A szent kenyereket a szent sátorba hozott ételáldozatból sütötték. Az ételáldozatként hozott liszt, olaj és tömjén a hála jele volt a termésért, az ételért, az életért (2,1). Ebből a pap egy marokkal kivett, és azt az áldozat emlékeztető részeként, a tömjénnel együtt elégette (7). A megmaradt lisztből és olajból sütötték többek között a szent kenyereket, amelyeket mindig szombaton cseréltek frissre a szent asztalon (8). A kenyerek egyenként kb. 7 kilós, nagy lepénykenyerek lehettek. Ezekből sütöttek tizenkettőt, két sorban helyeztek el a szent asztalra (5–6). A régi kenyereket a papok ehették meg (9).
Nem friss kenyér volt már az, amit a papok megehettek. A sorrend kifejezi, hogy első az Úr, aztán minden egyéb megadatik majd nekünk (Máté 6,33). A friss kenyeret majd Jézus Krisztusban kapjuk. A kenyér Isten gondviselő és megváltó szeretetének jele. Jézus Krisztus az élet kenyere (János 6,35). Ő megadja nekünk a mindennapi kenyeret (Máté 6,11). De Ő az, aki bennünket az örök élettel is táplál, hogy sokféleképpen éhes földi életünk minden napja megteljék a mennyei világ gazdagságával. Mert kenyérrel él az ember, de nemcsak kenyérrel él, és annyiban ember az ember, amennyiben nemcsak kenyérrel él, hanem Isten Igéjével is (Máté 4,4). Több az élet! (Lukács 12,23) Ma egyre ritkábban élünk az Igével, az élő Isten közelségével. „Lelkizünk” az élő Isten nélkül. Ezért életünk egyre embertelenebb.
Nem maradhatunk ebben az állapotban. „Térjetek meg!” (Máté 3,2) „Járuljatok az Úrhoz!” (Zsoltárok 100,1–2) Vegyétek és egyétek Jézus Krisztus megváltó szeretetét! (Máté 26,26) Kérjük el, halljuk meg, tapasztaljuk meg az Úr igazán éltető szeretetét, éljünk vele! Ő bűnbocsánattal, örök élettel, új élettel táplál bennünket, miközben mindennapjainkról is gondoskodik; mindig a máról… Ma is Ő éltet! Áldott legyen!