Az Úr áldása nélkül olyanok vagyunk, mint az autó motor nélkül, a vitorláshajó vitorla nélkül, az internethálózat kapcsolat nélkül. Az Úr áldása nélkül hiába minden erőlködés. De, akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget (Zsoltárok 127,2). 

A próféta látomása szimbolikus, és éppen erre a nélkülözhetetlen isteni áldásra mutat rá. Az arany gyertyatartó lámpásait, hétszer hét, azaz negyvenkilenc csatornán keresztül, látszólag egy felülre elhelyezett olajtartó táplálja, ahova két olajfából két aranycsövön át érkezik az olaj. A látomás lényege az, hogy az olajat nem emberkéznek kell utántölteni, mert arról az Úr gondoskodik. Az Úr áldása kiapadhatatlan, amelyet Lelke által közöl népével (1–3). 

Ez az áldás a lehetetlent is lehetővé teszi, hogy az Isten akarata megvalósuljon. Ez az áldás nem erővel és hatalommal, hanem az Isten Lelkének áldott munkája által szolgál. Ez az áldás minden akadályt, minden gúnyolódást felszámol, amelyet Isten országának megvalósulása elé gördítettek. Isten megépíti az Ő országát, arra rákerül az azt befejező, a mindent teljessé formáló „zárókő”, és azon semmi és senki nem vehet diadalt (6–10). 

Ehhez a kifogyhatatlan áldáshoz az Isten, adott korokban, elhívott, szentlelkes emberi eszközöket is felhasznál, mint a templom újraépítése idején felhasználta Jósua főpapot és Zerubbábel helytartót. Ő minden időben küld lelki és világi vezetőt, hogy véghezvigye akaratát és közölje áldásait (11–14).

Mindig ebből az áldásból élünk. Ma is ebből élünk. Csodák történnek körülöttünk. Cselekszik az Úr, megáld minket. Kevesebbet kellene ütközni, és nehéz aktuális kérdéseket tematizálni, hanem sokkal többet kellene áldásosan szólni és cselekedni, mindig kikönyörögve ezt a kiapadhatatlan forrást, minden áldások forrását, hogy világítsunk az örök élet krisztusi reménységével a halál árnyékának völgyében (Lukács 1,78).