Gedeon jelet kér arra nézve, hogy vele lesz az Úr! Ezek látványos jelek. Hányszor hallom ma is ezt a jogos sóhajt: Uram, adj jelet, hogy merre kell mennem! Legyen szemünk és nyitott szívünk arra, hogy észrevegyük az Úr számos jelét, konkrét vezetését. Tudjuk, a hívő ember életében nincsenek véletlenek, ezért életének alakulása is jelek sorozata, amelyen keresztül az Úr irányít, vezet: ha nem nyílik meg egy ajtó, bármennyire szeretnénk, akkor az úgy van jól; ha pedig megnyílik egy ajtó, pedig nem is akartuk és vártuk annak feltárulását, akkor arrafelé bizonnyal feladatunk van. Minden olyan látványos jelkívánás, amelyet itt Gedeon kér, Krisztus halála és feltámadása óta nem lényegi kérdés, hiszen Ő a tökéletes jel arra nézve, hogy velünk az Isten (Máté 1,23). Nincs, és nem is kell ennél nagyobb jel (Máté 12,39)!
János 1,35-42
434. dicséret

Valaki megvallotta nekem, hogy sokszor kísérti a gondolat, hogy felhagy a felelősségteljes döntésekkel, és hálátlan gürcöléssel megterhelt munkájával: „jó lenne a nyugalom, elég volt a sok harcból…” – fogalmazott. Bizony nagy kérdés ez: felvállalni nagy harcokat, odaállni egy fontos ügy mögé, vagy úgy tenni, mint Ruben törzse cselekedett, aki nem tartott a többi törzzsel, helyette otthon maradt a békés karámok között, hallgatva a patak csobogását és a pásztorfurulyát. Ruben törzse ezt a döntést fontolgatta: harc, vagy nyugalom: végül otthon maradt. Károli fordítása szerint Ruben törzsében nagy elhatározások voltak, hogy kitartanak testvéreik mellett, de elfeledkeztek a nagy elhatározásokról. Figyeljünk az Igére: csak az tapasztalja meg Isten szabadító jelenlétét, aki nem felejti el elhatározásait, nem fontolgat, és a békés furulyaszó helyett az Istentől rábízott feladat harcait vállalja. Aztán majd eljöhet a „patakcsobogás” ideje is, ha eljöhet…
János 1,29-34
183. dicséret
 

Nagyobbik lányom már megfürdött a Balatonban. Kifelé jövet a meder alján meglapuló éles kő felhasította a lábát. Másnapra úgy begennyesedett a seb, hogy csövecskét helyeztek a seb mélyére, amelyen keresztül eltávozhat a lüktető sárga genny. Ennek kapcsán eszembe jutott sokak tanácsa, hogy bizonyos esetekben kőkeménynek kell lenni, és a problémás helyzetek közé kell hasítani; másként nincs megoldás, csak ha láthatóvá lesz a határozott erő. A cölöp is kőkemény, amelyet átvert a bátor asszony, Jáél, a kimerültségtől álomba roskadt és kiszolgáltatott Sisera halántékán, akit becsapva, barátságot színlelve behívtak hajlékukba, és védelmet kínálva megitatták és betakarták (18-19). Isten így adott szabadítást népének (23). Ilyen lenne Isten szabadítása? Hangsúlyozni kell, hogy ez a történet, és az ehhez hasonlók azt üzenik, hogy Isten szabadító Úr, aki megoldást ajándékoz népének. Ám ezek az események nem az isteni szabadítás módját tárják elénk, csupán az evangéliumot hangsúlyozzák, a szabadító Istent hirdetik. Isten az általa küldött szabadítás módját Krisztusban mutatta meg. Ő úgy szabadító Isten, ahogy ezt Krisztusban elénk tárta, nem kőkeményen, nem pöröly módjára, gennyes sebeket ejtve, hanem halálos sebeket gyógyítva, megváltást nyújtva. Ugye értjük, hogy ezzel a gondolattal nem Siserát mentegetjük? Hisszük-e, hogy lehet krisztusi módon képviselni a megoldást?
János 1,19-28
431. dicséret
 

Az „istenfelejtés” azért rettenetes, mert attól kezdve az ember csak a rosszat teszi (7). Aki nem az egyetlen, élő Istent tiszteli, hanem valaki, vagy valami mást, az embertelenné lesz. Istenről elfeledkezni azt jelenti, hogy a mellettem élő, és rám bízott embertársamról feledkezem el. Ebben a folyamatban pedig elfelejtek minden valós értéket, a rám bízott kincseket, miközben minden egyforma lesz. A vidék elfelejtése, és ezzel számos pótolhatatlan érték elfelejtése az élő Isten elfelejtésének közvetlen következménye. Baalok és Asérák számos formáját imádjuk manapság is az élő Isten helyett, ezért a fogyasztói társadalom őrületében beáldozunk minden igazán fontosat „talmi” dolgokért! El ne feledkezz az Úrról, aki annyi jót tett veled (Zsoltárok 103,2), és aki Krisztusban döntő módon elküldte számunkra a Szabadítót.
János 1,14-18
286. dicséret

Ez a szó ütött ma szíven az Igéből: elhagyták! Elhagyni valamit, ami a miénk, csak azért, mert a világban más a trend, és a trendeket diktálók adják a sikert, a pénzt, a levegőt!!! Meddig kell alkalmazkodni, és hol kell azt mondani, hogy inkább nem kell semmi, inkább meghalok, de nem adom azt, amit az Isten rám bízott, ami akkor is érték, ha nem tudnak világszerte róla, vagy akár alig vesznek róla tudomást. Minden ilyen saját értékeket feladó felejtés rossz, ugyanakkor minden igaz Istenhit eleme, hogy megbecsülöm azt a csodát, amit rám bízott az Úr; soha nem a másokét lenézve, vagy bárki mást gyűlölve (ez szigorúan tilos), hanem hűséges szeretettel. Vajon ragaszkodunk-e az Úr útjához (22)?
János 1,6-13
296. dicséret
 

Igénkben egy áruló megmeneküléséről van szó, aki éppen árulása által nyert kegyelmet, amikor a várost lemészárolták. Hányszor lesznek áldozatai mások a mi hűtlenségeinknek? Ez az Ige rámutat minden „mutyizás” aljasságára: „mutasd meg, hogyan jutunk be a városba, hogyan lesz a miénk, és mi cserébe majd megajándékozunk téged”! Utálatos minden leköteleződés! Ne tegyük „áldottá” ezt az árulót csak azért, mert segített elfoglalni Isten népének az Ígéret Földje egyik városát. „Az Úr népével volt” (19)  - jegyzi fel a szentíró! Tegyük hozzá krisztusi szemlélettel, hogy annak ellenére volt velük az Úr, hogy ilyen alávaló eszközökhöz folyamodtak. Ez pedig a legnagyobb kegyelem, azaz Krisztus az Ószövetségben.
János 1,1-5
319. dicséret

 Egyik ebéd közben valaki megszólalt mellettem: „jaj de hypo íze volt a víznek, amit felhajtottam étkezés után”. Egyre bizonytalanabbak lehetünk abban, hogy mit eszünk, és mit iszunk, milyen vegyszerek, adalékok, granulátumok, kiegészítők, színezékek kerülnek a szervezetünkbe. Aki hisz, az szándékosan nem iszik halálosat, mert nem kísérti az Urat; ennek ellenére tudtán kívül ehet és ihat halálosat, de az Úr megőrizi az Övéit, az akarata szerint rendelt ideig. Meg nem hosszabbíthatjuk az életünket egy arasszal sem, akármilyen egészséges technikákat is alkalmazunk, de megrövidíthetjük azt, ha egészségtelenül élünk. Az övéinek nem árt semmi halálos, mert az Úr Feltámadott, és legyőzött minden halálosat.
Zsoltárok 72
241. dicséret
 

A szombati nap este hat órakor „múlt el”, a kenet megvásárlása még ekkor megtörténhetett. József és Nikodémus a temetés napján elvégezték Jézus testének megkenését (János 19,38-39). A húsvéti történetben a test megkenetésének inkább teológiai mondanivalója van, hangsúlyozva, hogy az asszonyok valóban halotthoz mentek, és nem számítottak arra, ami végül is történt. Húsvét Isten meglepetése volt. „Illatos kenetek sokaságával” maszkírozza magát az ember életében is, hogy a múló idő halálos szagát tompítsa, amely bizonyos kor után a leggondosabb tisztálkodás ellenére is kiszivárog az ember bőréből. Az „illat” közömbösíti testünk „szagát”, a halál tényét, a rothadandóság rabságát (1Korinthus 15,53). A megdicsőült test, a feltámadott test konkrét, megismerhető, megtapintható valóság, de a romlandóság „szaga” nélkül, hiszen a feltámadott test romolhatatlan. Ez a tény is húsvét evangéliumához tartozik.
Zsoltárok 71,14-24
499. dicséret
 

Jézus temetésének leírása nagyon fontos. Nem véletlenül valljuk meg az Apostoli Hitvallásban is, hogy „eltemették”. Ezzel húzzuk alá azt a tényt, hogy Jézus valóban meghalt, és húsvétkor valóban feltámadott. Nem egy ájulásból ébredt fel! Ő valóban legyőzte a halál erejét, és mindazt a sok nyomorúságot, ami a halál tényéből fakadt. Tehát lehetne ezt a földi életet is úgy élni, mint akiknek örök életük van: egy kicsit lassabban, értelmesebben, több szeretettel és odafigyeléssel?
Zsoltárok 71,1-13
368. dicséret

Teológiai értelemben joggal vitatott Bulgakov Mester és Margarita című műve, amelyben azért vannak igen elgondolkodtató jelenetek. Amikor Pilátus kihallgatja Jézust, iszonyatosan fáj a feje, nem is tud figyelmesen az elé vezetett rabbal foglalkozni szaggató fejfájása miatt… Márk szerint Jézus Pilátus kérdésére, „te vagy a zsidók királya?” (2) nem válaszol (5). János  leírásában azonban Jézus nem hallgat Pilátus előtt, hanem szól valóságos küldetéséről, arról, hogy az Ő országa nem e világból való, és hogy azért jött a világba, hogy bizonyságot tegyen az igazságról (János 18,36-37). Pilátus erre rákérdezett: „Mi az igazság?” (János 18,38) Bulgakov itt egy döbbenetes fordulatot emel be a történetbe, amely szó szerint nem evangéliumi, de összefüggésében mégis az. Jézus a regényben azt feleli Pilátus kérdésére, hogy az igazság az, hogy neked nagyon fáj a fejed, Hégemón! Bizony ez az igazság! Az igazság soha nem elméleti, hanem tényszerű valóság: miszerint fáj a fejünk, minden tagunk, testünk-lelkünk, szinte folyamatosan; és minden percben, még ha mosolygunk is, valójában megváltás után kiáltunk! Ezért jött Jézus! Ez az evangélium, ez az igazság, Ő az igazság!
Zsoltárok 70
369. dicséret
 

A hamis tanúskodás nemcsak azt jelenti, hogy valaki hazudik, hanem azt, hogy beáll azok közé, akik el akarják veszíteni a másikat, és ilyen szándékkal mondja azt, amit mond! Az 58. versben mondottak lényege, miszerint Jézus lerombolja a kézzel épített templomot, és nem emberkéz alkotta templomot épít helyette, valóban elhangzott Jézus ajkáról, de egészen más értelemben, mint ahogy azt a tanúk állítják. Jézus kijelentésének értelmét János evangélista fedi fel: Jézus itt saját testének templomára gondolt, azaz halálára és feltámadására, az ember megváltására, küldetésének lényegére  (János 2,19-21). Mitől hamis egy vallomás, egy vélemény, egy mondat? Bizony az a döntő, hogy milyen lélekkel, milyen indíttatásból és érdekből, milyen „rendszer” tagjaként mondjuk, amit mondunk: mondhatunk tényeket, és mégis ferdítünk; szólhatunk „igazat”, és mégis hazug és istentelen ügyet szolgálunk! Vigyázzunk!
Zsoltárok 69,31-37
376. dicséret

A minap valaki elpanaszolta nekem, hogy nagyon megbántották. Elmondta, hogy hetek óta szomorú; úgy érzi, soha nem tudja ezt az esetet elfelejteni. Belegondoltam abba, hogy a mi Urunkat hányszor „meg-bántották”. Vegyük csak a mai igeszakasz eseményeit: kezet emeltek rá (46), kardokkal és botokkal indultak ellene (43), a hatalom rablóként bánt a legigazabbal (48), még a névtelen ifjú is „ingét - vesztve” menekül a közeléből (51). Ő pedig bocsánatért imádkozik az ellene támadókért, kifejezve, hogy megbocsátott (Lukács 23,34). A megbocsátás lényege, hogy az Isten elé viszem az ügyemet. Tegyünk különbséget megbocsátás és felejtés között. Megbocsátani áldott lehetőségünk, de felejteni csak akkor tudunk, ha megbomlik a tudatunk; ezért ne keverjük össze a megbocsátást az „elfelejtéssel”, mert a megbocsátás éppen a megtörtént, és nem elfelejtett esemény tudatában érvényesített krisztusi szeretet. Megbocsátani annyit tesz, mint Isten elé viszem, el nem felejtett, fájó ügyemet, hogy Isten rendezze el azt bennem, és körülöttem. Megbocsátani azt jelenti, hogy leteszem elé dolgaimat, hogy az Ő rendjében, krisztusi szeretetében hordozzam azokat tovább. Így a megbocsátás igazi pünkösdi gyümölcs.
Zsoltárok 69,14-30
375. dicséret
 

A szomorúság a legőszintébb emberi megnyilvánulás a halál uralta világban. Amíg van halál, és ebből fakadó ezernyi ártó konfliktus, addig minden egyéb magatartás csak képmutatás lehet. A legnagyobb vigasztalás pedig minden szomorúságunkra csakis az a tény, hogy mi Urunk Jézus Krisztus legyőzte a halált, mégpedig úgy, hogy végigjárta azt az utat, amit mi emberek is végigjárunk, beleértve a szomorúságot, gyötrődést, halálfélelmet, haláltusát, magát a halált. Ő mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. Ő tudja, mit jelent embernek lenni, szomorúnak lenni, de Ő az egyetlen, aki valóságosan legyőzte az ember „legitim” szomorúságát. Csak az Ő színe előtt múlhat el, és fordulhat örömre az emberi szomorúság. Minden egyéb próbálkozás csak ideig-óráig örömöt adó emberi technika, az ópium valamelyik fajtája. Krisztus a mi vigaszunk (2Korinthus 1,3-4).
Zsoltárok 69,1-13
189. dicséret

Az úrvacsora Jézus Krisztussal és egymással való közösségünk megújítása a bűnbocsánat és az örök élet bizonyosságában. Ezért az úrvacsora a megváltás és szabadulás felett érzett öröm sákramentuma. Emellett, Kálvin szerint, az úrvacsora az élő, feltámadott Jézus Krisztussal való közösség sákramentuma, a Szentlélek által. Az úrvacsorai közösség pünkösdi élmény. Eközben közösségben vagyunk Jézus Krisztussal, és valóságos közösségbe kerülünk egymással is. Ekkor nem az számít, hogy ki kicsoda, ki kivé lett ebben a világban; hanem csak az számít, hogy mindannyian „szilánkos”, „elárvult” emberek vagyunk, akiknek Isten megváltó szeretetére van szükségük, és arra, hogy egymást bátorítsuk a megváltó hitben…
Zsoltárok 68,20-36
374. dicséret
 

Az egyik idős otthonunkban egy magatehetetlen néni artikulálatlanul kiáltozik, de ha megsimogatják (a kéz melegével megkenik), lenyugszik. Eljön az idő, amikor minden nyomorúságunk nyilvánvalóvá lesz rajtunk: nem lehet mit takargatni, ahogy a leprás Simonnak sem volt többé mit rejtegetni. Ekkor már semmi evilági „drágaság” nem számít, mert csak erre a mindent elsimító, és kisimító, megváltó atyai kézre lesz szükségünk. Ez a megváltás kenete, amit Krisztus hozott el, és amit ez a jelenet kiábrázol. Amikor az asszony a drága kenettel megönti Jézus fejét, akkor végérvényesen „letette a voksot” Jézus Krisztus mellett. Valahova előbb-utóbb le kell tenni a voksot. Kinek adunk igazat? Ha pedig mindenkinek igaza van, akkor a halálosan nagy semmire szavaztunk.
Zsoltárok 68,1-19
68. zsoltár
 

Mindig elszomorít, ha egy keresztyén gyülekezet azt állítja magáról, hogy ők a krisztusiak, ők az „igaziak”, mert ezzel azt is állítják, hogy a többiek nem igazán krisztusiak, sőt!?…Istentől való ajándék, ha kiábrázolódik bennünk a Krisztus, és ezt mások is észreveszik; de félelmetes, ha ezt magunkról állítjuk, miközben másoknál kétségbe vonjuk a Krisztus jelenlétét. A mi Urunk egyértelműen fogalmaz: vigyázzunk, hogy ne legyünk ilyenek, és ne higgyünk azoknak (21), akik így viselkednek…
Zsoltárok 67
67. zsoltár
 

Más a vajúdás és más a haldoklás. Mindkettő kínnal jár, de az egyik vége pusztulás, a másik eredménye pedig új élet; az egyik reménytelen küzdelem, a másik pedig reményteli. A jelek ebben az árva világban egyre markánsabbak: természeti katasztrófák (8), kezelhetetlen feszültségek (7), megtévesztő hitetések, még Jézus nevében is (5-6); vallásszabadság van, de ránk szólnak, ha vallani szeretnénk, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, nehogy ezzel megbántsunk másokat, pedig dehogy akarunk másokat „bántani”, de nem tehetjük, hogy ne mondjuk tovább a Krisztusba vetett üdvözítő hitünk örömét (Cselekedetek 4,20). Történik mindez egy olyan világban ahol már nincs is pusztító utálatosság (14), mert nincs különbség profán és szent között…De jó hallani, hogy ezt az állapotot a mi Urunk sóvárgó vajúdásnak, és nem haldoklásnak nevezi, így ez a bibliai szakasz a legbátorítóbb Igék egyike, mert határozottan hirdeti, hogy a történelem menetét Ő tartja a kezében, így az megérkezik az Úrtól rendelt céljához, minden emberi nyomorúság ellenére. Nem haldoklunk, hanem vajúdunk. Ez az Isten történelemszemlélete. Ez az evangélium. Érdemes tehát kitartani, és „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (13). „A mi munkánk nem hiábavaló az Úrban” (1Korinthus 15,58)!
Zsoltárok 66
66. zsoltár
 

Az írástudók a Messiás Krisztust Dávid Fiaként várták, aki helyreállítja Izráel népét, és nemzeti várakozásaikat teljesítve más népek fölé emeli őket. Krisztus azonban „csak” a földi viszonylatokban „Dávid Fia”, valójában azonban Ő „Isten Fia”, aki minden ember, minden nép számára elhozta az élet teljességét. Ezért Jézus Krisztus földi értelemben „Dávid Fia”, utóda; örökkévaló értelemben azonban „Isten Fia”, azaz Dávidnak is Ura. Ezért Dávid éneke, a 110. zsoltár idézett helye is így érthető helyesen, miszerint Dávid, Krisztust Urának vallja (37): „Így szól az Úr Isten, az én Uramhoz, Krisztushoz” - fogalmaz Dávid…Kiben bízol, kire bíztad életedet, ki az Úr az életedben? Hiszed-e, hogy „Úrrá és Krisztussá tette Őt az Isten” (Cselekedetek 2,36). Ezért „csodás hatalma biztos rejtekében nyugton várjuk mire ébredünk…” (Bonhoeffer).
Zsoltárok 65
65. zsoltár
 

Farkas József szemléletes képe jut eszembe! Egy vándor eltéved az erdőben, magányosan keresi a kivezető utat. Közben besötétedik. Kezd kétségbe esni, amikor az erdő közepén rátalál egy házikóra, amelynek ablakából fény szűrődik ki. Odasiet, és benéz az ablakon. Belül a kandallóban lobog a tűz, tisztaság, melegség árad a szobából. „Hogyan lehet ide bejutni?!” – kérdezi. Valóban ez a fő kérdés! „Nem vagy messze az Isten országától” - mondja Jézus: közel vagy, de mégis kívül vagy, nem vagy bent a házban. A feltámadott Úr bíztatása: „…vegyetek Szentlelket!” (János 20,22), azt hirdeti, hogyan lehet bejutni ebbe a házikóba. Nem kell kívül rekedni!
Zsoltárok 64
64. zsoltár
 

Meghívást kaptam egy dél-amerikai világsztár budapesti koncertjére. A körülmények zavartak: fáradt voltam, amit csak tetézett a másfél órás csúszás, a rengeteg ember…Ami pedig a koncerten történt, az minden túlzás nélkül valami olyan „több”, amit alig lehet szavakkal megfogalmazni. Egy teljesen egyedi hangú, minden porcikájában lüktető énekesnő tökéletes produkciójában lehetett részünk, annak ellenére, hogy szerintem ő is fáradt volt, egy világturné kellős közepén, miközben „úgy” odadobott nekünk is némi morzsákat magából. Erőlködés nélküli tökéletesség áradt az előadásból, minden mesterkéltség nélküli életöröm, mialatt a hallgató úgy belefeledkezik a „jelenbe”, amit éppen lát és hall, hogy eközben nincs hátsó gondolata; nem terheli a múlt, nem aggasztja a jövő, hanem az Isten által készített jövő megjelenik a jelenében. Ez egészen egyedi élmény. Pannenberg szerint ez az üdvösség: Isten tökéletes jelene. Igénk segít megmagyarázni mindezt: Isten az élet, az életöröm Istene. Ez az öröm mindig a Vele való találkozásból fakad, de nem mindig „csak” úgy, ahogy mi azt az egyházias kereteken belül szeretnénk „receptre” felírni. „Ti tehát nagyon tévedtek” (27) - mondja Jézus, ha nem veszitek észre az Isten magáról adott életjeleit, és „halott” keretekbe merevedtek, élet és öröm nélkül…
Zsoltárok 63
63. zsoltár

Vigyázzunk, hogy miközben alázatra törekszünk, valamiképpen képmutatóvá ne legyünk! Tele van az életünk sandításokkal, amelyek arra irányulnak, hogy uralkodjunk a másik felett. Erre nézve idézem Szilágyi Ákos „Sandítások” című versét. „Z. egyre az örökkévalóságra sandít, Istenre, sorsra, nagy időre. M. a hatalomra sandít, vezérre, posztra, kitüntetésre, sarzsira. G. a közönségre sandít, tetszési indexre, sikerre, pénzre. L. nem sandít semmire. Úgy tesz, mint a fák, felhők, kövek. De mivel a fák, felhők, kövek nem tesznek így, mégiscsak sandítás ez: Istent dicséretesnek tartja, a hatalom kitünteti érte, és méltán hangzik fel felette a piaci siker. Nincs sandák között őnála sandább. Nincs sandaságban őnála nagyobb!” A mi Urunk volt az egyetlen, aki nem sandított kétfelé, hanem mindenütt eleget tett Isten akaratának, a császár előtt, és Isten előtt is…Úr Jézus Krisztus, te adj nekünk is, sandítások helyett, Neked tetsző indulatokat és mozdulatokat, képmutatástól menetesen.
Zsoltárok 62
62. zsoltár
 

Akkor lesz számomra a Biblia Isten Igéjévé, ha a Szentlélek által a holt betű megelevenedik, és Isten Igéje szíven csap (Cselekedetek 2,37), nekem jön, megszólít, és ráébredek, hogy itt az én ügyemről, a mi ügyünkről van szó. Szomorú, hogy a példázat hallgatói ugyan rádöbbentek, hogy Jézus róluk beszél, amikor a példázatbeli munkások gyilkosan elutasító magatartásáról szól, de ezt hallva nem megtértek, hanem „otthagyták” Jézust. Nem mertek „nemet” mondani, mert féltek, de otthagyták az Istent, azt az Istent, aki végül is nem az engedetlen munkásokat pusztította el, hanem Egyszülött Fiát adta oda az engedetlen munkások helyett, hogy mégis, nekik (is) adhassa a szőlőt (9). Boldog az olyan ember, aki nemcsak meghallja az Isten szavát, hanem kitárja szívét, és engedelmesen Isten akaratához igazítja életét.
Zsoltárok 61
61. zsoltár
 

Virágvasárnap szerves kapcsolatban áll nagypéntekkel és húsvéttal, mert Jézus ezzel a bevonulással engedelmesen vállalta az Atyától rábízott megváltó küldetést. Szamárháton vonult be a városba, ahogy Zakariás ezt meghirdette (9,9), ezzel is kifejezve, hogy Ő a megígért Messiás, a sokféleképpen szegények királya, nemcsak Izráelben, hanem szerte a világon. Valóban kulcskérdés, hogy milyen hatalommal cselekszik Jézus? Ha Ő a Krisztus, akkor hatalma az Isten hatalma; minden más hatalom csak időleges és látszat-hatalom az Isten valóságos hatalmához képest. Egyedül az Isten hatalma segíthet rajtunk ténylegesen! Hozsánna azt jelenti: segíts meg (Zsoltárok 118,25-26). Legyen a virágvasárnapi kiáltás imádsággá az ajkunkon, ahhoz az Úrhoz intézve, aki meghalt, és feltámadott, akinek egyedül van hatalma segíteni rajtunk! Hozsánna, azaz segíts meg, Urunk!
Zsoltárok 60
60. zsoltár
 

Ha gyengül a hitünk, bizalmatlanok leszünk. Ennek a bizalmatlanságnak hétköznapi formája, hogy eleve gyanakszunk, ha a másik „közeledik” felénk: vajon miért, milyen szándékkal „jön” hozzánk; mit akar, ha telefonál; mit sejtet egy-egy burkolt megjegyzése. Ezek a „hátsó gondolatok” lehetnek alaptalanok, de megalapozottak is, a túlzott bizalmatlanság azonban már nemcsak hitetlen, hanem beteges jellemvonás. Az élő hitű ember bizalma Jézus Krisztus soha el nem múló szeretetéből táplálkozik, és nem a másik emberről szerezett jó, vagy rossz tapasztalatokból. Ezért az újjászületett ember mindig bizalommal közeledik a másikhoz, és a másik ember hozzá való közeledésében is szeretetet lát. Áldott az olyan ember, aki az Urat képviseli, bárhol, bármit tesz is, és másokat is ehhez akar segíteni, éppen azáltal az újra és újra megelőlegezett bizalom által, amelyből napról napra ő is él.
Zsoltárok 59
358. dicséret
 

Nagy kegyelem, ha valaki úgy tud kiáltani, ahogy azt Bartimeus tette: kellő időben, hittel, koldusszegény esélytelenségét világosan látva kiáltott, ahhoz, aki valósággal tud segíteni rajta; kiáltásában tényleges nyomorúságára kért gyógyulást, azaz nem komfortos vakságért, több alamizsnáért kiáltott; és aki egyetlen „földi értékét”, kabátját, mindenét ledobva futott Jézushoz, csak hogy létre jöhessen az üdvözítő találkozás közte és az Úr között. A mi Urunk azonban nemcsak azokon könyörült, akik óriási hittel, ugyanakkor önmagukat céltudatosan ajánló (prezentáló) kiáltozással törekedtek felé, hanem azokon is, akiket nyomorúságuk annyira „megbénított”, hogy még kiáltani sem volt erejük, akik nem tudtak „előre jönni”, legfeljebb csak csendben, titkon, minden zaj nélkül, hátulról merték megérinteni Őt. Nemcsak Bartimeusok, hanem vérfolyásos asszonyok is meggyógyultak (Márk 5,25-34).
Zsoltárok 58