Ahogy leesik a hó, máris elkezd koszolódni ebben a világban. A kristálytiszta, hófehér csapadék sáros lucsok lesz, mire eltakarítják. Kikerülhetetlenül, menthetetlenül bekoszolódik az életünk ebben a világban, kívül-belül, az élet minden területén, a legszentebb hivatásban is. Nincs olyan dolog itt e-világban, amit, ha alaposabban megpiszkálunk, ne esne szét darabokra. Ráadásul próbáljuk a koszt a másikra dobálni, és bizony folyton tapasztaljuk, hogy a magunk hibáiért másokat vádolunk és mondatunk le. Ez is a gyalázatos bűn drámájának része. Jósua főpap, koszos ruhában áll az Úr angyala előtt. A főpapot nem menti fel az, hogy mitől lett koszos a ruhája; még az sem menti fel őt, ha mások dobálták meg, esetleg mások vétkei miatt lett koszos ő maga. A Sátán, aki jobbkéz felől állt, vádolta a főpapot. A gonosz joggal vádol, de mindig vádol, és reménytelen helyzetünkbe bebetonoz, így szinte természetessé, normává válik a bűn; vagy a másik véglet szerint, örök lelkiismeret-furdalás gyötör. A Sátán úgy is vádol, hogy mi folyton egymást vádoljuk és egymásra mutogatunk, másokat sározunk be, másokra hárítjuk a felelősséget, de bűnbánatot nem tartunk (1).
Van-e remény, megoldás, szabadulás ebben a helyzetben? Az egész „per” az Úr színe előtt történik, aki elküldte védőügyvédjét, angyalát Jósua főpapért. Ez az angyal szót emelt a főpap védelmében, megdorgálta a vádlót, az Úr nevében, és védelmébe vette választottját, mint amikor egy fadarabot az emésztő tűzből ragadnak ki. Ezután az angyal tiszta ruhába öltöztette a főpapot és a koszos göncöt kidobatta. Isten nem hagy bennünket a bűnben, betegségben, halálban, hanem kiragad a gonosz hatalmának elemésztő lángjai közül. Más képpel élve: Urunk megtisztít, vétkeinket elfedezi, azokról többé meg nem emlékezik (Zsoltárok 32,1; Zsoltárok 51,11–12), és az újjászületés fürdőjében részesít bennünket (Titusz 3,5), egész valónkat, teljes életünket. Egy forró fürdő is felüdít testet és lelket, egy időre. Isten kegyelme azonban örök üdvösségre tisztít meg, örök üdvösségre ékesít fel (2–5). A tékozló fiúval is ezt tette az Atyja (Lukács 15,22). Nincs, aki vádolhatná az Isten választottjait (Róma 8,33). Jézus Krisztusban vagyunk, tiszták vagyunk, megváltottak vagyunk! Reménységben élünk, megszabadultan, felszabadultan, életörömben!
Reménységünk azonban elhív bennünket az Úr szolgálatára. Isten megszabadító kegyelmét az engedelmes és hálás élet felszabadultsága követi. Nincs nagyobb szabadság és öröm annál, mint amikor az Úr útján járhatunk. Isten megengedte Józsua főpapnak, hogy a körülötte állók között járjon és keljen, és rámutasson arra a „Sarjadékra”, amelyből hamarosan nagy fa lesz majd (8–10). Ez a fa táplál, óv, gyönyörködtet. A mi Urunk Jézus Krisztus az, aki az örök életre táplál, minden „káros sugárzástól” véd, miközben életünket gyönyörűséggel tölti el (8–10). Mindezek képek, de pontosan kifejezik Isten népének szolgálatát: hirdetni és élni a megváltás evangéliumát, nem okoskodni, nem pártoskodni, hanem mindenkinek felkínálni az Isten országának jó hírét. Bizony eljön majd az az idő, amikor egyik ember meghívja a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá (10). Ez már nem a vádaskodás, hanem a kölcsönös öröm ideje lesz, az Úr kedve szerint. Csak ezzel a reménységgel érdemes élni, csak ezt a reménységet érdemes munkálni, bármit tegyünk is ebben a világban.
