Micsoda felelősség! Áldott teher! Isten elhívott bennünket az Ő szolgálatára, hogy a mi odaszánt, szent életünkön keresztül ragyogjon fel az Isten valósága, dicsősége és szeretete a ránk bízottak, valamint sokak előtt; azok között, akik között élünk. Jaj nekünk, ha miattunk káromolják az Isten nevét (3; Róma 14,16).

Áron két fia, Nádáb és Abíhú akkor végeztek szolgálatot, amikor az Isten ezt nem parancsolta nekik, valamint idegen tűzzel áldoztak az Úrnak (1–2). 

Belegondolok: hányszor buzgólkodunk, amikor nem kellene; és hányszor tétlenkedünk, amikor cselekedni, szolgálni kellene; hányszor fordulunk idegen módszerekhez, technikákhoz, csakhogy hassunk másokra, pedig valójában idegen tűzzel játszunk. 

Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy idegen hatást lássunk mindenben, mert az Úré a föld, és benne minden (1Korinthus 10,26). Isten világának minden eleme hirdetheti az Úr dicsőségét, ha hálaadással, alázatos örömmel és istenfélelemmel élünk azokkal. Ugyanakkor hitben járva egyértelműnek kell lenni, hogy mi az a dolog, eszköz, amit soha nem vehetünk igénybe; mi az a „tűz”, amit soha nem gerjeszthetünk fel, mert az megemészt bennünket és halálossá lehet mások számára is (2). 

A kijelentés sátrának bejáratától nem szabad eltávozni, azaz Isten óvó közelségéből nem szabad kiszakadni, mert akkor meghalunk. Isten nélkül elveszünk. Áldott legyen, hogy Ő nem is engedi eltávozni övéit megtartó közelségéből (7).

Mindezek után egy nagyon fontos szempontot hadd hozzak ide. Mózes azt parancsolta, hogy vigyék Áron engedetlenül meghalt két fiát a táboron kívülre, és sírjanak haláluk felett, valamint engedetlenségük és Isten felettük gyakorolt büntetése miatt. Lehet sírni azok felett, akik engedetlenné lettek, meghaltak, és látszólag elvesztek (3–6). 

Isten Igéje az Ószövetségben sem engedte meg a részvétlen hitet, mert az valójában nem is hit. Urunk, óvj meg bennünket a rideg, hideg, kegyetlen, kemény, diktátumos, részvétlen, önhitt hittől. Az önhitt hit nem hit… Aki hisz, az tudja, hogy ő maga is méltatlan, Jézus Krisztus kegyelméből él, minden percben, és csakis ennek a kegyelemnek köszönheti, hogy az Úr megőrizte őt a botrányos, tetten érhető bűnöktől, és egyre inkább szentté formálta életét.