Bizony gyanakodva vakarom a fejem búbját, amikor olyan leveleket kapok, ahol „igaz” emberek indulatos panaszuknak, felháborodásuknak adnak hangot. Isten őrizzen bennünket attól, hogy valakit is megbotránkoztassunk, azaz elszakítsunk Istentől, mert jaj azoknak, akik botránkozást okoznak (Máté 18,6-7). Ugyanakkor még inkább óvjon bennünket az Úr Isten attól, hogy olyanon botránkozzunk meg, amin nem megbotránkoznunk, hanem komoly önvizsgálatot tartva, elgondolkoznunk kellene. Eleve gyanakszom, ha valaki úgy kezdi mondandóját, mint Bildád, aki megbotránkozik Jób kifakadásán, felháborodik barátja szavain. Aki a másik szavain és tettein fel tud háborodni, az nagyon vigyázzon, mert ezzel magát jobbnak tartja a másiknál, pedig nem az. Még Jézus Krisztuson is sokan megbotránkoztak (Máté 13,57; Máté 26,31; János 6,61), pedig Ő volt az egyetlen, aki tökéletes volt. Ő felháborodhatott volna mindnyájunk „hibáin”, és helyette megváltó, közösséget vállaló szeretettel ölelt magához mindeneket. Tehetünk-e mi másként?
János 8,1-11
223. dicséret

Jób panasza leplezetlenül szól az emberi élet-nyomorúságok három nagy területéről. Az első terület a hétköznapok küzdelmeinek sora (1-10), napszámos módjára, a megélhetésért (2), miközben „szellő napjaink” (7), tele nyugtalansággal (ma így mondanánk, stresszel) gyorsabban leperegnek, mint a takács vetélője (4-6). Jób ezután azokról a nyomorúságokról vall, amikor az ember belebetegszik az életbe, a sok „nyomásba”, és lidérces álmok rémítik szorongó lelkét (11-16). A lelki betegségek után a testi fájdalmak következnek (17-21), a folyamatos apró fájdalmakon át a testi kínokig, amikor az ember már a nyálát sem tudja lenyelni (19). A nyomorúságok mindhárom területét átélte Jób, és beleretten a gondolatba, hogy egyszer eljön az idő, amikor már nem lesz (10 és 21). Most ne adjunk semmiféle megoldást az elhangzottakra, ne legyünk nyomorúságos vigasztalók, hanem gondoljuk át őszintén Jób panaszát!
János 7,40-53
452. dicséret
 

Tudunk-e magára az emberre tekinteni: függetlenül attól, hogy mit mondott és tett, mit gondol, és hová tartozik? Jób kétségbeesve kéri barátait, hogy rá tekintsenek végre, és ne korábbi szavaiért feddjék meg (25). Akkor leszünk igazán krisztusiak, ha a szükséget szenvedő embert látjuk, függetlenül attól, hogy kicsoda az illető! Ritkán jutunk el erre a magaslatra! Hányszor dörgölték már nekem is az orrom alá, hulla fáradt állapotomban is: ezt mondtad, megígérted! Persze lényegtelen, hogy tényleg mondtam-e, vagy ígértem-e, mert jó megfedni a másikat, miközben ezzel felmentjük magunkat! Nem létezik ennél a lelkületnél nagyobb könyörtelenség. Jób sem tökéletes, de barátai irgalmatlan, semmit érő vigasztalók (21). Pontosan olyanok, mint mi!
János 7,31-39
373. dicséret
 

Rendkívül fontos egy-egy adott területen a szakértelem, de az Isten óvjon meg bennünket az igazán nagy bajban a szakértőktől. Pedig sajnos többnyire pont ez történik: ilyenkor jön a jogász, a hivatal, az orvos, a lelkész a maga területén megszerzett szakértelmével, miközben nekünk elsősorban emberre, testvérre lenne szükségünk és nem csupán „szakértőre”. A szakértelem fontos, de önmagában zárt, korlátolt, sőt embertelen is lehet. Elifáz ilyen szakértő, egy kiváló teológus, aki lenyűgözően jártas a maga területén, csak éppen kegyetlenül rideg. Elifáz szerint történjék bármi: amit kikutatott, amire jutott, az úgy van, abból nem enged semmit: inkább vesszen az egész világ! Pedig Isten ott van jelen, ahol az Ő „egész-séges” látásmódjának szeretete egy fontos pillanatban lényegtelennek tudja tekinteni a rész szerinti ismeretet.
János 7,25-30
195. dicséret
 

Mi, Krisztusban hívők, gyakran teszünk bizonyságot Isten szeretetéről. Ez a bizonyságtétel fontos, de igazán akkor lesz hitelessé, ha az élet peremére kerülve is hisszük, hogy az Ő kezében vagyunk. Elifáz ezt kéri számon Jóbon, hogy amíg jól ment sora, másokat intett (3), most pedig, hogy rajta a sor, ez fárasztja; amikor őt éri csapás, akkor megzavarodik (5). Bizony a bajban a hívő ember is megzavarodhat, sőt, az életharcainkat megküzdve sokunkat elérhet az a tünet, hogy kisebb-nagyobb módon  megzavarodunk. Egyet nem tud még Elifáz, és Jób sem, hogy ha meg is zavarodnánk a kínok között, Isten szeretetétől akkor sem szakíthat el minket senki és semmi sem (Róma 8,38-39).
János 7,14-24
204. dicséret
 

 Elszomorító, ha valakinek úgy kell megválni a világtól, hogy szája tele van átokkal, és élet elleni lázadással. Isten őrizzen meg bennünket ettől. Ugyanakkor a beteg gyakran nem ura önmagának. Mindannyian eljuthatunk idáig! Ebben a fejezetben óriási vigasztalás van. Mert ez a fejezet egy olyan ember „naplójából” való részlet, aki kétségtelenül Isten szolgája volt, de nemcsak annyit tudunk meg róla, hogy hittel és alázattal fogadta az őt ért mérhetetlen és érthetetlen csapásokat. Ez a panasz, igenis vigasztaló. Hirdeti, hogy Isten szolgájától sem kívántatik meg, hogy mindig a dolgok fölött álljon; ő is heverhet lesújtva, torkig tele mindennel, és nincs eltiltva attól, hogy ebből az életből elkívánkozzék (1Királyok 19,4; Jónás 4,3; Filippi 1,23). Hogyan is tudna Isten valóságos szolgája könny és szomorúság nélkül megmaradni abban a világban, amelyiket olyan erősen befolyásol a gonosz. Ez a szomorúság az egyetlen lelkiállapot, amely képes meghallani az evangéliumot! Az ilyen ember rádöbben, hogy be van ugyan kerítve, de őt az Isten kerítette be (23), és ez az állapot, még a legnagyobb nyomorúság idején is győzelmes védelem.
János 7,1-13
122. zsoltár
 

Néha megdöbbentő, hogy milyen érzéketlenek tudunk lenni, miközben egyfolytában beszélünk, és mindent megmagyarázunk. Hallgatni, csendben és őszintén odaállni valaki mellé alig tudunk. Jób barátai hét nap és hét éjjel nem jutnak szóhoz, csak hangosan zokognak, és megszaggatva ruhájukat összetörnek barátjuk mellett. Ez valóban részvét. Nem olcsó, üres szavak suhogtatása, hanem valóságos osztozás a  másik fájdalmában, ami itt történik. Felismerték a baj nagyságát, és nem fecsegtek bele. Ez a csendes, őszinte részvét a legtöbb, amit igazán súlyos helyzetekben ember adhat az embernek. Ha igazán nagy baj van, nem is vagyunk többre képesek. Egy valaki képes ennél többre: aki el is tudja venni kínjainkat, el is tudja hordozni helyettünk azt. Ez többnyire nem azt jelenti, hogy szűnik a kín (persze ez a csoda is adathat!), hanem hogy az Ő erejével, alázattal elhordozható lesz az.
János 6,60-71
416. dicséret
 

 Jób ott térdelt rendszeresen az Isten előtt: nemcsak saját elkövetett vétkeiért, hanem gyermekinek vétkeiért is áldozatot mutatott be. Ezért volt feddhetetlen, mert életének ennyire komoly ügye volt az Isten tisztelete, valamint a saját és övéi gyarlóságának tudata. Jób nem úgy kerülte a rosszat, hogy nem nyúlt koromhoz, nehogy fekete legyen. Így ugyanis a legkönnyebb gyűlölni a bűnt. Egy átlagosan kegyes ember tilalmakkal és törvényekkel szállt volna szembe a bűn ellen. Jób azonban nem tiltja el fiait a vidám ünnepektől (4), nem inti őket állandóan: de folyamatosan az Isten elé viszi fiait, hogy eltévelyedéseiket az Isten jósága kioltsa (5). Ismerünk Valakit, aki ugyanezt megtette, a világ minden gyermekéért. Bizony Jób átélte és megélte az evangéliumot, mérhetetlen idővel az örömhír megérkezése előtt. Mi átéljük és megéljük így az örömhírt kétezer évvel a beteljesedés után?
János 6,52-59
439. dicséret

Amit ebben a fejezetben olvasunk, az engedetlenségek sorozatának következménye, melynek eredményeként Izráel törzsei rádöbbennek, Benjámin törzse hiányzik közülük. Aggódnak Isten ügyéért? Pedig Isten ügyéért nekünk nem kell aggódni, mert az eleve győztes ügy, csupán engedelmesnek kellene lennünk. Ha mi elkezdünk fontoskodva aggódni az Isten ügyéért, akkor csak károkat okozunk, emberi módon, saját dicsőségünket keresve döntünk, akárcsak ebben a fejezetben tették ezt. Isten a kövekből is tud fiakat támasztani magának (Máté 3,9). Jézus Krisztus soha nem aggódott Isten ügyének jövője miatt. Gyanítom, hogy ebbe az aggódásba sok önző elem vegyül.
János 6,35-51
290. dicséret

Erre a kérdésre mi már csak a Krisztusban megismert választ adhatjuk: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást” (János 13,34). Ez a parancsolat nemcsak a testvéreinkre, hanem még az ellenségeinkre is vonatkozik  (Máté 5,44). A válasz tehát egyértelmű: ne vonulj ki harcolni testvéred ellen! Még akkor sem, ha vétkezett: a „fizetség” megadása az Úr kezében van, nem a miénkben (Róma 12,19). A harc ebben a világban kikerülhetetlen, de mi csak krisztusi módon harcolhatunk; ha ez nem lehetséges, vállalni kell a vereséget. Isten úgy is megerősíthet a harcban, hogy ad erőt a vereség elhordozásához. Odaát nem lesz harc.
János 6,22-34
438. dicséret
 

Évente egyszer, júliusban lomtalanítással egybekötött nagytakarítást tartunk, mert egy év alatt rengeteg „cucc” felhalmozódik körülöttünk. A ház nem más, mint „cucc”, tetővel ellátva. A rendrakás végére azonban annyira belefáradunk az egészbe, hogy olyanokat is kidobunk, amit nem kellett volna, utólag azonban hiába sajnálkozunk. Bizony, időnként el kell végezni a nagytakarítást, lelki értelemben is, kompromisszumok nélkül. Ezért dönt úgy Izráel népe, hogy a benjamini Gibea városának erkölcstelen, fajtalan és gyilkos tetteit (6) nem hagyja szó nélkül, és kitakarítja a gonoszt Izráelből (10). Mégis, nekem több bajom is van ezzel a nagytakarítással! Egyrészt gyanús az a „lelkesedés” és egység, amely szerint Izráel most egy emberként lép fel a vétkesek ellen. Ugyanakkor az is tény, hogy a problémát felvető lévita sem teljesen makulátlan az erkölcseit illetően (4 és 19. fejezet, vö. János 8,1-11). A legnagyobb bajom azonban az, ezzel a tisztogatással, hogy nem krisztusi. A konkoly ész nélküli, indulatos szaggatására a mi Urunk egyértelmű és határozott nemet mondott (Máté 13,29)! Ezt vegyük komolyan! Még akkor is, ha ez a „nem” soha nem jelentheti azt, hogy bármilyen szinten is kokettálni lehet a gonosszal.
János 6,16-21
300. dicséret

Eddig a Bírák könyvében az engedetlenséget engedelmesség követte, a hitetlenséget megtérés és szabadulás. Itt a könyv végére már csak sötét tónusú a festmény. E sötét tónusok közül csak néhány időszerű komorulatra mutatok rá! Egy lévita, aki Isten szolgálatára lett rendelve, távol él a szentélytől. Nem végzi a szolgálatát! Netán Isten népe jutott olyan mélyre, hogy nem tartotta fontosnak a szent szolgálatot, és sok lévitát szélnek eresztettek, mert nem tudták biztosítani nekik a megélhetést (1). Ne feledkezzünk el a lévita megbotránkoztató magánéletéről sem (2). Ezek a „papok”?! A méltatlankodás helyett inkább imádkozzunk az ÚR elhívott, ám megfáradt szolgáiért! Nem elég az ima, szeressük és tiszteljük őket jobban, ez buzgóbb szolgálatra inspirál.
János 6,1-15
501. dicséret
 

Döbbenetes, hogy milyen kegyetlen tud lenni az ember, az erő kimutatása, és a gyenge megalázása terén. Persze mindig mindenkor nemes eszmékre hivatkozva vagyunk kegyetlenek. Ha érdekünk úgy kívánja, minden gond nélkül felmossuk a másikkal a padlót. Megsajnáltam ezt a szegény Mikát: kirabolják, elviszik az isteneit, a papját, mindazt, amiben reménykedett, és meg is fenyegetik, hogy egy szót se merjen szólni, mert háza népével együtt kiirtják. Ekkor Miká megfordult és hazament, mert belátta, hogy azok erősebbek nála. Mindenétől megfosztják, vagyonától, reményétől, megfenyegetik és megalázzák. Kétségbeesve kiált fel: „Mi marad nekem?” (26). A krisztusi út nem ez, hanem pont a fordítottja: lehajolni a gyengéhez és eltévelyedetthez, és odaszeretni az Istenhez! Tudom, könnyen előfordulhat, hogy a pártfogolt úgy megerősödik, hogy később ellenünk fordul. Bizony, ez a krisztusi szeretet mindenkori kockázata, keresztje, amit fel kell vállalni. Sajnos alig létezik hely, ahol ezt a szentlelkes rizikót be merik vállalni.
János 5,31-47
234. dicséret
 

Ez a történet mindig újra és újra történik, ma is. Főleg akkor, amikor egyesek „maszek” ügynek tekintik a Krisztus ügyét, és saját buzgóságukkal, ötleteikkel, makacsságukkal „házi szentélyt” (5) akarnak csinálni egy gyülekezetből, miközben a lelkészt is a saját kényük-kedvük szerint irányítják. De sok nyomorúságot okoznak ezek az emberek egy közösségnek, az Isten ügyének, egy lelkipásztornak. Nem a tiéd a gyülekezet, még akkor sem, ha nagyon buzgón szereted. Hidd el, ha kevesebbet buzogsz, lehet, hogy többet tehetsz érte. A szolgálat mindig akkor szolgálat, ha a háttérben történik. Ha pedig megsértődsz, mert nem a te akaratod valósult meg, akkor gondolkozz el, mert lehet hogy nem istentisztelet, hanem bálványimádás, amit művelsz (3)! Kálvin az igaz egyház ismertető jegyei között említi az egyházfegyelmet, mi pedig kezdünk eljutni odáig, hogy „mindenki azt csinál, ami neki tetszik” (6). Buzgóságból, Krisztus iránti őszinte szeretetből is lehetsz ilyen.
János 5,19-30
357. dicséret

A kísértés természete ez, mindennap zaklat, míg az ember halálosan belefárad, és megadja magát neki. Joó Sándor írja, hogy mindannyiunk életének van egy Achilles sarka, egy olyan gyenge pont, amelyik soha nem elintézett ügy, ahol mindig sebezhetőek vagyunk. Sámsonnak ez a gyenge pontja a szép nők okozta kísértés volt (4). Ez ellen a gyenge pont ellen csak az Úr erejével vehetjük fel a harcot, a mi erőnk ide kevés. Csak Ő ad erőt, mint ahogy csak Neki tárhatjuk fel egészen a szívünket is (17).
János 5,1-18
226. dicséret
 

Ne gondoljuk azt, hogy mi nem vagyunk bosszúállók. Hányszor jegyzünk meg valamit valakivel kapcsolatban, és egy alkalmas pillanatban ezt azonnal éreztetjük is vele. Milyen lélek van bennünk? Sámson egyéni sérelemből gyújtja fel a filiszteusok vetését, nem is beszélve az élő lángcsóvaként használt rókákról (mai állatvédők?). Erre a filiszteusok megégetik Sámson feleségét és apját, amit Sámson újabb bosszúja tetéz. Jézus Krisztus másként szabadító. Amikor Samárián ment át, és ott nem fogadták be éjszakára, a tanítványok emésztő tüzes bosszút lihegnek az ott lakókra. Jézus határozott nemet mond erre a lelkületre: nem tudjátok milyen lélek lakik Bennetek, az Emberfia nem azért jött, hogy elveszítsen, hanem hogy megmentsen (Lukács 9,55).
János 4,46-54
274. dicséret
 

 Egyik hittanosom tizenöt évvel ezelőtt az almádi öreghegy lejtőjén biciklizett lefelé, fiatalos lendülettel, miközben a fék csődöt mondott, ezért fékevesztett sebességgel csapódott az út végi kanyarban emelkedő vöröskő falnak. Élet-halál között vegetált hosszú ideig, de aztán az Úr megmentette. Lelki értelemben is átélheti ezt az ember: elindul lefelé a lejtőn, és egyszerre csak nem működik a „kontra”, egyre gyorsabb és visszafordíthatatlanabb lesz a vágtatás lefelé. Sámson lelki életében is ez történik. „Lemegy” egy filiszteus városba, és félelmetes sebességgel suhan a lejtőn: - egy filiszteus nőbe szeret bele, mert csak ő tetszik neki (3); - titkolózik, nem mondja meg szüleinek, hogy a döglött oroszlán teteméből való a méz, amit adott nekik (9). Akinek titkolóznia kell, ott valami nincs rendjén, miközben sok olyan édességre fáj a fogunk, amelyek mögött eleve „döglött” ügyek állnak; - a lakodalmán mulatozik (az a názír, aki nem ihat szeszes italt), henceg, fogadást köt, drága ruhákat tesz fel tétnek, amiért a feleségét is megzsarolják (10-14); - végezetül gyilkossá lesz (19); az Úrtól kapott erőt egyéni sérelmei megtorlására használja. El se induljunk a lejtőn, mert nem lehet megállni, vagy csak a halálra zúzó kőfal által.
János 4,43-45
457. dicséret
 

Sámson szüleiről olvasunk itt. Isten Dán törzsének közvetlenül a filiszteusok mellett adott helyet. Ez a terület szegényes és veszélyes volt, mert a tengerpartról a filiszteus törzsek állandóan zaklatták őket. Ezért Dán törzsének jó része északabbra vándorolt, gazdagabb és nyugodtabb életteret keresve. Emiatt azonban az Ígéret földjének közepén képződött egy „lyuk”, ahová szabadon betolakodhatott az ellenség; mert Dán törzsének egy része nem teljesítette Isten parancsát. Ne felejtsük, hogy Isten nekünk rendelt népet és helyet ad. Engedetlenek vagyunk, ha azt elhagyjuk, mert az adott helyen „szegényesebben” haladnak a dolgaink. Sokszor meggyőződésünkkel igazoljuk a váltást, de ma már sokan kimondják, hogy a több pénzért, a jobb életért állnak odább…Tudom, nagyon nehéz, összetett kérdések ezek. Azt azonban áldott üzenetként fogalmazhatjuk meg, hogy Sámson szülei olyan emberek voltak, akik engedelmesen, hűségesen maradtak ott, ahová az Úr Isten állította őket. Ez az engedelmesség kedves az Úrnak, és az ilyen embert felhasználja, előbb-utóbb pedig megáldja az Úr.
János 4,27-42
196. dicséret
 

Emlékszem 1990 októberére, amikor felemelték a benzinárakat, és autósok tiltakozásul eltorlaszolták az utakat. A friss demokrácia azonnal előhozta a bátor tiltakozókat. Szemem láttára verekedésig fajult a helyzet, amikor a közlekedésben akadályozottak közül valaki megkérdezte a tiltakozókat, hogy az előző rendszerben miért nem merték ugyanezt tenni! Az Ige hasonló problémára mutat rá. Efraim törzse nem megy harcolni más törzsekkel, úgy csinál, mintha nem tudna semmiről, aztán a győzelem után bátran, sőt agresszívan előáll, és részt kér a zsákmányból, miközben a nehéz időszak idején „diplomatikusan elbújt”. Uram ments meg attól az „elfajzott” lelkülettől, amelyik a baj idején „sunnyog”, de utólag nagyon bölcs, kritikus, bátor, sőt haszonleső!
János 4,1-26
237. dicséret
 

Jefte győzelméből gyász lett, személyes vereség. Külső szemlélő számára ő a győztes, a hős, aki diadalt arat, ostoba fogadalma miatt azonban saját lányát veszíti el, így személyes életében óriási bukást szenved el. Ne irigyeljünk senkit! Lehet, hogy valakire tekintve úgy tűnik, hogy ő a győztes, közben a személyes élete tele van kudarcokkal. Bőséggel említhetnék példákat ezzel kapcsolatban. Jefte fogadalma arra is tanít, hogy ne ajánlj fel magad helyett senkit és semmit. Magadat ajánld fel. Önmagadat is eleven és élő áldozatként ajánld fel, nem pedig megsemmisítő halál áldozatként; vagyis ne „zsarolva” élj a másikért („hát értetek élek!”), hanem örömmel, mert beláttad, hogy nincs más út, csak ez, a krisztusi.
János 3,22-36
198. dicséret

A nyomorúság tágabb fogalom, mint a „bűn” fogalma, mert a „nyomorúságban” benne van a bűn minden következménye is. Az Istentől elszakadt, éppen ezért „hasadt” ember állapotának summája ez a kifejezés, beleértve még a leghétköznapibb bajainkat is: a türelmetlenségtől és elfáradástól kezdve a piti konfliktusainkig; gyomorcsikarásainktól kezdve a fejfájásainkig. Áldott az Úr, hogy ahol megnövekedett a bűn okozta nyomorúság, mint Igénkben is, és saját mai helyzetünkben is, ott még megnövekszik („kiárad”) a kegyelem (Róma 5,20). Köszönjük Urunk, hogy Jézus Krisztusban megelégelted minden nyomorúságainkat.
János 3,16-21
317. dicséret
 

Rettenetes az a káosz, ami ebben a bibliai fejezetben olvasható. Ilyen a gonosz munkája! Az a tény, hogy most Isten küldi a gonosz lelket, azt fejezi ki, hogy Isten határozottan Úr a gonosz felett is: ezt Jézus Krisztus keresztjénél, valamint feltámadása által egyértelműen megmutatta nekünk. Nem tőle való a gonosz, nem eszköze a gonosz, de kézben tartja, felhasználja azt. Olvasunk itt hűtlenségről (23), lesben állásról és kifosztásról (25), ócsárlásról (27), nagyszájú hősködésről: „majd, ha én csinálnám, jobban működne!” (29), lázításról (31), leszámolásról és mészárlásról (33, 45), a rejtekhelyen megbúvók kifüstöléséről és tűzhalálos kivégzéséről (49). Elnézést az erős kifejezésért, de mindez tényleg gyomorforgató; mert szó szerint ezt éreztem, amikor olvastam ezt a fejezetet. Lényegileg teljesen mindegy ki - kivel - miért csinálja! Még gyomorforgatóbb, hogy mindezekre nézve kapásból tudok mai párhuzamokat állítani. Már értem a mi Urunk szent felszólítását: „Ne csodálkozz, hogy azt mondtam neked: Újonnan kell születnetek” (János 3,7)! Ő nemcsak felszólít erre, hanem el is végzi rajtunk az újjászületés csodáját. Csak Ő teheti meg! Urunk, tedd meg!
János 3,1-15
166. dicséret
 

Ez a példázat azt szemlélteti, hogy minden hatalmi pozícióban ott fenyeget ez a rettenetes veszély, hogy egyszer csak elkezd önző módon rombolni, pusztítani, az emberi indulat tüze kicsap belőle, és megemészt mindent. A példázat a fák királyválasztásáról szól. A legjobbak: a fügefa, az olajfa, a szőlő nem akartak királlyá lenni, de a silány tüskebokor elvállalta. Nyitott kérdés, számomra is, hogy a „törpe-lelkület” jele, vagy Istentől való küldetés, ha valaki „nagyobb” feladatot vállal?! A nemes fák ugyanis azért nem akarnak királlyá lenni, mert életükkel, gyümölcseikkel már végzik azt, amire rendeltettek: olajat (9), édes gyümölcsöt (11), mustot (13) ajándékoznak az embereknek. Nem kell királyság, hatalom ahhoz, hogy gyümölcsöt teremjenek. A lényegi különbség csupán annyi, hogy Gedeont az Úr hívta el a szolgálatra, Abímeleket pedig nem; egyébként pedig soha nem hatalomról, hanem mindig szolgálatról, és rettenetes felelősségről van szó; valamint az Úrtól való küldetés is egy adott időre és feladatra szól, utána pedig félre kell állni. Gedeon is ott tévedett, hogy amikor az Istentől kirendelt ideje lejárt, ő nem állt félre, ettől kezdve pedig már csak rombolt.
János 2,13-25
349. dicséret

Gedeon végrehajtotta azt a küldetést, amit Isten bízott rá, de neki ennél még több kellett. A sikerben egy idő után nem látta az áldást, így az csapda lett számára. Ettől kezdve megváltozott Gedeon, és ezt nem vette észre: ez pedig a hatalom, a kelleténél nagyobb sikerek esetén a legveszélyesebb. Gedeon elindul lefelé a lejtőn: először csak ügyes diplomáciával leszereli a féltékeny efraimiakat (1-3), aztán megtorolja az őt kigúnyoló két várost (16-17), majd személyes bosszút áll az ellenség fejedelmein (18-21), egyeduralomra tör, mégpedig a lehető legaljasabb módon, Istenre hivatkozva (23), bálványimádóvá lesz (27), és háremet tart (30). Kivé lett ez a Gedeon, akit a hit hősei között említ az Újszövetség. Minden hős „mitosz”, valójában a legnagyobbak is Isten kegyelméből azok, akik, a hit hősei is; Isten kegyelme használta őket, akik olyanok, mint bárki más. Nem hiszek az emberi nagyságban, csak az Úr hatalmában.
János 2,1-12
436. dicséret
 

Isten háromszázra csökkentette Gedeon harminckétezres seregét. Hazament huszonkétezer ember, azok, akik féltek és rettegtek (3). Megdöbbentő, milyen sokan féltek, huszonkétezren. De Gedeon is félt (10). Most, hogy csak háromszáz embere maradt, joggal félt. Ám ekkor jelet kapott, amivel Isten megbátorította a szívét. Az ellenség táborában arról beszélnek, hogy tartanak Gedeontól. Bizony ez az ellenségeinkhez való viszony egyik fontos, krisztusi aspektusa: hallgassuk csak meg, hogy miről és hogyan beszélnek, és felbátorodik a szívünk, kiderül ugyanis, hogy nem kell tartani tőlük, lehet tehát szeretni őket. Isten ezt jelként adta Gedeonnak. Észrevesszük-e ezeket a jeleket életünk eseményeiben? Az  igazi nagy jel azonban az volt, hogy az Úr győzelemre segítette háromszáz emberrel is Gedeont. Itt kizárólag Isten cselekedett, ahogy ezt a végérvényes győzelem megszerzésekor, Krisztus által cselekedte értünk.
János 1,43-51
154. dicséret