Minden ékes és szép rendben történik Isten népének életében: a táborozás és a vonulás egyaránt. Ez még akkor is így van, ha ezt a rendet a gyakorlat felülírja, mert amikor ténylegesen elkezdenek vonulni, akkor nem pont úgy vonulnak, ahogy itt le van írva (10,7). Az adott helyzet és néhány gyakorlati szempont átformálhatja a rendet, de attól az még isteni rend marad, amely a lényegen nem változtat. 

Ennek a rendnek lényege az, hogy a szent sátor helyezkedik el középen, kifejezve az élő, szabadító, üdvösséges rendet ajándékozó Isten jelenlétét. A sátortól tisztes távolra, akörül táborozott Isten népe (2): a szent tisztelet távolsága Isten áldott közelsége, hiszen nem birtokoljuk az Istent, de velünk van az Isten (Máté 1,23). Az egész tábort keletre tájolták, mert a világ arra a szabadító naptámadatra vár, aki a Jézus Krisztus (Lukács 1,78). Bizony, Isten népe életében is többször át akarták tájolni ezt az irány. Más népek idegen isteneinek sokasága lakott „északon” (Ézsaiás 14,13). A keleti irány helyett egy időben elkezdték az északi tájolást alkalmazni Isten népének tagjai is (Zsoltárok 48,3). Mivel a pusztító ellenség északról jött, ez az irányváltás nem honosodott meg. Nem az égtájak közötti irányváltásról van szó, hanem arról, amikor elhagyjuk a korábbi örökséget, a jól bevált, biztos, üdvösséges irányt. Mi lesz velünk?

Az isteni rend és irány a mennyei világ előíze. Minden káosz és alapvető irányváltás a gonosz műve. Az autópályán sem lehet irányt váltani, csak szigorú rendben közlekedhetünk. Ez a rend nem korlátoz, hanem szabaddá tesz. Rend nélkül a halál arat. Mennyit kell küzdeni a rendért! Naponta harcot vívunk, hogy rend legyen körülöttünk, az íróasztalon, a lakásban, a kertben, az ügyeinkben; rendben legyünk mi magunk is, testben, lélekben, hitben. A gonosz nem akarja a rendet. Minket azonban Isten Lelke vezérel (Róma 8,14), aki a rend Istene (1Mózes 1,2).