A léviták segítettek a szolgálatban, de nem ők voltak a „főszereplők”. Annyi „névtelen”, hűséges, hívő gyülekezeti tag van előttem, akik a háttérben odaadással végezték a saját szolgálatukat Isten országának építésében. Ráadásul úgy tették ezt, hogy nem ez volt a fő feladatuk, mint a lévitáknak, hanem „világi” munkájuk mellett vállalták ezt, miközben a saját helyükön az evangéliumot képviselték. Adjunk értük hálát az Úrnak! Vegyük észre őket! Neveik fel vannak írva a mennybe! (Lukács 10,20) Mi is ilyen szolgák legyünk, lehetünk! (5–8) 

A léviták szolgálata áldott, szép, számbavett rendben történt, a szent sátor körül. A szolgálatban sem jutott mindenkinek egyforma teher, a szolgálatok különbözőek voltak, de együtt szolgálták az Isten országának építését (14–39). 

Lévi törzse teljes egészében az Úr szolgálatára rendeltetett, hogy az Urat illető elsőszülötteket kiváltsák. Istenünk, Jézus Krisztusban, aki a halálból elsőszülöttként feltámadott (Jelenések 1,5), kiváltott minket mindabból, ami Istent illetné, és amit nem tudunk tökéletesen teljesíteni. Ő kiváltott minket a halálból az éltre és a szolgálatra! (40–51)

Ma már annyit változott a világ, hogy nincs is neves ember, mert mindenki annak gondolhatja magát, miközben mindenki névtelen, mert csakis az Úrhoz tartozásunkban van számontartott nevünk és életünk. Pont így van jól! A léviták egészen az Isten tulajdonai voltak, életükben, szolgálatukban. Jézus Krisztusban mindannyian egészen az Isten tulajdonai vagyunk. Ezért bármit szólunk és teszünk, a mindennapi életben is, az Ő dicsőségére tehetjük azt, mint akik egészen az Úréi, mert Ő Jézus Krisztusban teljesen megváltott; teljesen, életünkben és halálunkban. Ezért életünk az Övé! Látszik az életünkben, hogy Őneki élünk. Amikor magunknak élünk – mert kell önmagunknak is élni, a magunk örömére is lenni, ennek is megvan az Istentől rendelt ideje, az Ő rendjében és színe előtt – azért tehetjük ezt, hogy aztán még gazdagabban végezhessük szolgálatainkat. Ez az üdvbizonyosság: egészen az Úréi vagyunk, testestől-lelkestől, életünkben és halálunkban (Róma 14,8), minden rezdülésünkben, még önfeledt állapotunkban is. Ő méltóvá tesz arra, hogy eszerint is éljünk! (9)

A léviták vigyázták azt, hogy illetéktelenül senki ne közeledjen az Úrhoz és meg ne haljon emiatt. Jézus Krisztusban mindannyian illetékességet kaptunk arra, hogy Őhozzá közeledjünk, semmit sem hozva, csak az Ő kegyelmébe kapaszkodva (458. dicséret 3. verse). Aki pedig, az Úr elválasztó, elhívó kegyelme által Őhozzá közeledhet, az nem hal meg soha, hanem ha meghal is, él (János 11,25). Ma is ez szolgálatunk lényege: hirdetni, hogy van, aki legyőzte a halált, és hívogatni embereket az örök élet már „itt” megélhető örömére (10). Hányszor le kell írnom, hivatalos levelekben, hogy nincs illetékességem az ügyben. Isten ügyében illetékessünkg van; a legfontosabb, a legszentebb ügyben. Nincs ennél örömtelibb szolgálat (10). 

Minden ékes és szép rendben történik Isten népének életében: a táborozás és a vonulás egyaránt. Ez még akkor is így van, ha ezt a rendet a gyakorlat felülírja, mert amikor ténylegesen elkezdenek vonulni, akkor nem pont úgy vonulnak, ahogy itt le van írva (10,7). Az adott helyzet és néhány gyakorlati szempont átformálhatja a rendet, de attól az még isteni rend marad, amely a lényegen nem változtat. 

Ennek a rendnek lényege az, hogy a szent sátor helyezkedik el középen, kifejezve az élő, szabadító, üdvösséges rendet ajándékozó Isten jelenlétét. A sátortól tisztes távolra, akörül táborozott Isten népe (2): a szent tisztelet távolsága Isten áldott közelsége, hiszen nem birtokoljuk az Istent, de velünk van az Isten (Máté 1,23). Az egész tábort keletre tájolták, mert a világ arra a szabadító naptámadatra vár, aki a Jézus Krisztus (Lukács 1,78). Bizony, Isten népe életében is többször át akarták tájolni ezt az irány. Más népek idegen isteneinek sokasága lakott „északon” (Ézsaiás 14,13). A keleti irány helyett egy időben elkezdték az északi tájolást alkalmazni Isten népének tagjai is (Zsoltárok 48,3). Mivel a pusztító ellenség északról jött, ez az irányváltás nem honosodott meg. Nem az égtájak közötti irányváltásról van szó, hanem arról, amikor elhagyjuk a korábbi örökséget, a jól bevált, biztos, üdvösséges irányt. Mi lesz velünk?

Az isteni rend és irány a mennyei világ előíze. Minden káosz és alapvető irányváltás a gonosz műve. Az autópályán sem lehet irányt váltani, csak szigorú rendben közlekedhetünk. Ez a rend nem korlátoz, hanem szabaddá tesz. Rend nélkül a halál arat. Mennyit kell küzdeni a rendért! Naponta harcot vívunk, hogy rend legyen körülöttünk, az íróasztalon, a lakásban, a kertben, az ügyeinkben; rendben legyünk mi magunk is, testben, lélekben, hitben. A gonosz nem akarja a rendet. Minket azonban Isten Lelke vezérel (Róma 8,14), aki a rend Istene (1Mózes 1,2).

Az élő Istennel való rendszeres találkozás volt Isten népének életében a belső összetartó erő. Mózes harmadik könyve ennek nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza. Ma ezt rendszeres közösségi és egyéni kegyességnek nevezzük. A kegyességnek az a lényege, hogy rendszeresen szüksége van arra, hogy az egyetlen, örök és élő Isten megtartó kegyelmére hagyatkozzon, mert Őnélküle nincs élet és nincs áldás, csakis az Ő jogos haragja lehet rajtunk. Ezt a léviták szolgálata kapcsán egyértelműen megfogalmazza Isten Igéje: A léviták a bizonyság hajléka körül táborozzanak, ott végezzék tennivalóikat a bizonyság hajlékánál, kifejezve ezzel Isten megtartó jelenlétének nélkülözhetetlenségét, hogy Isten haragja ki ne törjön Izráel fiainak közössége ellen (53). 

Először a lelki házat kell építeni, de aztán fontos a kőház építése is. Isten népét, a pusztai vándorlás során, ezernyi veszélynek kitéve, Isten parancsa szerint, biztos rendbe kellett szervezni. Ezért vették számba a húsz év fölötti férfiakat, és egyben „seregbe” szervezték őket. Ebben a világban minden a harcról szól. Isten népe is ebben a világban él. Ezért nélkülözhetetlen a külső szervezettség. Amikor Dávid megszámoltatta a népét, hiúságból tette azt, nem Isten parancsára (2Sámuel 24,1–10). Dávid a külső szervezetben kezdett el bízni, elfelejtkezve az Úrról, és arról, hogy a külső szervezet csak eszköz, az áldást, a győzelmet az Úr adja. Mai kegyességünk is kiüresedik, ha a külső módszerekben bízunk, mert bizony megszólalásainkból olykor már alig tűnik ki a hitvallás, mintha minden rajtunk múlna. 

Mi nem a másik ember ellen harcolunk, hanem Isten minden értelmet felülhaladó, üdvözítő békességének érvényesülését képviseljük, ebben a belső feszültségeket is legyőző, Isten megtartó kegyelmére hagyatkozó, szent rendben (Filippi 4,7). Isten majd harcol érettünk, ha kell. Augustinus hangsúlyozta: A hitet nem kell védeni, „csak” meg kell vallani azt, és az majd megvédi magát, mint amikor szabadjára engedik az oroszlánt. 

A névjegyzékben az egykori hívőket is listába szedték. Nézegetem az egykori gyülekezeti névjegyzékeket. Mennyi áldott név, a látható egyházban ott van a láthatatlan. Sokukat már el is felejtettem, és egyszerre csak újra megerősít hitük hűsége, amelyet az Úrtól kaptak. Az Igében olvasható végső szám összege lényegtelen. Egyedül Isten hatalma, megtartó kegyelme az, ami számít! Ő az, aki felhasznál bennünket.

Ez a fejezet olyan felajánlásokra, fogadalmakra vonatkozik, amelyek nem tartoztak az előírt áldozatokhoz, hanem önkéntesek voltak. Az ilyen fogadalmak közül kiemelkedik Anna fogadalma, aki gyermekért könyörögve felajánlja azt az Úrnak (1Sámuel 1,11). Anna megtartotta a fogadalmát, és Sámuel áldássá lett Isten országának építésében; ha mégis meggondolhatta volna magát, megválthatta volna fogadalmát; húsz sekelt fizetve érte a szent sátor szolgálatára (5). Anna azonban hitből fakadó, imádságos szívvel tett komoly fogadalmat, ezért nem is gondolta meg magát, és fogadalmának gyümölcse áldássá lett. Jefte értelmetlen fogadalmától azonban el kellett volna állni, lányát meg kellett volna váltani, tíz sekellel (4–5; Bírák 11,30–40).

Fordítsuk le ma is érthető üzenetre ezt a fejezetet. Isten Igéje számol az ember gyarlóságával, meggondolatlan lelkesedéséből fakadó fogadalmaival. Bizony tele van ilyenekkel a minden tekintetben – így hangulatban, lelkesedésben, odaszánásban, hitben is – hullámzó életünk. „Itt fel és alá hullámzik minden!” – hangsúlyozta Barth Károly. Soha ne felejtsük el, hogy az Istennel nem számoló világban is az Isten színe előtt történik minden rezdülésünk, és egyszer számot kell adnunk majd minden hiába kimondott szóért is (Júdás 1,15). Egy lelkes, de nem szentlelkes, pillanatunkban tehetünk meggondolatlan ígéreteket. Mindig baj van azzal, ha a saját „felizgatott” lelkünk vezet bennünket a Szentlélek józansága helyett (2Timóteus 1,7). Isten Igéje azt hangsúlyozza ma, hogy mindezeket az emberi hangulatból – legyen az az öröm emelkedettsége, vagy a rosszkedv indulata – hozott értelmetlen, hazug, nem teljesíthető, ígéreteket; hiteltelenül kimondott szavakat bocsánatosan vissza lehet vonni, még időben. Hányszor mondok én magam egy jobb pillanatomban igent egy feladatra, aztán már másnap kiderül, hogy ezt nem kértem el az Úrtól, mert erre a feladatra már nincs sem elegendő időm, sem kellő erőm, és nem is az én feladatom lenne; tehát nemet kellett volna mondani arra.

Áldott legyen az Isten, hogy az Ő hangulata nem hullámzó, Ő mindenkor ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8), akinek kimondott szava azonnal cselekvés is. Amit Isten kimondott, kijelentett, megígért, az úgy van, arra biztosan építhetünk! Az Úr ígéretei beteljesedtek, aki egyszülött Fiában megszabadított bennünket minden halálos változástól, és az örök élet állandóságával vértezte fel mulandó életünket. Mi az Úr tulajdonai vagyunk, odaszánt életű emberek, és ez az odaszánás azért örök, soha nem visszavonható, mert Isten Lelkének megtartó cselekvése erre a garancia. Az Úr nem engedi el „szentjei”, övéi kezét. Az Úr megtartja fogadalmát. Ez a mi odaszánt életünk áldott garanciája. Ez a mi mulandó életünk egyetlen biztos pontja. Hiszen mulandó életünkben – lám még az akkori listákban is látjuk – mindennek pénzben kifejezhető értéke van, és például az öregebbnek már egyre kevesebb értéke van (7). Az Úr kezében értékes vagy örökre!

Isten büntetése, kiválasztott népe számára kegyelem. Isten büntetése felrázza népét, megtérésre segíti őket, hogy ráébredjenek Istenük megváltó, megtartó, soha el nem múló szeretetére. 

Aki számára Isten büntetésében felragyog a kegyelem, megtérve az Úrhoz, az Isten gyermeke, az Isten népének tagja, arra nézve visszavonhatatlanul érvényesek az ígéretek. A kiválasztottság jele többek között ez, amely soha nem tehet gőgössé, csakis olyanná, amiről a mai igerész szól.

A megtérő megvallja bűneit, hűtlenségeit; azt, hogy nem számolt az Úrral, sőt szembeszállt Ővele (40). A megtérő megalázkodik és békével hordozza büntetését (41–43). Ahol megtérés adatik, ott megtisztulnak zavaros emberi kapcsolatok, megbékülnek életek; még a lakott föld is megpihen, fellélegzik (43), ha határtalan önzésünkben megállít és megtérésre vezet bennünket az Isten.

A megtérő megtapasztalja az emberi értelemmel felfoghatatlan csodát, Isten bűnbocsátó kegyelmét. Isten visszaemlékezik soha el nem felejtett szövetségére (42). Ő soha nem felejtett el minket, csak mi felejtettük el Őt. Megtérve éppen ezt a bűnt valljuk meg, miközben hálát adunk azért, hogy az Úr nem vetett el és nem utált meg minket végérvényesen, mert Ő a mi Urunk. Az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat minket (Róma 8,38–39). 

A mai igerész utolsó előtti, külön mondata így hangzik: Ő mindeneknek Istene; „Én vagyok az Úr!” (45) Bizony, minden nép Ura Ő, mindenek Ura! Tehát csakis reménységgel teli szolgálattal közelítsünk mindenki felé. Áldott reménység ez, amit emberi értelemmel nem is lehet továbbgondolni, nem is kell! Isten Igéjének örömüzenete nekünk elég. Nemcsak mi, mások is lehetnek az Úr megtérő gyermekei. Még akkor se hagyjon el bennünket ez a reménység, amikor testi szemekkel, számokban, statisztikákban Isten népének zsugorodását látjuk, sokféle hitetlenséggel, hamis hitek garmadájával!

Isten törvénye világosan fogalmaz: ha megtartjuk az Úr parancsolatait, akkor áldást tapasztalunk; ha nem tartjuk meg, akkor átkot. Ezt a képletet nem is szabad tovább bonyolítani. E-világban minden nyomorúságunk abból fakad, hogy az Istent nem féljük és emiatt a másik embert nem tiszteljük (Lukács 18,2). 

Az Úr nélkül nincs áldás, csak nyomorúság. Döbbenetes realitással írja le ezeket a nyomorúságokat a mai igeszakasz (14–39). Az Úr nélkül hiába dolgozunk, nincs tartós eredmény; mert bármilyen látványos, csak bizonytalan és ideigvaló minden ilyen eredmény (20). Az Úr nélkül élve, menekülünk, noha senki nem üldöz bennünket (17); eszünk és nem lakunk jól (26). Gondoljunk itt életünk ezernyi pótcselekvésére, mert a jólétben még inkább tátong a hiány. Az Úr nélkül gőgösek vagyunk, noha kiderül (19), hogy alávalóan gyávák vagyunk (36). Az Úr nélkül élve sok szörnyűséget gondolunk, látunk, művelünk (16), míg végül pusztasággá lesz a földünk, halálosan szétszórttá lesz az életünk (33), elevenen rothadóvá (39). Az Úr büntetései ezek, amelyekkel világossá teszi előttünk, hogy Őnélküle nincs élet, csak vegetálás; egy ideig.

Csakis az Úrral tapasztalhatjuk meg az áldásokat (3–12). Ezek az áldások messze túlmutatnak a földi életben megtapasztalható áldásokon, hiszen az Úr áldásának lényege, hogy fenntartja velünk szövetségét „itt” (9), és a földi életen túl is. Ezt a csodát Ő Jézus Krisztusban mutatta meg nekünk. Istenünk szabadító Úr, aki összetörte fogságunk jármát (13). Ő akkor is szeret, ha megszegtük szövetségét; de nem hagy bennünket halálos nyomorúságainkban, hanem megszabadít bennünket azokból, mennyei erőt ad azokban, és megvált bennünket azok ellenére is; mert nem veszhetünk el akkor sem, ha testi szemekkel nézve mindent felemészt a halál. Akit az Úr szeret, annak ad eleget (Zsoltárok 127,2). Mi azért szerethetjük Őt, mert Ő előbb szeretett bennünket (1János 4,19), és Ő tett késszé és hajlandóvá minket arra, hogy parancsai szerint éljünk teljes és örömteli életet. 

Ez az igeszakasz telitalálatosan mutat rá arra, hogy miért van szükségünk megváltásra. Itt olyan problémákról olvasunk, amelyek azóta is kínozzák a világot, és emberi erővel soha nem oldhatjuk meg azokat.

Isten Igéje itt egyértelművé teszi, hogy a nagy örömünnep Isten népére vonatkozik, a testvérekre, befelé. Isten törvénye védi Isten népét, hogy a testvérek odafigyeljenek egymásra, ne bántsák, ne gyötörjék egymást kegyetlenül (43), és aki közülük tönkrement, az nyerje vissza minden vagyonát az elengedés nagy évében; sőt már annak közeledtével fokozatosan enyhüljön napszámának próbatétele (51–52). Nagy dolog, Isten cselekvése, ha legalább a testvérek közösségén belül elkezd megvalósulni valami, már e-világban, az Isten országából (35–43; 46–54). Ugyanakkor más népek közül vég nélkül fogadhatott magának Isten népe rabszolgát (44–46).

Isten gondolata sokkal több annál, mint amit itt olvashatunk. Az az Isten, aki kihozta népét a szolgaság házából (55), Jézus Krisztusban megmutatta, hogy Ő az egész világot szereti, és aki hisz Őbenne – bármely nép közül –, az nem veszhet el (János 3,16). Isten megváltó szeretete nem engedi, hogy egymást végérvényesen rabszolgává tegyük, és egymás felett uralkodjunk. Mikor, miként, hogyan, hol valósulhat meg ez a csoda? E-világban ezt csak hitben járva lehet megtapasztalni, ezernyi csata és ellentmondás között. Megváltás kell; de van Megváltónk! Nem mi fogjuk ezt a kérdést megoldani, és nem „itt”.

A magunk körében azonban Isten országát kell hirdetnünk, élnünk és építenünk. Nem törődhetünk bele a gonosz munkájába. Legyünk a megváltó Úr eszközei!

Az Isten által nekünk ajándékozott nyugalom az Ő ajándékaként jelenik meg az életünkben. Itt ugyan törvényként, rendelkezésként olvasunk erről, de Isten parancsainak betartása mindig megajándékozza az embert.

Ez a nyugalom nekünk adatik minden hetedik napon. Ez a nyugalom kibontakozik minden hetedik évben, az úgynevezett szombatévben. Ez a nyugalom érvényesül minden hétszer hét, azaz negyvenkilenc esztendő utáni ötvenedik évben. A szombatévben még a földet sem művelték meg, pihenni hagyták (1–7). Az ötvenedik évben pedig átélték a nagy örömünnepet, az elengedés esztendejét (8–22). Ilyenkor mindenkire visszaszállt időközben eladott birtoka, jeleként annak, hogy a föld, és minden vagyon valójában az Úré, az nem sajátítható ki senki által végleg (23). Az örömünnep évében térítés nélkül visszakapta mindenki eredeti tulajdonát; ilyenkor felszabadították azt, aki eladósodott… (25,41) Isten nem engedi meg azt, hogy mindent és mindenkit határtalanul kiszipolyozzunk. 

Az örömünnep éve annak a nagy szabadulásnak az előlege, amelyben Isten elengedi sokféleképpen tönkrement életünk minden adósságát, és visszaadja eredeti „tulajdonunkat”, az élet teljességét. A nyugalom éve kiteljesedik az örök életben, és hit által már itt van bennünk, közöttünk, hiszen Jézus Krisztus meghalt és feltámadott. Van minek örülni!

A szent kenyereket a szent sátorba hozott ételáldozatból sütötték. Az ételáldozatként hozott liszt, olaj és tömjén a hála jele volt a termésért, az ételért, az életért (2,1). Ebből a pap egy marokkal kivett, és azt az áldozat emlékeztető részeként, a tömjénnel együtt elégette (7). A megmaradt lisztből és olajból sütötték többek között a szent kenyereket, amelyeket mindig szombaton cseréltek frissre a szent asztalon (8). A kenyerek egyenként kb. 7 kilós, nagy lepénykenyerek lehettek. Ezekből sütöttek tizenkettőt, két sorban helyeztek el a szent asztalra (5–6). A régi kenyereket a papok ehették meg (9). 

Nem friss kenyér volt már az, amit a papok megehettek. A sorrend kifejezi, hogy első az Úr, aztán minden egyéb megadatik majd nekünk (Máté 6,33). A friss kenyeret majd Jézus Krisztusban kapjuk. A kenyér Isten gondviselő és megváltó szeretetének jele. Jézus Krisztus az élet kenyere (János 6,35). Ő megadja nekünk a mindennapi kenyeret (Máté 6,11). De Ő az, aki bennünket az örök élettel is táplál, hogy sokféleképpen éhes földi életünk minden napja megteljék a mennyei világ gazdagságával. Mert kenyérrel él az ember, de nemcsak kenyérrel él, és annyiban ember az ember, amennyiben nemcsak kenyérrel él, hanem Isten Igéjével is (Máté 4,4). Több az élet! (Lukács 12,23) Ma egyre ritkábban élünk az Igével, az élő Isten közelségével. „Lelkizünk” az élő Isten nélkül. Ezért életünk egyre embertelenebb. 

Nem maradhatunk ebben az állapotban. „Térjetek meg!” (Máté 3,2) „Járuljatok az Úrhoz!” (Zsoltárok 100,1–2) Vegyétek és egyétek Jézus Krisztus megváltó szeretetét! (Máté 26,26) Kérjük el, halljuk meg, tapasztaljuk meg az Úr igazán éltető szeretetét, éljünk vele! Ő bűnbocsánattal, örök élettel, új élettel táplál bennünket, miközben mindennapjainkról is gondoskodik; mindig a máról… Ma is Ő éltet! Áldott legyen!

Folytatódik tovább az ünnepek felsorolása. 

Ezüst kürtöket kellett megfújni minden hónap első napján, valamint a hetedik hónap első napján. Ez volt a kürtzengés ünnepe (23–25). Ez az ünnep pihenőnap volt, szent összegyülekezéssel, ilyenkor semmi munkát nem végeztek Isten népének tagjai, és valamilyen áldozatot mutattak be az Úrnak. 

A hetedik hónap első napjának kürtzengése az engesztelés ünnepére készített fel, amelyet a hetedik hónap tizedik napján tartottak (26–32). Isten népe abból az engesztelésből él, amelyet Isten megváltó szeretete ajándékozott nekünk a Jézus Krisztusban: békességünk van Istennel, önmagunkkal és egymással. Nincs többé kárhoztatásunk, sőt örömmel és reménységgel élhetjük életünket. Az engesztelés ünnepére felkészítő kürtzengés is erre figyelmeztet bennünket, amikor elcsüggednénk: Jézus Krisztus feltámadott a halálból, a mi feltámadásunk bizonyosságaként (1Korinthus 15,20). Ezért nekünk is biztos zengésű trombitaként kell hirdetnünk és élnünk ezt az örömhírt (1Korinthus 14,8). Az engesztelés ünnepe részletesen szabályozott ünnep. Ma azonban nem ez a lényeg, mert az itt előírt önmegtartóztatás és bűnbánat is a bizonyosság örömével és reménységével történik, hiszen mindent megkaptunk már az Úrtól (27). Szent összegyülekezésünk, minden vasárnap, az Úr napján erre emlékeztet bennünket (26–27). Szigorúak az ószövetségi következmények is, mert ha valaki nem tartja meg az engesztelés ünnepét, ki kell azt irtani a népe közül (28–29). Ma ugyanúgy érvényes ez, abban a tekintetben, hogy aki nem áll meg az Isten színe előtt, nem részesül az Ő megváltó, mindent rendbehozó, engesztelő szeretetéből, az több mint belehal az életbe; kiirtja magát és sok nyomorúságot okoz másoknak is (29). Ne így legyen! Kürtöt a szánkhoz!

A sátoros ünnep gyönyörűen fejezi ki emberlétünk e-világi ideigvalóságát (33–44). Nincs itt nekünk maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14). Itt „sátrakban lakunk”. Isten Jézus Krisztusban elkészítette a maradandó város ajándékát nekünk. Ezzel a reménységgel élünk földi porsátorunkban és tesszük a dolgunkat, amíg lehet: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.” (2Korinthus 5,1) 

Mindenkor emlékezzünk ezekre és emlékeztessünk ezekre másokat is!

Egy öreg, megbízható barátunk ment el most éjjel. Teste még ki sem hűlt. Sokszor felvidított, megörvendeztetett, ünnepre hangolt bennünket, Isten megtartó kegyelmére emlékeztetett minket a puszta jelenléte. Ránéztünk és elfelejtettük a bajainkat. Egy darab mennyei ajándék volt ő, „első zsenge, első kéve”, rámutatva a majdani teljesre, az örökre... 

Az ünnepek előremutatnak az örök, vég nélküli ünnepre. Az ünnep akkor ünnep, ha abban Urunk éltető jelenlétét, szabadító hatalmát tapasztaljuk meg. 

Tudunk-e még ünnepelni, vagy már csak bulizni tudunk? Az ünnepben, akármilyen önfeledt lazítás az – mert erre is szükség van – mindig ott van a szentséges reménység, a megváltás, a beteljesedés utáni könyörgés, és az abba vetett bizonyosság. A bulizó csak kikapcsol, pótcselekvő módon menekül a jelen megoldatlan bajai elől; míg az ünneplő jelenét betölti az üdvösséges jövő öröme, és ez az öröm áthatja a hétköznapok böjtjeit is. 

Az ünnepek: első „zsengéi”, kévéi, gyümölcsei, termései az üdvösséges ünnep teljességének. Isten népének fő ünnepei mind arra az ünnepre mutattak, amely véget vet az itteni, sokféle böjtnek, és elhozza a „lakodalmat”. Most böjtölünk, de ünnepre készülő reménységgel tesszük ezt! (Rudolf Bohren: Böjt és ünnep) A nyugalom napja (1–3), a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe (4–8), az első kéve bemutatása (9–14), az aratási hálaadó ünnep (15–22) mind előíze, első termése annak az ünnepnek, amelyet Istenünk Jézus Krisztusban hozott erre a világra. A nyugalom napja az örök nyugalom első kévéje. A feltámadott Jézus Krisztus első zsenge, első kéve a halottak közül, de követjük mi (1Korinthus 15,20). Isten hívő népe a Lélek első zsengéje (Róma 8,23), akik hitben életre jutottak és az örök életet már itt élik.

Az ünnepekhez kapcsolódó áldozatok bemutatását azért kellett elvégezni, hogy kegyelemben részesüljünk (11). Ezért mutatták be, március-áprilisban az első learatott árpakévét, a nyugalom napja utáni napon, az Úr színe előtt. Amikor meglóbálták az első learatott termést, nemcsak hálát adtak, hanem kifejezték, hogy az Isten áldására, kegyelmére szorulnak. Ez az ünnep egyszerre volt hálaadás és könyörgés. Pontosan ez a kettő együtt az ünneplés lényege, amely „odaát” örömmé lesz. Mi már úgy végezzük a munkánkat, és úgy pihenünk meg attól, mint akik bizonnyal kegyelmet nyertek; de akik várják ennek a kegyelemnek a kiteljesedését. 

Minden ünnep közös összegyülekezés volt (21). Ünnepelni együtt lehet, Istennel és egymással közösségben, megbékülve, kegyelmet nyerten, egymást bátorítva a hitben. Minden ünneplés utáni aratás gondolt a szegényekre és a nyomorultakra, mert a mező szélét meghagyta nekik (22). De nem adta a szájukba a falatot, a mező széléig el kellett jönni a szegényeknek is, és a meghagyott részt nekik kellett learatni, Istennek hálát adva.

Urunk, taníts meg minket újra ünnepelni, Teneked hálát adni, Tehozzád könyörögni, a Te kegyelmedben és áldásodban bízni; terheket letenni, elengedni, megpihenni, hitben és reménységben élni és majdan így elmenni.

Hibátlan állatott lehetett feláldozni az Úrnak. Amelyik állat, akár a legkisebb fogyatékossággal is rendelkezett, az az állat nem volt alkalmas az áldozatra (19–20), kivéve ha önkéntes áldozatról volt szó (23). A hibátlant fogadja kedvesen az Úr. Csonkák és fogyatékosak, nem szereznek kegyelmet nekünk (25).

Többször is olvassuk itt ezt a tagmondatot: az áldozati állat vére kegyelmet szerez nekünk. Az egész ószövetségi áldozati kultusz, annak minden részletével együtt csakis arra mutat rá, hogy az ember, Isten kegyelméből állhat meg az Úr előtt. 

Az áldozati állat hibátlanságának követelménye rámutat a szent Isten tökéletességére, aki nem tűrheti a bűnt, a hibát, a bármiféle fogyatékosságot. 

A hibátlan állat feláldozása azonban a szent Isten kegyelmét hirdette meg, aki gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnös embert, könyörülni akar a vétkes emberen. Isten kedvesen fogadja a hibátlan áldozati állatot, mert könyörülni akar rajtunk.

A hibátlan állatot hozta a sokféle szempontból nem hibátlan ember, hogy az állat hibátlanságára tekintve, az Isten az embernek kegyelmezzen. Ez a helyettes elégtétel. Tehát, nem az áldozónak, hanem az áldozatnak kellett tökéletesnek lenni: Isten kegyelméhez éppen ezért mindenféle csonka-bonka, fogyatékos, beteg, bűnös, terhelt ember odajárulhat, ha látja a maga nyomorúságát és hiszi az Úr kegyelmének elégséges, gyógyító, üdvözítő hatalmát.

Jézus Krisztus a mi tökéletes és megismételhetetlen áldozatunk, akire támaszkodunk, mint ahogy az áldozó rátette a kezét az áldozat állat fejére, és azzal azonosította magát. Jézus Krisztus az, akinek kegyelmébe kapaszkodunk, akiben elrejtőzve járulhatunk az Úr elé.

Jézus Krisztus kegyelme azonban újjászül már ebben az életben, hogy mi, akik kegyelmet nyertünk, Isten irgalmának eszközei lehessünk egy irgalmatlan világban.  

Van itt egy tagmondat, ami felragyogott az ószövetségi szabályok rengetegéből: „…és meg ne haljanak…” (9) Isten eredeti szándéka ez: életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10). 

Mindenütt arat körülöttünk a halál, és az emberlét egyetlen valóságos problémája a halál kérdése, ezért evangélium meghallani Isten életet védő szándékát, akinek egyedül van hatalma arra, hogy ezt a szándékát valóra is váltsa. Isten ezért küldte el érettünk egyszülött Fiát, Jézus Krisztust; aki legyőzte a minket tisztátalanná tevő „dolgok” hatalmát megváltó halálával, és aki legyőzte a halált feltámadásával.  

Ezeket a kultuszi törvényeket Jézus Krisztus tökéletes áldozata eltörölte. Isten szentsége érvényes, de nem tárgyak és helyzetek tesznek bennünket tisztátalanná (4–16), nem is halottak és férgek érintése (Cselekedetek 10,13). Életünk alapvető nyomorúsága a tisztátalanság. De hitben járva, életünk alapvető öröme Isten megváltó kegyelme, aki megtisztított minket és örök életet ajándékozott nekünk. Ezt az örök életet éljük már e-világban is, amelyen halálunk ténye sem vehet diadalt, mert az élet, Jézus Krisztusban a miénk. 

Itt még intést olvasunk: Vigyázzunk, amikor az Úrhoz közeledünk! (1–3) Micsoda fellélegzés: bátran közeledhetünk az Úrhoz; úgy, ahogy vagyunk, a magunk tisztátalan bajaival, halandó életünk minden nyomorúságával, semmit sem hozva, az Ő kegyelmébe kapaszkodva (458. dicséret 3. verse). Jöjjünk, íme minden készen van! (Lukács 14,17) Ő megtisztít, meggazdagít, megvidámít, éltet (294. dicséret 1. verse). 

Sok külső dolog tette tisztátalanná az embert az Ószövetség korában, amelyek különösképpen vonatkoztak a papokra: nem lehetett halottat érinteni (1–4), nem borotválhatták kopaszra a fejüket (5–6), nem vehettek el elbocsátott, özvegy, vagyis más által már érintett nőt (7–9), és a testi fogyatékosság bizonyos fajtái is tisztátalanná tették őket (16–23).

Örömhír, hogy Jézus Krisztust megismerve mindezek „közömbös” dolgokká lettek, mert bizonyossággal tudjuk: nem a külső dolgok tesznek bennünket tisztátalanná az Isten előtt (Márk 7,15). Ugyanakkor nem egy értelmezhetetlen belső tisztaságról tanít Isten Igéje. Önmagától e-világban nincs tiszta ember egy sem: tisztátalanságunk külső és belső egyaránt. 

A szent Istennel való közösség tesz bennünket tisztává (15). Ez a tisztaság azonban a belsőnket – többek között gondolatainkat –, és a külsőnket, valamint az egymáshoz való viszonyulásunkat is megtisztítja. A szent Úrral való közösség egész lényünket és minden viszonyulásunkat megtisztítja, és éppen ez hatalmaz fel minket arra, hogy szent szolgálatunk során bátor hittel érintsünk meg mindent, mert nem mi leszünk ezáltal tisztátalanná, hanem a tisztátalan tisztul általunk. Jézus Krisztus is megérintette a leprásokat…

A felkent papokra (10), lelkészekre, elhívott egyházi szolgákra nézve mindezek többszörösen érvényesek. Imádkozzunk értük, hogy Isten szentségét ragyogtassa egész lényük, szavaik, tetteik, szolgálataik, életük. Könyörögjünk értük, hogy erős hitük, a megváltó és megtisztító Jézus Krisztussal való közösségük olyan erős legyen, hogy ne elkülönüljenek, hanem közösséget vállaljanak a világgal, Isten szentségével hintve meg a világot. Gyanús, ha soroljuk, hogy ezt, meg ezt, meg ezt sem szabad; mert mindezek tisztátalanok! Ilyenkor a hitünk gyenge, és haszontalan szolgák vagyunk!

Mennyi tévelygés van az életünkben! Pedig Isten gazdag örökséget készített nekünk. Mi pedig tévelygünk, mert nem ismerjük, sem az Isten Igéjét, az Ő útbaigazító szavát, sem az Isten újjászülő hatalmát. Jézus Krisztus mondja mindezt (Máté 22,29). Egyedül Ő tud megszabadítani a halálos tévelygésektől újjászülő hatalma által.

A fejezetben felsorolt tévelygések idegenül hatnak ránk, első olvasatra, de aztán kiderülhet, hogy ma is eleven bűnökről van itt szó. 

A gyermekáldozat egy rettenetes pogány áldozati szokás volt. Az ammoniták istene volt Molok, akinek a gyermekáldozatokat bemutatták. Még Salamon is olyannyira eltévelyedett, hogy az idegen kultuszok között, ezt is beengedte országába (1Királyok 11,7). Jeruzsálem mellett, a Ben-Hinnóm völgyében mutatták be ezeket az áldozatokat. Jósiás király vetett véget ennek az istentelen tévelygésnek (2Királyok 22,10), amelyet az élő Isten törvénye, Igéje határozottan és halálos büntetés terhe mellett tilt meg (1–5). A gyerekáldozatnak sajnos ma is sokféle formája van: nemcsak a kiemelt gyerekbántalmazásokra gondolva; hanem a közismert gyerekmunkára, gyerekrabszolgaságra, a névtelen és kiszolgáltatott szenvedő gyerekek tömegeire is; valamint azokra, akik a jóléti társadalomban már sem Istent, sem embert, de még a saját szüleiket sem tisztelik (9). Ezek a gyerekek mindent megkapnak és semmi sem elég nekik, miközben semmi nevelés, semmi útbaigazítás, semmi elvárás és semmi következmény nincs az életükben; vagyis ezek a gyerekek nem kapnak semmi személyes szeretetet, csak tárgyakat. Ez mind gyermekbántalmazás. 

Ezek mellett Isten törvénye világosan megtiltja a jövendőmondást, a halottidézést, és a természetellenes szexuális bűnöket (6). Ugyanakkor Isten Igéje egyértelmű tiltást ad a testi paráznaság más fajtáival kapcsolatban is (10–21). Ma, egy szexuálisan is felszabadult világban, még fontosabbak ezek a rendelkezések. Isten nem a testi szerelem szépségét, örömét, fontosságát, nélkülözhetetlenségét vitatja el tőlünk, hanem annak halálos veszélyeitől óv meg bennünket, hiszen a szexualitás csak isteni mederben lehet életet kiteljesítő örömmé, egyébként legyőzhetetlen és pusztító áradattá dagad. Lelkigondozóként tudom, mit okoz a „legvagányabbnak” tűnő férfi és nő életében egy házasságtörés, vagyis az, ha valaki férjes asszonnyal paráználkodik (10). Az itt olvasható bűnkatalógus „legegyszerűbb” esetét emeltem most ki: és ez is halálos bűn, mert belehal a test és a lélek, és halálosan összekuszálódik utána az egész élet. Isten nem azért tilt valamit, hogy elvegyen, hanem azért, hogy életünket meggazdagítsa. 

Isten Igéje világossá teszi az utat. Isten Igéje egyértelművé teszi, hogy mit szabad és mit nem szabad. Isten Igéje hangsúlyozza, hogy Isten népének tagjai vagyunk, az Ő tulajdonai, Isten szentsége minket is megszentel, megtisztít, nem enged minket tisztátalan területre (7–8). Ő még a gerjedelmeinket is kezében tartja. Jézus Krisztusban megbocsátotta bűneinket, korábbi életünket elfedezte, és Ő nem engedi, hogy kegyelmével visszaéljünk (22–26). Ez a megváltás. Mi Isten üdvösséges ígéreteinek örökösei vagyunk! (24) Az örökösnek be kell tartania az örökhagyó rendeléseit. Isten azonban olyan örökhagyó, aki méltóvá is tesz bennünket, megváltó hatalma és kegyelme által, az öröklésre.

A Tízparancsolat egyes, ide vonatkozó parancsolatai váltakozó sorrendben, kibontva jelennek meg ebben a fejezetben. A fejezet újszövetségi dimenziókat nyit meg, mert úgy magyarázza a parancsolatokat, mint ahogy azt Jézus Krisztus tette.

A szentség mindig a felebaráti szeretetben mutatkozik meg. Ahol a felebarát szeretete nem érvényesül, ott hivatkozhatunk Istenre, vallásra, kultikus tisztaságra; valójában a gonosz, és nem az Isten uralma alatt vagyunk. 

Arról van itt szó, amit Jézus Krisztus hirdetett a nagy parancsolatban (Lukács 10,27), amit már itt is olvashatunk Isten és a felebarát szeretetének összetartozásáról (18), amit aztán Jézus Krisztus isteni erejével hitelesen megélt, és amire megváltott és újjászült bennünket. 

Pont itt van a „bökkenő”, mert sok kívülről látható szentet ismerek, akiről kiderül, hogy az alapvető emberi kapcsolatai sincsenek rendben. Ezek mind a konfliktushelyzetekben derülnek ki, mert beszédes, ahogy ilyenkor viselkedik az illető; és bizony, aki nehéz helyzetekben nem a békés megoldásra törekszik; sőt, akár Igékre hivatkozva is, inkább súlyosbítja a helyzetet, ott a szentség csak máz. Békességszerzők vagyunk-e? (5–8; Máté 5,9)

A mi szentségünk Jézus Krisztusban van, mert e testben soha nem leszünk tökéletesek (2Korinthus 5,6), de ennek a kegyelmi állapotnak áldott és biztos jele, hogy az ilyen ember, az Úr erejét kérve, mindent megtesz azért, hogy ne nehezítse, hanem kezelje, gyógyítsa a feszült, harci helyzetet; és végképp ne bonyolítsa azt. 

Ebben a békességszerző szentségben az irgalmasság cselekedeti is mindig jelen vannak. Az Isten emberének szentsége a békességszerzés és az irgalom: a kiszolgáltatott jövevények, szegények, napszámosok segítése (9–10; 13; 34), a kiszolgáltatottak, például a siketek és a vakok segítése (14), de a kiszolgáltatottak sorát folytathatnánk. Ennek a felebaráti szeretetnek része, hogy nem csapjuk be egymást, nem raboljuk ki egymást, nem sanyargatjuk a másikat semmiféle módon, nem vagyunk részrehajlók az érdekeink szerint, nem rágalmazunk, nem gyűlölünk, nem vagyunk bosszúállók (11–17), tiszteljük az időseket (32). Nem is sorlom tovább a mai igeszakasz elvárásait… 

Bizony, megváltásra és valóságos újjászületésre szorulunk! A szentség alapja az élő hit, amely kizár minden pogány, idegen hitet, szokást, gyakorlatot (23–28).

A felebarát fogalmára négy kifejezést használ az igeszakasz: honfitárs, néped fiai, felebarát, embertárs (15–18). Nagy kérdés, hogy ezek közül melyik lép túl a saját nép határain – talán az embertárs –, de ennek megvitatása helyett inkább azt szögezzük le, hogy a teljes fejezetből egyértelművé lesz: Isten akarata az, hogy egymás hite által épülve, a sajátjainkról és a testvérek közösségéről gondoskodva, túl kell és lehet lépni mások felé, hiszen ez Isten népe szolgálatának lényege. Noha az egész világ baját nem vehetjük magunkra. Teljes megoldást, megváltást sem adhatunk a hasadt világ bajaira. Erre csak az Úr képes.

Evangélium hallani, olvasni azt az indítást és zárást, ami e bibliai fejezet keretét képezi: „Én, az Úr, vagyok a ti Istenetek.” (2; 30) Ma is ez a megszólítás életünk és hitünk egyetlen, szilárd horgonya (Zsidókhoz írt levél 6,19), mert életünk kezdete és vége, az éltető, életre megváltó Úr (Jelenések 22,13), akinek mi tulajdonai, népének tagjai vagyunk (Zsoltárok 100,3). Nincs ennél nagyobb bizonyosság, mindenkor, mindenre elégségesen (Filippi 4,13). Isten népének tagjai mindazok, akik félik az Urat, nemcsak a „bennszülött”, hanem a megtért „jövevény” is (26). Isten igénye egyetemes, újjászülő és hitre hívó szeretete túllép az emberi határokon.

Ebből az örömhírből és bizonyosságból következik az a tény, hogy Isten népe az Úr éltető mértéke szerinti szent életet él, mert csak ehhez a mértékhez engedelmesen igazodva teljesedhet ki a saját élete is, már itt a földön. Isten ugyanis jobban tudja, hogy mi jó nekünk. Ettől a fejezettől kezdve olvashatjuk az úgynevezett szentségtörvényt. Isten tulajdonai vagyunk. Az Úr szent, mi is szent életet éljünk! Ez a szentség általánosságban azt jelenti, hogy az Urat nem félő, idegen népek szokásait ne kövessük, hanem csakis az Úr rendelkezéseit őrizzük meg, mert Ő megőriz bennünket, és élni fogunk Őáltala (3–8; 26). Ne tegyünk olyat, amiről az Úr egyértelműen azt jelentette ki, hogy az utálatos, förtelmes, tisztátalan, amit ítéletesen fog majd számonkérni rajtunk az Úr (22–25). Amikor azt írja az Ige, hogy még a föld is kihány bennünket, ha ezeket a bűnöket elkövetjük; és kiirtásra leszünk méltókká (27–29); akkor legalább egy pillanatra rettenjünk meg, és ne legyintsünk mindjárt, illetve ne meneküljünk azonnal az Újszövetség kegyelmet ígérő szavához. Tud a ma embere megretteni, ha Isten intő és ítéletes szavát hallja? Kit, mit követünk ma, létezik-e igazodási pont számunkra, mit mondunk, élünk a következő generáció elé; mert bizony másolják a szokásainkat. Mit lát, a mai, modern világban a felnövekvő nemzedék?

Milyen bűnökre mond Isten Igéje, ebben a fejezetben, súlyos ítéletet? Én nem sorolom. Olvassuk el! Akkor egyértelműbb, hogy Isten mondja és nem én. Egyébként, a szentségtörvény első fejezetében a családi élet tisztaságára vonatkozó rendeleteket olvashatunk (6–18). Ezek a parancsok olyan korban hangzottak fel, ahol az ószövetségi nagycsaládban több generáció élt egymással együtt, akár négy nemzedék is. Ebben a zárt együttélésben rendet kellett tartani. A vérrokonok közötti házasságok tilalmát, ma orvosilag is igazoltan, a modern törvények is ott húzzák meg, ahol a mózesi törvények. Isten törvénye szent, igaz és jó (Róma 7,12); az minden szempontból véd minket. Ugyanakkor fontos végigolvasni ezeket a rendelkezéseket, a mai sokszínű kultúrában. Bárcsak tudnánk azokat úgy fogadni, mint Isten parancsolatait, azok mindegyikét (22).

Végezetül, a fentieket komolyan véve, kimondhatjuk, hogy a szent élet kegyelem, de ebben a kegyelemben, minden fogyatékosságunk ellenére, szent életünk valóság, amely – Isten kegyelméből és az Ő erejével – nemet mond arra, amire az Úr is nemet mondott.

Isten védi népét, Önmaga megtartó szeretetének közelében tartja őket a pusztai vándorlás útvesztői során, ahol annyi veszélynek és kísértésnek voltak kitéve. Az Úr ezért parancsolja azt is, hogy állatot levágni, csak a szent sátor előtt lehet, mintegy áldozatként bemutatva az állatot. Hiszen olyan sokféle gondolattal, szokással, vallással találkoztak Isten népének tagjai a pusztában; és mindegyik életveszélyes, ha eltérít az Úrtól. Ezért Isten parancsa kizárólagos, szigorú; de valójában a népét védi, őrzi, megtartja. Még az étkezési céllal levágandó állatot is el kellett hozni az Úr sátrához, azt a véresáldozat leggyakoribb fajtájaként, békeáldozatként kellett bemutatni, ahol az áldozatból az Úr, a papok, és az állatot bemutató közösség is megkapta a maga részét, közösen fogyasztva el azt. Isten a mindennapi dolgainkat is megszenteli, nem enged bennünket idegen és ártó hatalmaknak kiszolgáltatni.

Ez a parancs folyamatosan szelídült, ahogy a helyzet változott. Ezt a Bibliában is nyomon követhetjük. A letelepedés után is Istennek hálát adva lehetett az állatot levágni – tehát a hétköznapokat továbbra is átjárta az Isten színe előtti élet, és az állat levágásának továbbra is áldozati jellege volt –, de minden alkalommal nem lehetett elzarándokolni a templomhoz ilyen esetekben, ezért csak az évenként előírt ünnepeken mutatták be Isten népének tagjai az áldozatokat (5Mózes 12,20–28). Aztán az Újszövetségben, Jézus Krisztus egyetlen és tökéletes áldozatára utalva, nincs többé áldozat, így a hús vásárlásához és fogyasztásához kapcsolódó minden kultikus jelleget eltöröltek (1Korinthus 8,1–13). 

Ez eddig rendben is van. Ma azonban ott tartunk, hogy elfelejtettük az élő Istent, és a világ életveszélyes sokféleségének imádata úgy beszippantott bennünket, hogy még az étkezés előtti ima is kikopott az életünkből, ha pedig eszünkbe jutna, a másik iránti „szeretet” miatt nem imádkozunk, mert nem akarjuk őt megsérteni vagy zavarba hozni. 

Ahogy lazul a parancs, úgy lesz szabadabbá és egyben hitetlenebbé az ember, miközben így lesz egyre inkább kiszolgáltatva ártó, halálos veszélyeknek, hatalmaknak, önmaga bűneinek, a gonosznak. Mi az, ami az életünkben az Isten színe előtt történik? Messze eltávolodtunk az Isten védő, óvó közelségétől. 

Egy reménységünk van: Isten nem engedte el népe kezét, Ő felébreszt, nem enged elveszni, magához ölel bennünket! Ma nem mutatunk be áldozatokat, mert Jézus Krisztus megváltó áldozata örök, egyetlen és tökéletes; de hálából odaszánt életet élünk, mint akik nem csak önmaguknak élnek, mint akik minden rezdülésükben vissza akarnak térni az Úrhoz, az élet Urához, mint akik betartják az Úr alapvető parancsait, mert számukra ez az élet. 

E-világban Isten törvénye nélkül, engedelmes élet nélkül csak a halál arathat, beszéljünk bármiféle szabadságról. Azt olvassuk, aki nem az Isten hajléka előtt cselekszik, az vérengző (4). Bizony, ha nem Isten színe előtt tesszük, amit teszünk, akkor vérengzőkké leszünk…

Harsonás evangélium, örömhír ez a bibliai fejezet.

Örömhír, mert azt hirdeti, hogy meg lehet szabadulni, meg lehet tisztulni, el lehet engedni a kiferdült élet terheit és bűneit.

Örömhír mert ahogy a szegény és ártatlan kecskebakra ránehezedett a bűnbánó ember, mintegy átadva neki egész életének csődjét, hogy aztán a pusztába kergesse a bakot, úgy bocsát meg nekünk, és így tisztít meg minket az Isten (21–22). Valaki más bűnhődik miattunk! Az áldozati kultusz Jézus Krisztusra mutat, akiben ez végérvényesen, tökéletesen és győzelmesen megtörtént.

Örömhír az is, hogy nem kell többé végigcsinálni azokat a bonyolult, fárasztó, véres, számunkra idegen szertartásokat, amiket itt, ebben a fejezetben hosszan olvasunk. A szertartások fontosak, hogy a megváltó Úrban, a megváltás feletti örömünkben és bizonyosságunkban erősödjünk, hiszen Jézus Krisztusban minden üdvösségesen megoldódott.

Örömhír, hogy mi töredelmes szívvel beláthatjuk, miszerint Isten „sátra”, Isten kegyelme tisztátalan nép között lakik (16), ezért szentély, papok, Isten népe, egyház és világ engesztelésre szorul, mert ugyan mindenki mondja a magáét és mindenki a másikra mutogat, de nincs „itt” igaza senkinek se, és tisztátalan e-világban mindenki. Kegyelem, hogy mi ezt beláthatjuk és kegyelemért könyöröghetünk. 

Örömhír, hogy minden nap az isteni engesztelés, megváltás, megtisztulás kegyelmi ajándéka számunkra, és minden vasárnap Jézus Krisztusban örökre beteljesedett engesztelési ünnep nekünk, azért való hálaadás, hiszen üdvösségünk van (34).

A tisztaság fogalma mindig az Istennel való kapcsolatunkban érthető meg. A mózesi törvény kimondja, hogy a szent Isten elé csak tisztán járulhatunk. Az itt olvasható tisztulási szabályoknak is az a célja, hogy végül Isten hajlékába, Isten színe elé tisztán álljunk, és meg ne haljunk. A szent Isten ugyanis nem tűrhet semmiféle tisztátalanságot (31). 

Hol kezdődik a tisztátalanság? Itt olyan testi bajokból, sőt a test biológiai ritmusából fakadó jelenségek is tisztátalanná vannak nyilvánítva, amelyekről az egyes ember nem tehet. Pont ez a lényeg! Isten Igéje már itt rámutat arra, amit Pál apostol jóval később így fogalmaz meg, és amely messze túlmutat minden teológiai korrektségen, miszerint amíg e testben élünk, távol élünk az Úrtól (2Korinthus 5,6). „Itt” minden test tisztátalanná lesz, mindenki és minden tisztátalanná koszosodik. Még a napi tisztálkodásunknak is van erre rámutató, szimbolikus, kultikus értelme; noha a mi korunk már régóta igyekszik elfelejteni mindezeket. Megváltásra szorultságunkat mutatja az is, hogy az ószövetségi törvény szerint újból és újból áldozatokat kellett bemutatni azért, hogy az ember Isten elé járulhasson, mert mindenestől tisztátalanok vagyunk (13–15; 28–30).

Ez a test mindenestől megváltásra szorul, a benne egzisztáló lélekkel együtt; vagyis az egész ember megváltásra szorul. Isten ugyanakkor az embert testben teremtette és így lehelt belé életet, ezért Isten ezt a testet megváltja, újjáteremti. Nem a test lebecsüléséről van szó, hanem éppen annak megbecsüléséről, Isten általi megváltásáról. A megváltás Jézus Krisztusban adatott nekünk. 

Az Úr eljöveteléig, szigorú törvények szabályozták a tisztaságot a hétköznapokban is, hiszen akár beismerjük, akár nem, a szent Isten színe előtt állunk, minden másodpercünkben. Jézus Krisztus eljött, újjászült bennünket, hit által már miénk a megváltás reménysége. De az Úr visszajöveteléig az újjászületett ember is, naponta a hit harcát harcolja, naponta megragadja a kegyelmet, és várja testének-életének megváltását, minden gyarló gondolattól indulattól, betegségtől, koszosodástól. Ezért imádkozunk és fürdünk minden nap, tiszta ruhába öltözve, ünnep idején még szebb ruhába öltözve, hogy kegyelemre szorultságunkat, a minket megtisztító Úr utáni tiszteletünket, Őhozzá való kiáltásunkat, valamint az Ő erejével vívott megszentelődési harcunkat kifejezzük. 

Jézus Krisztus megtisztított, Őbenne Isten tisztának tart bennünket! Sőt, Jézus Krisztust minden tisztátalanságunkban megérinthetjük, Őtőle tisztulást, gyógyulást, megváltást várva, ahogy ezt a vérfolyásos asszony tette (Máté 9,20). Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, tisztítsuk meg magunkat, és Isten félelmében tegyük teljessé megszentelődésünket (2Korinthus 7,1), hogy meg ne haljunk tisztátalanságunk miatt! (31)

Amikor kipakolunk egy házat, akkor látjuk, milyen „koszban” éltünk, minden odafigyelés ellenére is, és milyen retkesek a falak, hullik a vakolat. Hány épületet, közöttük hány parókiát láttam ilyen állapotban, de templomot is… Isten Igéje kiterjed életünk minden területére, és szentségének, tisztaságának igénye testünkre, lelkünkre, ruhánkra, lakóhelyünkre, egész életünkre kiterjed. Ugyanakkor éppen ebben az igényben látjuk azt, hogy milyen tisztátalanok vagyunk, mindenestől és mindenünkkel együtt. Aki minden tekintetben „takarít”, az ilyen ember tudja ezt és vágyik a tisztaságra. Aki már nem takarít, az beletörődött a mindent eluraló tisztátalanságba… Isten népe, a hit embere nem törődik bele a „világpiszokba” – Németh László így nevezte a mindent eluraló bűnt –, de azt is tudja, hogy a valódi tisztulást csakis az Isten hatalma és kegyelme ajándékozhatja nekünk. A törvény szerint a pap állapította meg a ház tisztaságát (48), amely kifejezi, hogy a tisztulás nem tőlünk jön, de nekünk könyörögni kell érte, beismerve a megemésztő, gyötrő „koszt”.

A ház poklossága olyan penészesedést, gombásodást jelentett, amely nyirkos környezetben jöhet létre, és amely veszélyes lehetett a teljes épületre, de még inkább a házban lakókra. Az épület tisztasága a benne élők tisztaságát szolgálta. Az épület az emberért van (33). A tárgyak vannak értünk, nem mi a tárgyakért, noha vannak nagyon fontos tárgyaink, amelyek Isten kegyelmeként kísérhetnek csak végig bennünket életünk során; a sorrend azonban soha nem fordulhat meg! A kőből készült házakra vonatkozó tisztulási szertartás akkortól érvényes, amikor Isten népe bevonulhatott az Ígéret Földjére (34). A kőházak építése az örök hazára utal, de soha ne felejtsük el, hogy nekünk itt nincs maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14). 

A kezelés során a teljes házat kipakolták. Egy házat kipakolni olyan, mint az életünket kipakolni, egy sereg felesleges dolgot elengedni, külső és belső nagytakarítást tartani, a szemetet meglátni, összeseperni, kivetni… Annyi felesleges „cuccot” hordozunk, testi és lelki értelemben egyaránt. Áldott legyen az Isten, hogy megmutatja, mit kell kidobni, és mi az, ami maradhat, mert fontos, mert továbbra is szükséges, vagy szabad hordozni, szolgálatból, illetve életünk örömeként. Vannak tárgyaim, amelyeket nehéz lenne elengedni, és imádkozom, hogy életem végig velem maradhassanak. Noha ez ó-emberi kérés, ezért legyen minden az Úr akarata szerint, hogy semmi ne legyen bálvánnyá. Amennyiben eltűnt a „ház poklossága” akkor a korábban szokásos áldozatokkal tisztították meg a házat (48–53). Az úgynevezett „kétmadaras szertartásról” olvastunk már. A kivéreztetett madár a régi élet, a szabadon elrepült – izsópos forrásvízben megfürdetett, cédrusfáról elrepült – madár az új kezdet szimbóluma, amely Isten ajándéka, Jézus Krisztusban. A vér a helyettes áldozat, és forrásvíz és az izsóp a tisztulás, a cédrusfa a szabadító Isten hatalmának kifejezői. 

Amennyiben a ház nem tisztul a kipakolás után, akkor a ház fertőzött köveit eltávolították, a városon kívülre dobták a régi vakolattal együtt, és új köveket építettek a helyükre, újravakolva azt (39–42). Ha azonban, a kellő várakozási idő után sem sikerült megszüntetni a bajt, akkor az egész házat le kellett bontani (43–45). Ahol elterjed a kosz, a penész, a „poklosság”, ott az egészet porig kell rombolni, nincs mit foltozni. Isten, Jézus Krisztusban újjáteremt, nem pedig félmegoldásokat nyújt. A megítélt régit, válogatás nélkül és azonnal el kell engedni. Nagy kegyelem, ha tehetjük. Nagy nyomorúság, ha habozunk.

A fertőző bőrbetegségből meggyógyult embert fokozatos papi tisztulási szertartásokon át vezették vissza a táboron kívülről a közösségbe (1–20). Ezek a szertartások egyszerre szolgálták azt a várakozási időt – táboron kívül; majd a táborban, de sátoron kívül; végül a sátorban –, amely alapján biztosan gyógyultnak nyilváníthatták az illetőt; másrészt szolgálták a kultikus tisztulást, amelynek során az illető visszatérhetett az Istent dicsérő gyülekezet közösségébe. Isten népe életének minden rezdülését átjárta az élő Istennel való kapcsolat fontossága, minden az Ő színe előtt történhetett, minden mozzanatnak egyszerre kultikus jelentése is van. 

Amikor Jézus meggyógyította a leprást és tisztán elbocsátotta őt, akkor erre a mózesi törvényre utal: „…menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel az áldozati ajándékot, amelyet Mózes elrendelt…” (Máté 8,4)

A mózesi törvény nem ad gyógymódokat, mert feladata a tiszta és egészséges közösség védelme volt. Ez fontos. De a törvény szilárd paragrafusai gyógyító orvos után kiáltanak, aki segít a betegen. Aki pedig már volt orvos kezén, az tudja, hogy ennél is többre van szükség: az Úr kegyelmére, szabadító és megváltó irgalmára. Védeni kell a még egészségeset és tisztát; valamint testben, lélekben, hitben gyógyítani kell a beteget. Ez a kettő együtt fontos. A mózesi törvény szertartásai Jézus Krisztus, az áldott orvos után kiáltanak, mert csak az Ő kegyelmes hatalmának oltalmazó közelében tapasztalhatjuk meg együtt ezeket a csodákat. 

Amikor a megtisztulni akaró a pap elé állt (2), hogy az megállapítsa tisztaságát, akkor valójában az Úr elé állt. Az áldozatok bemutatása is azt hirdeti (10–20), hogy az Úrtól való a gyógyulás, amely mindig testi és lelki-hitbéli egyszerre. Az áldozatok egyszerre mutatnak rá az ember bűnére, és ugyanakkor hálát adnak Isten szabadításáért. Az Úr Jézus Krisztus a mi gyógyítónk, aki megszabadít, megtisztít, megvált, örök életet ad. 

A testi betegség nem bűn, de a bűn zsoldja maga a betegség és a halál (Róma 6,23). Ezért a betegség ma sem választható el az ember alapvetően nyomorúságos, halandó állapotától. Éppen ezért értelmezhető a mai Ige magasabb szinten, átvitt értelemben is. 

Döbbenetes, hogy milyen gyorsan bedarálja az Isten közelében élő embert is a tisztátalanság, amely ugyanúgy fertőz. Elkeserítő, hogy milyen esetek történnek közöttünk is. Ezért a tisztát, az egészségeset védeni kell, el kell keríteni. Áldott, védett „rabság” az Úr kerítésén belül lenni. Napi imánk lehet ez: „Uram, ne engedj a szent kerítésen kívül, mert nem tudok megállni, mert elesek, koszos leszek! Ha pedig mégis kint van feladatom, vértezz fel a Te erőddel, hogy megállhassak!”

Ugyanakkor a betegeket – a sokféle nyomorultat, akik nem is tudják, hogy a táboron kívül élnek, csak szenvednek a magánytól, még az emberek tömegében is, összevissza kapcsolatoktól sebzetten, mindenféle tisztátalanságtól terhelten – nem hagyhatjuk magukra. Mindnyájan ilyenek vagyunk, ilyenek voltunk (1Timóteus 1,13). 

„Urunk, Jézus Krisztus, aki a táboron kívül értünk szenvedtél (Zsidókhoz írt levél 13,11), aki felvetted az embersorsot érettünk, hogy isteni hatalmaddal rajtunk könyörülj, tisztíts meg bennünket, hogy visszatérhessünk gyógyító közelségedbe és néped közösségébe, oltalmad alá!”

Vajon tettek-e valamit a fertőző bőrbetegségben szenvedő, és ezért elkülönített betegért? Vajon legalább imádkoztak-e érte? Itt csak azt olvassuk, hogy a különböző bőrbetegséggel kapcsolatos esetekre nézve mi a törvény előírása. Azt be kellett tartani, a többiek egészsége érdekében. A poklos, kiütéses betegnek pedig tépett ruhában, egyedül, elkülönítve, a lakott területen kívül kellett élnie, és ha közeledett volna arra valaki, akkor messziről kellett kiáltoznia: „Tisztátalan, tisztátalan!” A törvény biztosítja a rendet, az egészségesek életét, ezért a törvény betartása az életet szolgálja. Ugyanakkor a törvény lelketlen betartása még nem elég, több kell! (29–46)

A leírásból kiderül, hogy a pap nem írt elő gyógykezelést. Az elkülönített beteget magára hagyták, sorsára bízták. Itt arról sincs szó, hogy az Isten akaratára bízták. Itt csak a parancsolatok betartásáról van szó. A beteg már nem számít, mert tisztátalanná lett, kultikus értelemben is. A törvény az egészségeseket védte, az életet, a tisztaságot, a szentséget! Ez a törvény feladata, a törvény nem is tud többet tenni. Sokat változott azóta a világ, hivatalosan a betegség nem számít tisztátalanságnak, noha a szentség sem közbeszéd témája a mi társadalmunkban, óriásit fejlődött az orvostudomány is, elvált egymástól a kultusz és az egészségügy, ezerfelé differenciálódtak területek; de egyvalami nem változott. A beteg ma is magára hagyatott, egyedül van, elkülönítve várja a sorsát. Még maga az egykori orvos is megdöbben azon, hogy amikor beteg lesz, onnantól kezdve ő beteg, ez szerepel a kartonján és nem számít többé. Ha súlyos betegek leszünk, ez a magány csak fokozódik, a szeretteink sem tudnak segíteni, mi pedig rettegünk a szenvedéstől, a magánytól, és attól, hogy teherré leszünk. Mindezeknek lelki hozadéka olyan összetett, hogy igazából nem is hozható szóba. Ezeket a gyötrelmeket a hívő ember is átéli, noha nem meri bevallani. Egyszer egy hívő, haldokló testvérem mondta nekem: „Köszönöm, hogy imádkoztok értem, hogy drukkoltok nekem, de ezen a pályán emberileg csak én vagyok egyedül!” Valóban imádkoztunk, részvéttel ott voltunk, aztán hazamentünk és tettük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna…

Ehhez még hozzátehetjük a ruhaféléken található poklosságok leírását. Nyilván a tisztaság kultikus jellege mellett az egészségügyi jellegről is szó van itt. Egy régi ruha, egy koszos ruha sok kellemetlenséget és nagy bajt okozhat. A lelki tisztaság és külső tisztaság abban az értelemben kapcsolatban vannak egymással, hogy a hit odafigyel arra, hogy külsőleg is tiszta és rendezett legyen az élete, a ruhája, a megjelenése. Persze, ha valakinek megbomlik az elméje, ezek az összefüggések már nem kérhetők számon. Akkor kezd valaki, például a nyugdíjbavonulás után leépülni, amikor elkezd megkoszosodni: mert bizony minden reggel időben imádkozni kell, és időben fel kell kelni, tiszta ruhába kell öltözni, ünnepnapon ünneplőbe, ezzel is kifejezve hitbéli reménységünket. Lomtalanításkor sok zsákot találtunk, benne régi ruhákkal: ezernyi emlék fakadt fel belőlünk, de a ruhákat ki kellett dobni, nemcsak azért, mert moshatatlanok voltak, hanem azért is, mert lejárt az idejük, ahogy visszavonhatatlanul elmúlt az az időszak, amire emlékeztettek. Lejár az életidőnk is, itt a földön. Örök reménység kell, amit csak az Úr adhat (47–59).

Az az evangéliumi jelenet jut eszünkbe, a törvény sorait olvasva, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megérintette a beteget, megszüntette az elkülönítését, közösségét vállalt vele, kijelentette, hogy a testi betegség nem tesz tisztátalanná, és isteni hatalmával meggyógyította a leprást (Márk 1,41–45). Jézus Krisztus feltámadott a halálból. Ő, ma is megérint, amikor a betegségben, minden segítség ellenére is, valójában egyedül vagyunk. Ő velünk van! Ő ma is tehet csodát, ma is adhat és ad is gyógyulást. A betegségeinkkel együtt járó minden gyarló lelki gyötrelem ellenére bizonyosságunk van az Úrban arra nézve, hogy a maradéktalan gyógyulás „odaát” adatik nekünk. „Itt” is meggyógyulhatunk, de „itt” mindig a halálra gyógyulunk meg.

Itt még a törvény világában élünk, de élő hit által már miénk az evangélium.

Folytassuk a tegnapi gondolatokat!

A poklosság itt többnyire valami gyógyítható bőrbetegséget jelent. A tisztátalanná nyilvánítás pedig az istentisztelettől való távolmaradást határozta meg, a gyógyulás idejére, nem pedig valami bűnt (1–8). Noha mindennek, a fertőzésveszély miatt egészségügyi okai is voltak, ugyanakkor ennél többről van szó, hiszen a szent Isten elé minden tekintetben csak tisztán lehetett odaállni. 

Több üzenetet is megfogalmazhatunk a fentiekkel kapcsolatban. 

Egyrészt azt, hogy lám akkoriban az Istenbe vetett hit átjárta az élet minden területét, túllépve a szűkebb értelemben vett istentiszteleten, áthatotta az emberi élet minden területét, a szent megjelent a profánban, hogy azt is szentté tegye. Ennek kifejezéseként kellett a törvény szerint, ezekkel a betegségekkel is a papokhoz fordulni, akik koruk orvosai is voltak egyben, mint Isten eszközei. Mindez azonban azt is hangsúlyozza, hogy minden bajunkkal és örömeinkkel is járuljunk Isten színe elé.

Ma a kettő teljesen szétvált, és ebből sok nyomorúságunk származik, hiszen Isten az egész életünk Ura, beleértve minden rezdülésünket. Nincs áldás hétköznapokon, testen, egészségen, nevelésen, pénzügyeken, közéleten, ha az Urat kihagyjuk azokból. Az Úr nélkül terjed az emberi bűn és nyomorúság fertőzése, mint az akkori poklosság, és eleve elkülönít bennünket egymástól. Egyes emberekre hullott szét a társadalom… 

Jézus Krisztusban eljött közénk az evangélium, amely betöltötte a törvényt. Ezért tisztátalan életünkkel úgy járulhatunk az Isten elé, hogy az Ő drága vére megtisztít bennünket. Ha egy időre ilyenkor elkülönít, megállít bennünket a mi Urunk, csakis azért van, hogy hitre jussunk és erősödjünk megnyert hitünkben. Isten, Jézus Krisztusra tekintve, tisztának tart bennünket, megigazít, megszentel, megdicsőít; üdvözít. Áldott, mindenre elégséges reménység ez, amely a mai igeszakaszban is többször megszólal: a beteg elkülönítése a gyógyulását szolgálja, azzal a bizonyossággal, hogy egyszer meggyógyul, és addig nem fertőz másokat sem (6). Hit által ez számunkra beteljesedés, még akkor is, ha nem adatik testi gyógyulás. Jézus Krisztusban vagyunk, meggyógyultunk. Hálaadással élünk, amíg tart az időnk! 

A gyermekáldás Isten ajándéka. Ez a Biblia egyértelmű üzenete: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsoltárok 127,3) A gyermektelenséget csapásként, sőt esetenként Isten ítéleteként értelmezték (5Mózes 28,18; 1Sámuel 1,2). 

A gyermekszülés csak azért tette tisztátalanná az anyát, mert a szülés utáni vérzés volt az, ami szertartásilag tisztátalannak számított, azért is, mert a vérző, folyásos test nem volt egészséges, és ezért tisztátalannak tartották. A tisztaság utáni óhaj megjelenik ezekben a fejezetekben. Bárcsak minket is feszegetne ez az óhaj, a Lélek által!

Isten az élet egészét kezében tartja: népe testi, lelki, szellemi, hitbéli egészségét egyaránt. A világ, Isten előtt, nem vált szét szent és profán egységekre, mint manapság. Az az állapot, amiben ma élünk, az élet, a közösségek, a személyiség, a tudat nyomorúságos hasadását okozza, mert az ember hiába próbál, nem élhet Istene nélkül. Mára tényleg minden egész eltörött. Ezt a hasadást tapasztaljuk a házasságokban, a gyerekvállalásokban, a gyereknevelésben is. A lakott földön, a jóléti társadalmakban probléma a fogyás, összességében pedig a túlnépesedés, és leginkább a jóléti túlfogyasztás, a szegénység és a gazdagság kérdése. Ezek látszólag összefüggenek egymással. Mit felelhetünk ezekre a problémákra? Isten terv szerint alkotott és az üdvözítésének is terve van. Ezért helye van a hittel történő családtervezésnek is. Ugyanakkor mindenekelőtt meg kellene térni! Csak az segítene rajtunk (1).

Ha az asszony lányt szült, és nem fiút, akkor kétszer olyan hosszú ideig számított tisztátalannak. A magyarázók kikerülik ezt a bibliai részt, vagy egészen egyszerűen azt mondják, hogy nem tudják az okát a különbségtételnek. Nagy áldás, hogy Jézus Krisztusban abban az értelemben nincs férfi és nő (Galata 3,28), hogy nincs méltóságbéli különbség férfi és nő között; de az Úrban a férfi megmarad férfinak, a nő pedig nőnek; mindegyik más és más felelősséggel, más és más feladatokkal, más „szerepekkel”, egyformán értékesnek (1Mózes 1,27). Éppen ezért szorulnak egymásra, a férfi és a nő (1Mózes 2,23). A fiút nyolcnaposan körülmetélték. Az Úrhoz tartozás üdvösséges jelét azóta a nők is viselik a keresztségben (Róma 6,4; Efezus 4,5), Jézus Krisztusban (2–5). 

A szülés tehát ajándék, ezért a szülés után bemutatott vétekáldozat célja csupán a szertartási tisztulás volt. Az égőáldozat pedig a hála kifejezéseként jelenik meg, az új életért, Isten ajándékáért. Egyesztendős bárányt vittek égőáldozatul, és egy galambfiókát vétekáldozatul. Ha szegény volt az illető, akkor vihetett két madarat, az egyiket égőáldozatul, a másikat vétekáldozatul. Mária, Jézus anyja is ezzel az utóbbival élt, amikor az áldozatát bemutatta (Lukács 2,22–24). Jézus Krisztus szegényen jött a világra, hogy rajtunk, sokféleképpen szegényeken, könyörüljön (Róma 11,32). Mert bizony mindannyian halálosan szegények vagyunk, és csakis Ő válthat ki bennünket halálos, kárhozatos szegénységünkből, csakis Ő ajándékozhat meg bennünket múlhatatlan mennyei gazdagsággal. Minél gazdagabbak vagyunk itt a földön, annál szegényebbek vagyunk, mert annál hitetlenebbek és nyomorultabbak vagyunk. Azt hisszük, hogy gazdagok vagyunk, és nem tudjuk, hogy milyen nagy a mi nyomorúságunk (6–8).