Az Úr gyermekei között ismét az Isten eredeti teremtési rendje érvényesül: ez az újjászületés következménye. Ahol még jelét, szándékát, felvillanását sem látjuk ennek az isteni rendnek, ott „csak” Isten látható egyháza van jelen, de nem az Ő valóságos népe. Bizony óriási nyomorúságunk, hogy sokszor nálunk is az a „rend”, ami egyébként is tetten érhető a világban. Elsők akarunk lenni (37), megsértjük a testvéreinket, akik fölé akarunk kerülni (41), miközben mindig magával ragad bennünket az óemberi gőg, amely még Jézus szenvedéseit is merészeli a magáéhoz hasonlítani (39 – Bergman „Úrvacsora” című flimje). Amíg uralkodni akarunk, és nem szolgálni, addig óemberiek vagyunk. De sunyi sandításaink közé tartozik az is, amikor a szolgálat által zsarolva uraljuk a másikat. Rendezd sorainkat Urunk!
Zsoltárok 57
57. zsoltár
 

A másik ember krisztusi megszólításának ma is ez a sorrendje. Jézus rátekintett  a gazdag ifjúra, megszerette, és ezután szólította meg. A benne lévő hiányt („egy valami hiányzik még belőled”) ezzel a szeretettel fogalmazza meg. Az embereket szeretni kell, elsősorban szeretni, minden feltétel nélkül. Ez krisztusi viszonyulás. Az egyház nem hatóság, hogy bármi feltétel-rendszert szabhasson az Istent kereső embereknek, mint „közvetítő” hatalom. Az emberek igényeit meg kell hallgatni, szeretettel meg kell érteni, majd a kellő időben irányítani, terelni lehet azokat, hogy az Istentől rendelt időben, a feltétel nélküli krisztusi szeretetközösségben felragyoghasson az evangélium. Ezután már feltételek és útjelzők is megfogalmazhatók. Jaj, de elkeserítő, amikor Isten népe között nemhogy szeretetet nem tapasztalunk, hanem sokszor inkább gyűlöletet…
Zsoltárok 56
56. zsoltár
 

A házasság a világ legszebb, de egyben legnehezebb „műfaja”. Itt senki sem lehet elbizakodott, mert ha egy házasság „működik”, az kegyelmi állapot. A mi Urunk egyértelműen fogalmaz a házassági hűség kapcsán, miszerint a házasság egy egész földi életre szól, sőt - másként, mint e világban -, de az üdvösségben is elkísér. A mi Urunk nem engedi meg a válást. Viszont Ő is tud a szív keménységéről, az ember gyarlóságáról, melynek nyomán támadnak válások. Ez azonban soha nem egyezik az Isten akaratával. Jézus azt hangsúlyozza, hogy „amit Isten egybekötött, azt ember el ne válassza”. Ne gyengítsük az üzenetet azzal, hogy de mi van ha közben rájövök, hogy nem Isten vezetését követve választottam párt magamnak! Ennek ellenére igaz, hogy azt a házasságot, amiben élsz, az Isten szerkesztette egybe, ezért, ha gondjaid vannak abban, akkor annak megoldása krisztusi feladat. Minden egyéb csak menekülés, amely aztán sokkal több nyomorúságot von magával, mint bármi mást. Nincs egyéb út a házasságban, csak a hűség. Persze adatik bűnbocsánat, és újrakezdés, a gyarló embernek…de az is mindig a házasságban.
Zsoltárok 55
55. zsoltár

Rettenetes, amit itt olvasunk. Nem tudom, belegondoltunk-e valaha? Itt olthatatlan tűzről van szó, folytonos kínról, ahol a szenvedő testén örökké féreg rágcsál. Vegyük észre, hogy itt elsősorban nem a kárhozatról szól az Úr, hanem azt hangsúlyozza, hogy bemehetünk az életre (43)! Isten mindig az élet pártján áll. Ezért küldte el Egyszülött Fiát. Csak innen kiindulva érthető az a kép, amely az élet ellentétéről szól: amely nem a halál, hanem a kárhozat (44). Isten nem a gyehenna, hanem az üdvösség Istene. Ő senkit sem kárhoztat (Róma 8,33-34). Mi kárhozatban vagyunk, akik hűtlenül elhagytuk az Urat (Ézsaiás 66,24), ezért ezernyi féreg rágcsál bennünk és közöttünk! Ez az állapot csak nyilvánvalóvá lesz rajtunk, ha nem ragadjuk meg azt a mentőövet, amit Isten nyújt nekünk. Ez radikális döntést igényel! Sokkal radikálisabbat, mint ha valaki levágná a kezét. Radikális, de győzelmes döntés ez. A szívemben, bennem még sok istentelen „mozdulat” van, de a kezem már csak Isten jóváhagyott ajándékai után nyúl.
Zsoltárok 54
54. zsoltár

Jézus Krisztus másodszor szól haláláról és feltámadásáról. Most a tanítványokkal akar lenni, az övéivel. Ezért nem akarja, hogy felismerjék (30). Tanítani akarja őket (31): arra, hogy ki Ő, mi vár rá, és miért jött erre a világra; azaz a legfontosabbról, haláláról és feltámadásáról akar szólni. A tanítványok azonban nem értik, miről beszél a Mester. Ma is így van ez, sajnos nemcsak a világban, hanem az Ő látható népe között is. Pedig az egész Szentírás szíve Jézus Krisztus halála és feltámadása, amely által Isten visszaadta nekünk az élet teljességét. Mi pedig félünk rákérdezni az élet beszédére, akárcsak a tanítványok (32). Pedig bátran kérdezzünk rá mindarra, amit nem értünk, amivel nem értünk egyet, amit még nem tudunk befogadni, csak ne legyünk hitetlenek, hanem hívők (János 20,27).
Zsoltárok 53
53.zsoltár
 

Ebben a két betűben, hogy „jó”, benne rejtőzik az egész evangélium. Ez a „jó”, amit a tanítványok megtapasztalnak a megdicsőülés hegyén, az örök élet előíze, amely Jézus Krisztusban elközelített hozzánk. Krisztus egyháza akkor tölti be küldetését, ha ez a „jó” megtapasztalhatóvá lesz szolgálata által sokak számára. Istentisztelet után el tudom-e mondani, hogy jó volt itt lenni? A hívő emberek között eltölt-e ez az érzés bennünket, hogy jó együtt lenni? Hisszük-e, hogy van Isten szerinti jó, és merjük-e ahhoz igazítani az életünket? Tudunk-e krisztusi módon jók lenni a világban? Nem mi vagyunk jók, hanem a bennünk lakozó Krisztus, de ez a krisztusi jó kiábrázolódik-e bennünk?
Zsoltárok 52
52. zsoltár

A Szentírás soha nem marad az általánosságok szintjén, hanem mindig személyessé, életessé lesz. Még a kérdéseiben is konkrét a Biblia. Van néhány olyan kérdés, amely elől nem lehet elmenekülni, előbb-utóbb egyértelmű feleletet kell azokra adni. A legfontosabb ilyen kérdés a Jézus Krisztushoz való viszonyom, tehát nem általában az Istenhez, a hithez, az istenkérdéshez való kapcsolatomról van szó, hanem egészen konkrétan a Jézus Krisztushoz való viszonyulásomról. Az istenhit mindig Krisztusban lesz konkréttá, az élő, egyetlen Istennel való találkozássá. Kinek tartom Őt? Jézus sem engedi, hogy az általánosságok síkján maradjon a beszélgetés (kinek mondanak engem az emberek?), hanem személyessé teszi azt: a tanítványoknak, és nekünk szegezi a kérdést, ha máskor nem, életünk utolsó percében: „ti kinek mondatok engem?”
Zsoltárok 51,9-21
213. dicséret
 

Egyik ismerősöm cukor nélkül issza a kávét, ezért a kávéscsésze alján érintetlenül maradt a kockacukor. Egy picurka kávé ha kilöttyen, azt a csészealjról a kockacukor azonnal magába szívja. Dsida Jenő verse énekli: „…a sűrű lé mily biztosan, mily sunyi-resten szivárog, kúszik fölfelé a kristálytiszta kockatestben…”. Egy picinyke fekete végérvényesen bepiszkítja a hófehéret, ahogy egy kicsi kovász az egész tésztát megkeleszti. A „pici” hat, sőt átformálhatja az egészet. A krisztusi megváltó „jó” újjászüli az egész embert, de egy cseppnyi rossz, krisztustalan kovász tönkretehet mindent. Elég egy bajkeverő, rámehet az egész közösség; elég egy engedetlen döntés, és belepusztulhat az életünk; elég egy jól időzített rágalom, és belehal valaki; elég egy tiltott ajtót kinyitni, és ebben a világban soha többé nem tudjuk azt becsukni…Vigyázzunk, óvakodjunk (15)! Áldott légy Urunk, ha be is feketített bennünket „engedetlenül kilöttyent döntéseink feketekávéja”, nem olvaszt bennünket kockacukorként magába a sűrű-sötét lé. Ez a megváltás, ez a kegyelem. Dicsőség Neked!
Zsoltárok 51,1-8
51. zsoltár

Ahol a testi hiány (éhség, fájdalom, szűkölködés) elér egy bizonyos határt, ott a tanítás és a „lelkizés” kevés. Több kell! Konkrét segítség. Egyébként kidőlünk a sorból! Nagy hibát követünk el, ha a test valóságos igényeit nem vesszük figyelembe, és „lelki” síkra tereljük azt. Ezt Jézus sem teszi. A négyezrek megvendégelése elsősorban abban különbözik az ötezrekétől (6,30-43), hogy itt Jézus, mint az éhező sokaság táplálója áll előttünk. Itt nem ad tanítást, mint az „ötezrek” megvendégelése előtt, nem hirdet Igét, hanem megeteti az éhezőket: ez is evangélium hirdetés. Az Úr azokról is gondoskodik, akik messziről jöttek (3), akik még távol vannak Istentől, de mégis az Úr tulajdonai ők. Márk itt a „pogányokra” gondol: mindazokra, akik még távol élnek Tőle, de közeledőben vannak Hozzá. A jóllakottság persze nem elég, sőt az ember ilyenkor döbbenhet rá igazán arra, hogy egész élete üres Isten nélkül. Ma itt tartunk! Jóllakottság már van, legalábbis sokak számára, de Krisztus nélküli életünk üressége lassú kidőléssel fenyeget bennünket, amely rettenetesebb minden éhhalálnál. Hív az Úr, mert testünket-lelkünket meg akarja elégíteni „eleséggel”.
Zsoltárok 50,16-23
50. zsoltár
 

A Magyar Református Egység napján szól hozzánk az Ige. Sokkal több néma van közöttünk, mint azt gondoljuk. Igénk ténylegesen süketnéma emberről beszél, aki nem hallott, és nem tudott beszélni. Kevésbé észrevehető, de bizony vannak közöttünk számosan olyanok, akik tudnak (tudnának) beszélni, de alig szólnak, többnyire csendesek. Ennek számos oka lehet: gátlások, rossz tapasztalatok, csalódások sora, félelem, kisebbségi érzés, bizonytalanság. Ennél csak az nagyobb nyomorúság, amikor valaki állandóan fecseg. Jézus Krisztus ma is megnyitja nyelvünk bilincseit, de ha megnyitja, akkor soha nem fecsegésre, hiábavaló beszédre, felelőtlen vélemény-nyilvánításra, főleg nem mások rosszindulatú szapulására nyitja meg ajkunkat, hanem arra, hogy Őt dicsérve „jót” gondoljunk és szóljunk, és ezt a jót Tőle várjuk (164. dicséret).
Zsoltárok 50,1-15
50. zsoltár
 

Ez a pogány asszony hittel fordul beteg lánya ügyével Jézushoz, aki szokatlanul elutasító az asszonnyal. A pogányokat kutyáknak nevezi, és először a fiaknak, a választott népnek kell jóllakni, csak utána következhetnek a kutyák. Az asszony Jézus hasonlatával válaszol. Elfogadja a sorrendet. Nem vitatkozik az Úrral! Nem vitatja Izráel elsőbbségét, de kizárólagosságát igen. Vár a sorára. Neki a kutyáknak járó morzsa is elég Jézus Krisztustól. Ezzel még jobban meghajol az Úr hatalmának mérhetetlen nagysága előtt, amelyből egy morzsányi is elég a gyógyuláshoz. Urunk, add az üdvösség morzsáját, elég az nekünk, ha Te adod.
Zsoltárok 49
49. zsoltár
 

Isten szeretete az emberek között mindig torzul, vallási hagyományokba merevedik, kegyességi és írásértelmezési keretek közé szorul. A kor kegyesei Isten akarata szerint vallják, hogy tisztelni kell a szülőket, de a példa szerint, amivel (aminek eladásával) valaki megsegíthetné a szüleit, az „korbán”, azaz áldozati ajándék, amit Istennek ajánlott fel, ezért nem tud az illető segíteni a szülein. Jézus szerint gondolkozás nélkül add fel amit Istennek szenteltél, ha ezzel segíthetsz szüleiden, vagy bárkin. Jézus Krisztusnak nem telik kedve az olyan istentiszteletben, amely ellentétes az emberszeretettel.
Zsoltárok 48
48. zsoltár
 

Óriási förmetegben haladunk az autópályán úti célunk felé. Hasonlót élünk át, akárcsak a tanítványok. Valóságos küszködéssel jár egyenesben tartani az autót. Jó lett volna otthon maradni, de nem lehet, menni kell! Kényszerítve vagyunk (45), és remélem, hogy Isten által, és nem a magunk elgondolása, vagy mások „ötlete” által. A küzdelem az élet része, érleli az ember hitét, személyiségét; a küszködésben azonban ott van valami a halálból. A küszködés megviseli az embert, mert olyan tényezővel van dolga, ami  nagyobb nála, és bármikor legyőzheti. A japán földrengés, és a nyomában támadt áradat játékdobozként gyűrte maga alá mindazt, amit a ma embere létrehozott. De nem kell ilyen „látványos” példát említeni, hiszen elég a mindennapi feladatainkra gondolni, amelyek ugyancsak erős „ellenszelekkel” (48) , és bizony erő feletti küszködésekkel járnak. A küszködésben viszonylagossá válik, hogy merre van az „előre”, sokszor egyszerűen csak „túlélni” akar az ember, az „előbbre jutás” nem számít ilyenkor. A hívő ember boldog tapasztalata, hogy ilyenkor megáll mellette az Úr, és így szól: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek” (50). A reménytelen küszködés Vele áldott, a túlpart szélcsendes békességét ígérő küzdelemmé lesz.
Zsoltárok 47
47. zsoltár
 

Elég a magam baja, oldja meg mindenki a saját problémáját. Egy ideig segítünk, de aztán belefáradunk, ha rendszeres segítségre szorul valaki. „Bocsásd el őket, hogy gondoskodjanak magukról” - kérlelik a tanítványok Jézust. A gondoskodó szeretet látszatába csomagolva igazából arról van szó, hogy mindenki oldja meg a maga problémáját. Jézus pedig határozottan azt parancsolja, hogy a tanítványok gondoskodjanak az éhes sokaságról. Jézus egymásra bízott bennünket. Elsősorban a tanítványokra a többieket. Ez a tanítványok felelőssége. Ugyanakkor látjuk a tanítványok tehetetlenségét! Hatalmas a feladat, sokszor alulmúljuk. Ez azonban nem mentesíti azokat, akik elkényelmesedve el is várják, hogy mindig mások segítsenek rajtuk, és soha nem akarnak felnőni ahhoz, hogy ne engedjék magukat a másik számára teherré nehezedni. Mindkettőhöz:  a krisztusi segítséghez ugyanúgy, mint a saját lábunkra álláshoz, élő hit kell!
Zsoltárok 46
46. zsoltár

A magabiztosság embertelenné torzít. Amíg biztosak vagyunk önmagunkban, nézeteinkben, hatalmunkban, addig távol vagyunk Istentől. Csak aki elbizonytalanodik, az juthat el az élő Istenig. A bizonytalanság azonban rettenetes! Kapaszkodóra van szükségünk, amit megragadhatunk, hogy megállhassunk. Heródes Antipász király (a Jézus születésekor uralkodó Nagy Heródes fia) szívesen hallgatja (20) Keresztelő János igehirdetését, mert belül igazat ad neki, ennek nyomán el is bizonytalanodik eddigi életének döntéseiben, de nem nyújtja ki kezét az Isten által kínált kapaszkodó felé, hogy megállhasson. Az ilyen embert a bizonytalanság vagy közönybe és depresszióba, vagy még nagyobb önhittségbe és gonoszságba kergeti. Ez utóbbi történt Heródes Antipásszal. Kegyelem, ha Isten Igéje taszít rajtunk egyet, hogy az általa küldött fogódzó, Jézus Krisztus után kapjunk, mint amikor az autó hirtelen fékez, és meg kell ragadnunk valamit, hogy halálosan ki ne lendüljön tehetetlen testünk tömege.
Zsoltárok 45
45. zsoltár

Vannak emberek, akiket felspannol a konfliktus-helyzet, és mindent beleadva, csak azért is megmutatják, mit tudnak. Egy másik embertípusnak azonban szüksége van elfogadottságra ahhoz, hogy meg tudja mutatni magát. Az ilyen ember, ha szeretetet veszi körül, kinyílik, és képességeinek legjavát nyújtja, de ha gyanús szemmel néznek rá, „lebénul”, és bezárkózik. Márk azt írja, hogy Jézus nem tudott egyetlen csodát sem tenni Názáretben, mert gyanakvó, bizalmatlan kérdésekkel fordultak felé. A mi Urunk itt nem „lebénult” az irigy gyűlölettől, mint az előbb említett emberek, hiszen Ő Isten Fia mindenkor, ezt bizonyítva még Názáretben is meggyógyított néhány beteget (5), de a bizalmatlansággal és indulatokkal teli hitetlenségre Isten akarata őt sem engedte felelni.
Zsoltárok 44
44. zsoltár

Az öröm Isten ajándéka, ami nélkül elviselhetetlen lehet az emberi élet. Ennek az örömnek hiteles megnyilvánulása a mosoly, amely Kodály Zoltán szerint két ember között a legrövidebb út. A mosoly mellett a nevetés is lehet az Istentől való öröm megnyilvánulása, a menny előíze. De más nevetni, és más kinevetni valakit; mert ilyenkor nevetésünk valaki ellen irányul. Az ilyen nevetésben mindig van valami léha, felelőtlen és hitetlen vonás, amely bármikor átcsaphat röhögésbe. Fájdalmas, ha két ember összenevet egy harmadik jelenlétében, és hitetlenség, ha mindez az Isten szavára válaszként történik. Sára nevetett, amikor az Isten idős kora ellenére utódot ígért nekik (1Mózes 18,15). Fesztusz helytartó is bolondnak nevezte Pált, amikor az apostol az örök életről beszélt (Cselekedetek 26,24). Itt a halott leányka rokonai nevetik ki Jézust, amikor Ő reménységre buzdít. Bizony rest a mi szívünk, hogy elhiggyük az Isten ígéreteit (Lukács 24,25). A hitetlenül rest szív pedig zavarában és tehetetlenségében is nevet mások jelenlétében, miközben odahaza már átkozódik. „Nevetés közben is fájhat a szív” (Példabeszédek 14,13). Ezért bizony „többet ér a bánat, mint a nevetés, ha a szomorú arc mellett jobbá lesz a szív” (Prédikátor 7,3).
Zsoltárok 43
43. zsoltár
 

Ezt a megszállottat senki sem tudta megkötözni: megszállottságának démoni erejével leszaggatott magáról minden láncot. Senki sem tudta lekötözni, „lekötni” ezt az embert. Ma tömegesen tetten érhető ugyanez a megszállottság. Semmi sem tud igazán lekötni bennünket: belekezdünk valamibe, de már ott tornyosulnak újabb ingerek; belekapunk valamibe, aztán újat kezdünk; beleolvasunk valamibe, de aztán tovább lapozunk; másodpercenként kapcsolgatjuk a távirányítót; soha nem vagyunk ott, ahol éppen vagyunk, mert már a következő pillanatra gondolunk. Éljük, de nem éljük meg az életünket. Urunk, könyörülj rajtunk (19)!
Zsoltárok 42
42. zsoltár
 

Jézus tudja, hogy tele vagyunk félelemmel. Az emberlét letagadhatatlan eleme a félelem. Aki azt mondja, hogy nem fél, az vagy idióta, vagy hazudik. Ezért kapjuk a Szentírásban is annyiszor a bíztatást: „ne félj!” (Ézsaiás 43,1; Márk 5,36). Az Úr nem azt kéri számon rajtunk, hogy miért félünk, hanem azt, hogy miért félünk „ennyire”, azaz miért lesz úrrá rajtunk a félelem. Miért nem bízunk jobban őbenne?!
Zsoltárok 41
41.zsoltár
 

Nemrégiben lefotóztam egy cicát, aki riadt tekintettel bújt meg a bokrok között. Ez a jelenet az elrejtettség és a nyilvánosság bonyolult együttesét juttatta eszembe. Jézus Krisztus azért jött a világra, hogy Isten szeretete nyilvánvalóvá legyen. Őbenne Isten kilépett az elrejtettségből, és minden fontosat elmondott magáról az embernek. Mindezt azért is tette, hogy az ember e földi lét bizonytalanságai között megtapasztalhassa azt a szent elrejtettséget, amit csak Ő adhat. Most, amikor a modern technika által egy látványos „nyilvánosházzá” lett az egész világ, erre a szent elrejtettségre életmentően szükség van. Az ember e világban inkább elrejtettséget igényel, mert a nyilvánosság nélkülözhetetlen ugyan, de rengeteg hazugságot rejthet magában. Jézus Krisztus az egyetlen igaz „nyilvánosság”. Számunkra csak odaát lesz megtapasztalható az elrejtettségből való kilépés. Ott igazán megmutatkozhatunk egymás számára. „A bölcs…elrejti magát; a bolondok pedig neki mennek és kárát vallják” (Példabeszédek 22,3).
Zsoltárok 40
40. zsoltár
 

Ahol az Ige magva tövisek közé hullott, ott az élet gondja, a gazdagság csábítása, vagy egyéb dolgok kívánása megfojtja az Igét, ahogy a tövisek a növekedni igyekvő vetést. Szemléltetem az üzenetet. Bohumil Hrabal „Sörgyári capriccio” című kisregényének hátterében ott lüktet a történelem, éppen a fordulat pillanata, amikor végérvényesen kimúlásnak indult egy korszak, és elkezdődött egy új, „modern” kor, amelynek bizonyos (ma még nehezen értékelhető) szakaszában mi is élünk. Ennek a fordulónak a kezdete volt az un. „rövidítés”, amely nemcsak azt jelentette, hogy rövidebbek lettek a szoknyák, a hölgyek hajkoszorúi eltűntek, sőt még a lovak farkát is rövidebbre vágták, hanem azt is, hogy a rádió megjelenésével rövidebb lett a hírek futásának ideje, de a sörgyárban is rövidíteni kellett a hordók megtöltésének idejét, azaz fel kellett gyorsítani a termelést a nagyobb hozamért; miközben az emberek észre sem vették, hogy megrövidültek gondolataik is, és a kisváros áldott nyugalma és életöröme végérvényes haldoklásnak indult. Ahol pedig a gondolatok ezernyi ok miatt megrövidülnek, ott, bár lenne igény, de nincs hely az Isten gondolatai számára; tövisek kúsznak a nyakunk, agyunk, szívünk köré ezernyi egyéb dolog manipulált kívánásának képében (19). Egyre fojtogatóbb ez az állapot. Fojtogasson csak, hátha levegőt veszünk végre, hogy életben maradjunk. Legyen végre vége a „rövidítésnek”, mert ez már halálos rövidítés!
Zsoltárok 39
39. zsoltár
 

Mai igeszakaszunkban a kint és a bent különbségében rejlik az üzenet. Jézus Krisztus bent tanít a házban, anyja és testvérei pedig odakint állnak meg, és hívatják Jézust. Az Úr „bent” van, az Isten közelében; vér szerinti hozzátartozói pedig szánalmasan „kint” topognak, odakint megállva tiltakoznak, nem vállalva közösséget vele. Nincs ennél fájdalmasabb, mint amikor azok, akiket az Isten ránk bízott, és akiket e földön ösztönösen és kitörölhetetlenül a legjobban szeretünk, távol állnak az Úrtól. Félre ne értsük Jézusunk szavát: Ő soha nem mondott nemet a vér szerinti rokonaira, itt sem ezt teszi!!! Sőt, kijelentésében azért könyörög, hogy ők is beljebb jöjjenek, és ne rekedjenek meg kívül, hanem Isten akaratát cselekedve valójában anyja és testvérei legyenek.
Zsoltárok 38
38. zsoltár
 

Ez az igevers a keresztyén szolgálat lényegének legtömörebb megfogalmazása. Az Úr Jézushoz, és tanítványaihoz szünet nélkül özönlik a „problémás sokaság”, megoldást kérve. Mekkora ajándék, amikor valakit sokan „megtisztelnek” azzal, hogy segítséget kérnek tőle. Jézus tanítványaival ma is sokan megosztják problémáikat: segítséget várnak tőlük. Ennek a szolgálatnak része az is, hogy a segítséget kérő sokszor vádolni kezdi azt, akitől segítséget vár, noha a bajok forrása többnyire mindig a segítséget kérő; de ez, a gyakran lelki-zsarolási technikákkal fűszerezett felelősség áthárítás is a szolgálattal járó „megtiszteltetés” része. Ilyenkor bizony az is előfordulhat, hogy a „megtisztelt” embernek még enni sincs ideje egész nap. Bizony ebben a szolgálatban joggal elfáradhatunk, de soha nem fáradhatunk bele. Krisztus soha nem utasított vissza senkit, bár mindig megtalálta az Atya színe előtti feltöltődés, erőgyűjtés idejét is.
Zsoltárok 37,21-40
37. zsoltár
 

Gyógyulni vágyó betegek sokaságát lájuk Jézus körül. A betegség itt kiált! Az akkori betegségértelmezés szerint a nyomorult, megszállott emberekből kikiáltanak a tisztátalan lelkek, jelezve, hogy Jézus nagyobb náluk, és elérkezett pusztulásuk ideje, azaz a beteg gyógyulása, mert Jézus úrrá lesz az idegen hatalmak által megszállott ember felett. Van azonban olyan betegség, amely nem kiált, nem jelez, alig vesszük észre, pedig a betegség halálos. Ilyenkor az ember elbújik, nem érintkezik senkivel, hanem csalódásaiba belefájva, egykedvűen, reménytelenül haldoklik. Sokunkat fenyeget ez a „tisztátalan lélek”, amely nem kiált, sőt éppen némaságában tart fogva bennünket. „Mari nem itt él, Mari máshol van. Mari elmerült a belső kozmoszban…Millió páncél mögött millió seb, s Mari évről évre egyre nehezebb. Szorgos kis démonmenhely, mi vár még rád…Sikoly a sorsa, ha magába száll, szponzora téboly, bilincs és halál. Ez az útvesztőhely, Mari, nem túl előkelő. Őrlángon égő, üregi szenvedély, most jöjj elő!” (Quimby) Jézus legyőzte ezt a néma, csalódásaiba visszavonult tisztátalan lelket is, jöjj elő!
Zsoltárok 37,1-20
37. zsoltár
 

A mi Urunk a segítségre szoruló ember felé fordul, akit középre állít, jelezve, hogy Istent szeretni kizárólag a másik ember személyválogatás nélküli szeretetével lehet. Ez a szeretet mindig a konkrétan bajba jutott ember felé irányuló, tetten érhető szeretetben mutatható meg. A jó és a rossz is, mint erkölcsi kategória, csak ezen az alapon ítélhető meg: életet ment, vagy elveszít az, amit teszünk (4)? Minden cselekedetünk ilyenformán hat a másik emberre. Jézus egyszerre haragszik és szán bennünket, hogy olyannyira nincs értelmünk és szívünk „beletekinteni” abba, hogy hányféle módon tesszük tönkre, „veszítjük el” a másik életét, miközben mi magunk is rámegyünk erre. Inkább legyen száradt a kezünk, mint hogy azt a másikra emeljük. Az igazi gyógyulás nem a dermedt kéz mozdulása, hanem az értelem és a szív megújulása, hogy az irányítsa szeretetre tagjainkat. Ezt a gyógyulást adja az Úr!
Zsoltárok 36
36. zsoltár