A fertőző bőrbetegségből meggyógyult embert fokozatos papi tisztulási szertartásokon át vezették vissza a táboron kívülről a közösségbe (1–20). Ezek a szertartások egyszerre szolgálták azt a várakozási időt – táboron kívül; majd a táborban, de sátoron kívül; végül a sátorban –, amely alapján biztosan gyógyultnak nyilváníthatták az illetőt; másrészt szolgálták a kultikus tisztulást, amelynek során az illető visszatérhetett az Istent dicsérő gyülekezet közösségébe. Isten népe életének minden rezdülését átjárta az élő Istennel való kapcsolat fontossága, minden az Ő színe előtt történhetett, minden mozzanatnak egyszerre kultikus jelentése is van.
Amikor Jézus meggyógyította a leprást és tisztán elbocsátotta őt, akkor erre a mózesi törvényre utal: „…menj el, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel az áldozati ajándékot, amelyet Mózes elrendelt…” (Máté 8,4)
A mózesi törvény nem ad gyógymódokat, mert feladata a tiszta és egészséges közösség védelme volt. Ez fontos. De a törvény szilárd paragrafusai gyógyító orvos után kiáltanak, aki segít a betegen. Aki pedig már volt orvos kezén, az tudja, hogy ennél is többre van szükség: az Úr kegyelmére, szabadító és megváltó irgalmára. Védeni kell a még egészségeset és tisztát; valamint testben, lélekben, hitben gyógyítani kell a beteget. Ez a kettő együtt fontos. A mózesi törvény szertartásai Jézus Krisztus, az áldott orvos után kiáltanak, mert csak az Ő kegyelmes hatalmának oltalmazó közelében tapasztalhatjuk meg együtt ezeket a csodákat.
Amikor a megtisztulni akaró a pap elé állt (2), hogy az megállapítsa tisztaságát, akkor valójában az Úr elé állt. Az áldozatok bemutatása is azt hirdeti (10–20), hogy az Úrtól való a gyógyulás, amely mindig testi és lelki-hitbéli egyszerre. Az áldozatok egyszerre mutatnak rá az ember bűnére, és ugyanakkor hálát adnak Isten szabadításáért. Az Úr Jézus Krisztus a mi gyógyítónk, aki megszabadít, megtisztít, megvált, örök életet ad.
A testi betegség nem bűn, de a bűn zsoldja maga a betegség és a halál (Róma 6,23). Ezért a betegség ma sem választható el az ember alapvetően nyomorúságos, halandó állapotától. Éppen ezért értelmezhető a mai Ige magasabb szinten, átvitt értelemben is.
Döbbenetes, hogy milyen gyorsan bedarálja az Isten közelében élő embert is a tisztátalanság, amely ugyanúgy fertőz. Elkeserítő, hogy milyen esetek történnek közöttünk is. Ezért a tisztát, az egészségeset védeni kell, el kell keríteni. Áldott, védett „rabság” az Úr kerítésén belül lenni. Napi imánk lehet ez: „Uram, ne engedj a szent kerítésen kívül, mert nem tudok megállni, mert elesek, koszos leszek! Ha pedig mégis kint van feladatom, vértezz fel a Te erőddel, hogy megállhassak!”
Ugyanakkor a betegeket – a sokféle nyomorultat, akik nem is tudják, hogy a táboron kívül élnek, csak szenvednek a magánytól, még az emberek tömegében is, összevissza kapcsolatoktól sebzetten, mindenféle tisztátalanságtól terhelten – nem hagyhatjuk magukra. Mindnyájan ilyenek vagyunk, ilyenek voltunk (1Timóteus 1,13).
„Urunk, Jézus Krisztus, aki a táboron kívül értünk szenvedtél (Zsidókhoz írt levél 13,11), aki felvetted az embersorsot érettünk, hogy isteni hatalmaddal rajtunk könyörülj, tisztíts meg bennünket, hogy visszatérhessünk gyógyító közelségedbe és néped közösségébe, oltalmad alá!”
