Vajon tettek-e valamit a fertőző bőrbetegségben szenvedő, és ezért elkülönített betegért? Vajon legalább imádkoztak-e érte? Itt csak azt olvassuk, hogy a különböző bőrbetegséggel kapcsolatos esetekre nézve mi a törvény előírása. Azt be kellett tartani, a többiek egészsége érdekében. A poklos, kiütéses betegnek pedig tépett ruhában, egyedül, elkülönítve, a lakott területen kívül kellett élnie, és ha közeledett volna arra valaki, akkor messziről kellett kiáltoznia: „Tisztátalan, tisztátalan!” A törvény biztosítja a rendet, az egészségesek életét, ezért a törvény betartása az életet szolgálja. Ugyanakkor a törvény lelketlen betartása még nem elég, több kell! (29–46)
A leírásból kiderül, hogy a pap nem írt elő gyógykezelést. Az elkülönített beteget magára hagyták, sorsára bízták. Itt arról sincs szó, hogy az Isten akaratára bízták. Itt csak a parancsolatok betartásáról van szó. A beteg már nem számít, mert tisztátalanná lett, kultikus értelemben is. A törvény az egészségeseket védte, az életet, a tisztaságot, a szentséget! Ez a törvény feladata, a törvény nem is tud többet tenni. Sokat változott azóta a világ, hivatalosan a betegség nem számít tisztátalanságnak, noha a szentség sem közbeszéd témája a mi társadalmunkban, óriásit fejlődött az orvostudomány is, elvált egymástól a kultusz és az egészségügy, ezerfelé differenciálódtak területek; de egyvalami nem változott. A beteg ma is magára hagyatott, egyedül van, elkülönítve várja a sorsát. Még maga az egykori orvos is megdöbben azon, hogy amikor beteg lesz, onnantól kezdve ő beteg, ez szerepel a kartonján és nem számít többé. Ha súlyos betegek leszünk, ez a magány csak fokozódik, a szeretteink sem tudnak segíteni, mi pedig rettegünk a szenvedéstől, a magánytól, és attól, hogy teherré leszünk. Mindezeknek lelki hozadéka olyan összetett, hogy igazából nem is hozható szóba. Ezeket a gyötrelmeket a hívő ember is átéli, noha nem meri bevallani. Egyszer egy hívő, haldokló testvérem mondta nekem: „Köszönöm, hogy imádkoztok értem, hogy drukkoltok nekem, de ezen a pályán emberileg csak én vagyok egyedül!” Valóban imádkoztunk, részvéttel ott voltunk, aztán hazamentünk és tettük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna…
Ehhez még hozzátehetjük a ruhaféléken található poklosságok leírását. Nyilván a tisztaság kultikus jellege mellett az egészségügyi jellegről is szó van itt. Egy régi ruha, egy koszos ruha sok kellemetlenséget és nagy bajt okozhat. A lelki tisztaság és külső tisztaság abban az értelemben kapcsolatban vannak egymással, hogy a hit odafigyel arra, hogy külsőleg is tiszta és rendezett legyen az élete, a ruhája, a megjelenése. Persze, ha valakinek megbomlik az elméje, ezek az összefüggések már nem kérhetők számon. Akkor kezd valaki, például a nyugdíjbavonulás után leépülni, amikor elkezd megkoszosodni: mert bizony minden reggel időben imádkozni kell, és időben fel kell kelni, tiszta ruhába kell öltözni, ünnepnapon ünneplőbe, ezzel is kifejezve hitbéli reménységünket. Lomtalanításkor sok zsákot találtunk, benne régi ruhákkal: ezernyi emlék fakadt fel belőlünk, de a ruhákat ki kellett dobni, nemcsak azért, mert moshatatlanok voltak, hanem azért is, mert lejárt az idejük, ahogy visszavonhatatlanul elmúlt az az időszak, amire emlékeztettek. Lejár az életidőnk is, itt a földön. Örök reménység kell, amit csak az Úr adhat (47–59).
Az az evangéliumi jelenet jut eszünkbe, a törvény sorait olvasva, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megérintette a beteget, megszüntette az elkülönítését, közösségét vállalt vele, kijelentette, hogy a testi betegség nem tesz tisztátalanná, és isteni hatalmával meggyógyította a leprást (Márk 1,41–45). Jézus Krisztus feltámadott a halálból. Ő, ma is megérint, amikor a betegségben, minden segítség ellenére is, valójában egyedül vagyunk. Ő velünk van! Ő ma is tehet csodát, ma is adhat és ad is gyógyulást. A betegségeinkkel együtt járó minden gyarló lelki gyötrelem ellenére bizonyosságunk van az Úrban arra nézve, hogy a maradéktalan gyógyulás „odaát” adatik nekünk. „Itt” is meggyógyulhatunk, de „itt” mindig a halálra gyógyulunk meg.
Itt még a törvény világában élünk, de élő hit által már miénk az evangélium.
