A szomorúság a legőszintébb emberi megnyilvánulás a halál uralta világban. Amíg van halál, és ebből fakadó ezernyi ártó konfliktus, addig minden egyéb magatartás csak képmutatás lehet. A legnagyobb vigasztalás pedig minden szomorúságunkra csakis az a tény, hogy mi Urunk Jézus Krisztus legyőzte a halált, mégpedig úgy, hogy végigjárta azt az utat, amit mi emberek is végigjárunk, beleértve a szomorúságot, gyötrődést, halálfélelmet, haláltusát, magát a halált. Ő mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt. Ő tudja, mit jelent embernek lenni, szomorúnak lenni, de Ő az egyetlen, aki valóságosan legyőzte az ember „legitim” szomorúságát. Csak az Ő színe előtt múlhat el, és fordulhat örömre az emberi szomorúság. Minden egyéb próbálkozás csak ideig-óráig örömöt adó emberi technika, az ópium valamelyik fajtája. Krisztus a mi vigaszunk (2Korinthus 1,3-4).
Zsoltárok 69,1-13
189. dicséret