A léviták segítettek a szolgálatban, de nem ők voltak a „főszereplők”. Annyi „névtelen”, hűséges, hívő gyülekezeti tag van előttem, akik a háttérben odaadással végezték a saját szolgálatukat Isten országának építésében. Ráadásul úgy tették ezt, hogy nem ez volt a fő feladatuk, mint a lévitáknak, hanem „világi” munkájuk mellett vállalták ezt, miközben a saját helyükön az evangéliumot képviselték. Adjunk értük hálát az Úrnak! Vegyük észre őket! Neveik fel vannak írva a mennybe! (Lukács 10,20) Mi is ilyen szolgák legyünk, lehetünk! (5–8)
A léviták szolgálata áldott, szép, számbavett rendben történt, a szent sátor körül. A szolgálatban sem jutott mindenkinek egyforma teher, a szolgálatok különbözőek voltak, de együtt szolgálták az Isten országának építését (14–39).
Lévi törzse teljes egészében az Úr szolgálatára rendeltetett, hogy az Urat illető elsőszülötteket kiváltsák. Istenünk, Jézus Krisztusban, aki a halálból elsőszülöttként feltámadott (Jelenések 1,5), kiváltott minket mindabból, ami Istent illetné, és amit nem tudunk tökéletesen teljesíteni. Ő kiváltott minket a halálból az éltre és a szolgálatra! (40–51)
Ma már annyit változott a világ, hogy nincs is neves ember, mert mindenki annak gondolhatja magát, miközben mindenki névtelen, mert csakis az Úrhoz tartozásunkban van számontartott nevünk és életünk. Pont így van jól! A léviták egészen az Isten tulajdonai voltak, életükben, szolgálatukban. Jézus Krisztusban mindannyian egészen az Isten tulajdonai vagyunk. Ezért bármit szólunk és teszünk, a mindennapi életben is, az Ő dicsőségére tehetjük azt, mint akik egészen az Úréi, mert Ő Jézus Krisztusban teljesen megváltott; teljesen, életünkben és halálunkban. Ezért életünk az Övé! Látszik az életünkben, hogy Őneki élünk. Amikor magunknak élünk – mert kell önmagunknak is élni, a magunk örömére is lenni, ennek is megvan az Istentől rendelt ideje, az Ő rendjében és színe előtt – azért tehetjük ezt, hogy aztán még gazdagabban végezhessük szolgálatainkat. Ez az üdvbizonyosság: egészen az Úréi vagyunk, testestől-lelkestől, életünkben és halálunkban (Róma 14,8), minden rezdülésünkben, még önfeledt állapotunkban is. Ő méltóvá tesz arra, hogy eszerint is éljünk! (9)
A léviták vigyázták azt, hogy illetéktelenül senki ne közeledjen az Úrhoz és meg ne haljon emiatt. Jézus Krisztusban mindannyian illetékességet kaptunk arra, hogy Őhozzá közeledjünk, semmit sem hozva, csak az Ő kegyelmébe kapaszkodva (458. dicséret 3. verse). Aki pedig, az Úr elválasztó, elhívó kegyelme által Őhozzá közeledhet, az nem hal meg soha, hanem ha meghal is, él (János 11,25). Ma is ez szolgálatunk lényege: hirdetni, hogy van, aki legyőzte a halált, és hívogatni embereket az örök élet már „itt” megélhető örömére (10). Hányszor le kell írnom, hivatalos levelekben, hogy nincs illetékességem az ügyben. Isten ügyében illetékessünkg van; a legfontosabb, a legszentebb ügyben. Nincs ennél örömtelibb szolgálat (10).
