Isten védi népét, Önmaga megtartó szeretetének közelében tartja őket a pusztai vándorlás útvesztői során, ahol annyi veszélynek és kísértésnek voltak kitéve. Az Úr ezért parancsolja azt is, hogy állatot levágni, csak a szent sátor előtt lehet, mintegy áldozatként bemutatva az állatot. Hiszen olyan sokféle gondolattal, szokással, vallással találkoztak Isten népének tagjai a pusztában; és mindegyik életveszélyes, ha eltérít az Úrtól. Ezért Isten parancsa kizárólagos, szigorú; de valójában a népét védi, őrzi, megtartja. Még az étkezési céllal levágandó állatot is el kellett hozni az Úr sátrához, azt a véresáldozat leggyakoribb fajtájaként, békeáldozatként kellett bemutatni, ahol az áldozatból az Úr, a papok, és az állatot bemutató közösség is megkapta a maga részét, közösen fogyasztva el azt. Isten a mindennapi dolgainkat is megszenteli, nem enged bennünket idegen és ártó hatalmaknak kiszolgáltatni.
Ez a parancs folyamatosan szelídült, ahogy a helyzet változott. Ezt a Bibliában is nyomon követhetjük. A letelepedés után is Istennek hálát adva lehetett az állatot levágni – tehát a hétköznapokat továbbra is átjárta az Isten színe előtti élet, és az állat levágásának továbbra is áldozati jellege volt –, de minden alkalommal nem lehetett elzarándokolni a templomhoz ilyen esetekben, ezért csak az évenként előírt ünnepeken mutatták be Isten népének tagjai az áldozatokat (5Mózes 12,20–28). Aztán az Újszövetségben, Jézus Krisztus egyetlen és tökéletes áldozatára utalva, nincs többé áldozat, így a hús vásárlásához és fogyasztásához kapcsolódó minden kultikus jelleget eltöröltek (1Korinthus 8,1–13).
Ez eddig rendben is van. Ma azonban ott tartunk, hogy elfelejtettük az élő Istent, és a világ életveszélyes sokféleségének imádata úgy beszippantott bennünket, hogy még az étkezés előtti ima is kikopott az életünkből, ha pedig eszünkbe jutna, a másik iránti „szeretet” miatt nem imádkozunk, mert nem akarjuk őt megsérteni vagy zavarba hozni.
Ahogy lazul a parancs, úgy lesz szabadabbá és egyben hitetlenebbé az ember, miközben így lesz egyre inkább kiszolgáltatva ártó, halálos veszélyeknek, hatalmaknak, önmaga bűneinek, a gonosznak. Mi az, ami az életünkben az Isten színe előtt történik? Messze eltávolodtunk az Isten védő, óvó közelségétől.
Egy reménységünk van: Isten nem engedte el népe kezét, Ő felébreszt, nem enged elveszni, magához ölel bennünket! Ma nem mutatunk be áldozatokat, mert Jézus Krisztus megváltó áldozata örök, egyetlen és tökéletes; de hálából odaszánt életet élünk, mint akik nem csak önmaguknak élnek, mint akik minden rezdülésükben vissza akarnak térni az Úrhoz, az élet Urához, mint akik betartják az Úr alapvető parancsait, mert számukra ez az élet.
E-világban Isten törvénye nélkül, engedelmes élet nélkül csak a halál arathat, beszéljünk bármiféle szabadságról. Azt olvassuk, aki nem az Isten hajléka előtt cselekszik, az vérengző (4). Bizony, ha nem Isten színe előtt tesszük, amit teszünk, akkor vérengzőkké leszünk…
