A minap valaki elpanaszolta nekem, hogy nagyon megbántották. Elmondta, hogy hetek óta szomorú; úgy érzi, soha nem tudja ezt az esetet elfelejteni. Belegondoltam abba, hogy a mi Urunkat hányszor „meg-bántották”. Vegyük csak a mai igeszakasz eseményeit: kezet emeltek rá (46), kardokkal és botokkal indultak ellene (43), a hatalom rablóként bánt a legigazabbal (48), még a névtelen ifjú is „ingét - vesztve” menekül a közeléből (51). Ő pedig bocsánatért imádkozik az ellene támadókért, kifejezve, hogy megbocsátott (Lukács 23,34). A megbocsátás lényege, hogy az Isten elé viszem az ügyemet. Tegyünk különbséget megbocsátás és felejtés között. Megbocsátani áldott lehetőségünk, de felejteni csak akkor tudunk, ha megbomlik a tudatunk; ezért ne keverjük össze a megbocsátást az „elfelejtéssel”, mert a megbocsátás éppen a megtörtént, és nem elfelejtett esemény tudatában érvényesített krisztusi szeretet. Megbocsátani annyit tesz, mint Isten elé viszem, el nem felejtett, fájó ügyemet, hogy Isten rendezze el azt bennem, és körülöttem. Megbocsátani azt jelenti, hogy leteszem elé dolgaimat, hogy az Ő rendjében, krisztusi szeretetében hordozzam azokat tovább. Így a megbocsátás igazi pünkösdi gyümölcs.
Zsoltárok 69,14-30
375. dicséret