Más a vajúdás és más a haldoklás. Mindkettő kínnal jár, de az egyik vége pusztulás, a másik eredménye pedig új élet; az egyik reménytelen küzdelem, a másik pedig reményteli. A jelek ebben az árva világban egyre markánsabbak: természeti katasztrófák (8), kezelhetetlen feszültségek (7), megtévesztő hitetések, még Jézus nevében is (5-6); vallásszabadság van, de ránk szólnak, ha vallani szeretnénk, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, nehogy ezzel megbántsunk másokat, pedig dehogy akarunk másokat „bántani”, de nem tehetjük, hogy ne mondjuk tovább a Krisztusba vetett üdvözítő hitünk örömét (Cselekedetek 4,20). Történik mindez egy olyan világban ahol már nincs is pusztító utálatosság (14), mert nincs különbség profán és szent között…De jó hallani, hogy ezt az állapotot a mi Urunk sóvárgó vajúdásnak, és nem haldoklásnak nevezi, így ez a bibliai szakasz a legbátorítóbb Igék egyike, mert határozottan hirdeti, hogy a történelem menetét Ő tartja a kezében, így az megérkezik az Úrtól rendelt céljához, minden emberi nyomorúság ellenére. Nem haldoklunk, hanem vajúdunk. Ez az Isten történelemszemlélete. Ez az evangélium. Érdemes tehát kitartani, és „aki mindvégig kitart, az üdvözül” (13). „A mi munkánk nem hiábavaló az Úrban” (1Korinthus 15,58)!
Zsoltárok 66
66. zsoltár