a mieinkkel, és közülük is azokkal, akik különösen kiszolgáltatottak (4–10). 

A hiteles élet nem tökéletes élet, de példaadó élet, amely által az Istent és embert szerető jót éljük mások elé, és ezáltal másokat is ennek a jónak követésére, „utánzására” nevelünk. Ez aztán valóságossá teszi istentiszteleteinket, szertartásainkat is, amelyben felragyog az Isten dicsősége és megszólal az Isten dicsősége. Rudolf Bohren, a „Predigtlehre” című művébe hosszan taglalja az igehirdető példaadásának fontosságát, mert Krisztus követésére mindig a hiteles Krisztust követők példája indít bennünket. Nem az Isten-embert kell utánoznunk, azt nem tudjuk ebben a töredékes testben megvalósítani, hanem az Isten emberét kell követnünk, akiben felragyog a Krisztus, böjtben és bővelkedésben egyaránt.

Jézus Krisztus követése nélkül szétszórttá és pusztasággá lesz minden körülöttünk, de az Úrban ismét helyére kerül és kivirágzik minden: böjtben és ünneplésben egyaránt felragyog Isten dicsősége, amely a ránk bízottak szeretetére indít bennünket, és közben saját életünk is teljessé lesz (11–14).