A békeáldozat során az állat belső részeiről lefejtették a kövérjét, a májon lévő hártyát és a két vesét. Ezt a papok elfüstölgették az oltáron, mint az Istennek szánt részt, az áldozati állat vérét pedig körbehintették az oltáron (1–5). Marhát, juhot (6–11) vagy kecskét (12–17) áldoztak fel békeáldozatként. Az áldozat többi részét az áldozó fogyasztotta el a hozzátartozóival együtt. Az áldozó itt is az áldozat fejére tette a kezét, az áldozat előtt, mintegy rátámaszkodott az áldozati állatra, hogy ráhelyezze minden bűnét, amelyeket az Istennel és az emberekkel kapcsolatos békesség ellen vétett (2). 

Istent az áldozati állat kövérje illette meg (3). A zsír a legértékesebb rész, ez az Istené! Emlékszem, a két világháborút és sok nyomorúságot átélt nagyszüleim gyakran éheztek. A zsírnak nagy becsülete volt, mint ami az éhezés idején is életben tart. Zsírral főztek, sütöttek, tartósítottak. Csak a mi jóléti, anorexiás korunkban, jódolgunkban emeltük szépségideállá a csontsovány embert. Most lenne mit enni, de nem eszünk. Mi lesz velünk, ha majd nem lesz mit enni… Semmi önellátáshoz nem értünk már. Bánni fogjuk, hogy nem ettünk hálásabban, amikor erre az Úr lehetőséget adott, helyette egészségre, meg minden egyébre hivatkozva koplaltunk. Valójában ez a hozzáállás a bennünk tomboló békétlenséget jelzi… 

Nem arról van szó, hogy egészségtelenül élve hízzunk, hanem arról, hogy az evés – hitben – a békesség, a hálaadás, az asztalközösség, a bizonyosságban megélt üdvösség előíze, amely az asztalához mindig meghív egy-egy szűkölködőt is. Az éhezők kérdése is megoldódna ezzel az elhordozható áldozathozatallal. Az örök élet: nagy vacsora (Lukács 14,15). Isten szereti és óvja a kövéreket, bizony (Ezékiel 34,16). A szépségideált pedig a mi, sokszor torz, békétlen szívünk és életünk alakítja. Szükséges a békeáldozat, mert csakis az Úr adhat békességet… Ez a szemlélet soha nem játszható ki a böjttel, de a böjt nem fogyókúra.

Az áldozat és az azt követő asztalközösség kifejezte a helyreállt békességet Isten és az ember, valamint az ember és ember között, amelyben az önmagunkkal való békesség ajándéka is meggazdagít bennünket. Mindezek az Úr kegyelmének ajándékai, amit az áldozat kiábrázolt. 

Jézus Krisztus a mi békességünk, aki lerombolta a válaszfalakat, amelyeket mi mindig újra- és újraépítenénk (Efezus 2,14). 

Ez a békesség nélkülözhetetlen. 

Ugyanakkor az Isten békesége minden értelmet felülhalad, kibeszélhetetlen, mindenestül ajándék, már „itt” a miénk, hitben; de csak „odaát” lesz maradéktalan (Filippi 4,7). Ez a békesség Isten ügyéhez, Isten rendjéhez ragaszkodó hűségből fakadó békesség. 

Vagyis ez a békesség az Úr ügyéhez való hűtlenségben, olcsó és hitünket feladó kompromisszumokkal soha nem lesz megtapasztalható. Ezért a bűn korszakában ez a békesség bizony sokszor küzdelmet, szenvedést, harcot felvállaló békesség (Máté 10,34). 

De, az Isten békességét elnyert embertől soha nem indulhat mások bármiféle bántásának semmi kezdeménye. Sőt, az Isten népét éppen arról ismerhetjük meg, hogy rendben vannak az emberi kapcsolatai, és mindenben erre törekszik. Ez a szent, békességszerző törekvés az Isten emberének naponkénti békeáldozata (Máté 5,9).