Micsoda lelkigondozók ezek a barátok? A hullámos papagájomat sem  bíznám rájuk. Gyógyítás helyett sebeket ejtenek, élve boncolnak, miközben azt hiszik, hogy ők értenek hozzá. Ha a családban valaki beteg lesz, költséget, időt nem kímélve keressük meg a lehetőségeink szerinti legjobb orvost, hogy hozzátartozónk mielőbb meggyógyuljon! Ha azonban az ember lelke lesz beteg, feltűnően gondatlanul választjuk ki annak orvosát. Itt válogatás nélkül majdnem mindenkit elfogadunk, aki „lelkiekben” orvosnak érzi és mutatja magát. Nemcsak a pszichológusokra, vagy bármely „lelkiekkel” bűvészkedőkre gondolok, hanem magunkra is. A „lelkiekhez” mindenki ért. A protestáns egyházakban ezen a téren is „paritás” van: elég „hívőnek” lenni és tévedhetetlenül magyarázzuk a Szentírást, valamint turkálunk a hozzánk forduló lelkekben. Arról már csak az Úr tudna beszélni, hogy az ilyen „hívott-hívatlan” lelki orvosok milyen romhalmazt hagynak maguk után a szánandó életek sűrűjében.
János 13,1-11
180. dicséret
 

Mindig veszélyes, ha mást idézünk, mert az idézet soha nem az, mint amit az illető mondott, hanem annak csak interpretációja; sokszor elferdített, félreértett, saját magunk tapasztalatai által átértelmezett, silány változata az eredetinek.. Elihú azt idézi, amit Jób a vita során mondott, illetve, ahogy ő Jób szavait értette. Elihú leegyszerűsíti Jób mondatait. Jób csakugyan mondott olyanokat, amiket Elihú idéz, de nem úgy mondta, ahogyan az itt elhangzik. Természetesen hivatkozhatunk másokra, sőt ez elengedhetetlen, de nem mindegy, hogy ezt a hivatkozást milyen lélekkel tesszük: ha a szeretet, az alázat, és a tisztelet vezet bennünket, akkor idézzünk bátran másokat, de ha azért hivatkozunk másokra, mert „fogást akarunk találni rajtuk”, akkor olyanokká leszünk, mint a Jézust kísértő farizeusok. Isten őrizzen meg  bennünket attól, hogy meszelt sírokká legyünk! Ne feledd, ha a másikat bántod, Krisztust bántod!

Elihú, Jób negyedik barátja eddig udvariasan hallgatott, de amikor látta, hogy a barátok nem tudtak helyt állni a vitában, akkor előáll: jelzi, majd ő megfelel ebben az ügyben. Elihú indulatos, heves, tele fiatalos magabiztossággal és buzgósággal; szétfeszíti az igazság (18-20). Félelmetes, ha valaki ügyesen hallgat, kivár, és a végén ő akarja megmondani a „tutit”; de ami a legveszélyesebb, hogy Isten Lelkére hivatkozik, így senki se merje szavait vitatni. Valóban, csak Isten Lelke vezethet el minket az igazságra, de ha Istenre utalva kezdjük el azt bizonygatni, hogy miért nekünk van igazunk, akkor már hűtlen szolgákká lettünk.
János 12,37-43
465. dicséret
 

Mindig elgondolkodtat, amikor valaki másokat vádol, mert ezzel a vádló azt a pimasz merészséget állítja, hogy nála rendben mennek a dolgok. Jób ezzel a lelkülettel szemben állítja, hogy neki tiszta a lelkiismerete. Nem tekintett vágyakozó pillantással a feleségén kívül más asszonyára (1-12), nem tagadta meg a nincstelen kívánságát (13-23); nem vetette bizalmát aranyba (24-28); vendégszeretetével vett körül mindenkit (29-34). Érdemes lenne ezeket a pontokat a magunk életére nézve végig gondolni, mielőtt másokat vádolunk. Sem Jób barátai, sem mi nem tartunk önvizsgálatot, mielőtt másoknak neki megyünk. Például: elvált ember ne turkáljon mások házasságában. Jób nem tökéletes, de a konkrét vádakkal kapcsolatban feddhetetlen. Jób nem az Istennel perel, hanem a barátaival, előttük igazolja feddhetetlenségét. Ezzel azt is állítja, hogy a barátai sem különbek nála. Jób egyedül a tökéletes Istentől fogadja el a vádakat, emberek előtt emelt fővel állhat meg! Nincs alávalóbb dolog, mint amikor valaki úgy magyaráz, hogy bőven van vaj a füle mögött. Akkor minimum az imádságos csend a kötelező. Ezt meg tudom világosabban is fogalmazni: az ilyen ember legalább fogja be a száját!
János 12,34-36
488. dicséret
 

A közöttünk élő fiatalok többsége óriási lehetőségekkel rendelkezik, tanulhat, nyelveket beszél, világot lát, és zavarba ejtően magabiztos. Ugyanakkor ebben a „fiatalos” kultúrában a negyvenes éveiben járó ember már relatíve öregnek számít. Meglep, amikor a tízen-évekkel fiatalabbak titáni magabiztossággal kioktatják az embert a „szakmában”, és az életben, arról hogy „hogyan kell csinálni”. Sokan szeretnének fiatalos lendülettel a „csúcsra” jutni. A mi Urunk Jézus Krisztus is fiatalon jutott a „csúcsra”: ez a csúcs a golgotai kereszt volt. Ma szó sem esik a fiatalok között az önmegtagadás és a kereszthordozás „csúcsáról”.
János 12,27-33
178. dicséret
 

Az Almádi Újság évekkel ezelőtti számának címlapján két huszonéves strandoló lány fotója jelent meg, akikből áradt a fiatalos reménység és életöröm. „Balatoni nyár 1904-ből” - olvastam a címlap alatt 2004-ben. Hova tűntek azóta ezek a lányok, hol a mosolyuk, fiatalságuk, volt-e egyáltalán valaha közösségük az élő Istennel (4)? Jób visszaemlékezik arra, hogy milyen volt egykor: ifjúi lendület (18) segítőkészség (11-16), másoknak megadott tisztelet (21-25) volt jellemző rá; mindez Istennel való közösségéből fakadt (2-5). De történt valami, mint amikor az ember fejre áll az autójával, és ez mindent megváltoztat. Ilyenkor valami megroppan! Már semmi sem olyan, mint volt: eltűnt az ifjúi lendület, kifogytak a lehetőségek, elröppent az idő; csalódások sora miatt kihalt az önzetlen segítőkészség; bottal üthetjük a kölcsönös tisztelet nyomát; de Jób azt is megvallja, hogy hite is megroppant, mert nem érti Istent! Óriási kontraszt, ilyen voltam, és ilyenné lettem. Ezért sóhajt fel, bárcsak olyan lenne minden, mint hajdan! Ez a „bárcsak” azonban a végérvényesen letűnt múltba kívánkozik vissza, keserédes nosztalgiával, néha tehetetlen depresszióval. A „bárcsak” helyett a „mégiscsak” krisztusi lelkületére lenne szükség, és a legsivárabb jelen is „csodát” virágozhat.
János 12,20-26
408. dicséret
 

Isten hatalma Jób istenfélelmét rettegéssé változtatja (23,10-17). A bölcsesség ugyanis nem az a vidám biztonság, amelyről a barátok beszélnek, hanem annak tudata és elfogadása, hogy Isten az emberi logika és igazságérzet számára megfoghatatlanul cselekedheti azt, amit akar. Kerülni kell a rosszat (28), de ha „jó” leszek, az nem feltétlenül jár együtt a „jutalommal”: ez az elvárás egy szimpla kegyesség haszonelvű logikája lenne. Egyszerűen nincs más út, mint betagolódni a tökéletes isteni rendbe, és teljesen rábízni magunkat az Urra. Egy bizonyos: Isten Krisztusban kijelentette, hogy Ő határtalan szeretettel mellettünk áll. Ha rettegés is fogna el, hatalma és világot irányító igazsága láttán, bízzam csak rá magam bátran! Ez az egyetlen bölcsesség, a dolgok veleje, amire el lehet jutni.
János 12,12-19
331. dicséret
 

Egy dokumentumfilm dél-amerikai gyerekek kétségbeesett kísérletét mutatja be, ahogy a reménytelen nyomor elől menekülve megpróbálnak átjutni az Amerikai Egyesült Államokba. Tehervonatokra ugrálnak fel, azok tetején utaznak több ezer kilométert, ellenőrző pontokon buknak le, ahol rendőrök brutálisan megverik, és visszatoloncolják őket. Sokan a vonatok alatt végzik közülük. Mennyi szenvedés sebez ezen a világon, akárcsak Jóbot, és milliárdokat! Maga az emberlét folyamatos és kibeszélhetetlen fájdalommal terhelt. Jób „igaza” (6) ez a tény, amit megkeserített lélekkel panaszol az Úrnak (2). Ez a panasz már több, mint a konkrét kínjai miatt felfakadó kiáltás. Itt másról is szó van: a mindenkori ember lét-fájdalmáról, amit az ember mindaddig érez, amíg lélegzik (3), és amihez csak Isten Lelkének ajándéka, a „létbátorság” (Tillich) adhat erőt, Krisztusban pedig győztes megszabadulást.
János 12,1-11
251. dicséret

Amit Isten hatalmából megsejt az ember, az csak „szegélye”, pereme annak, aki Isten valójában. Sőt, még az isteni kijelentés sem „börtöne” az Istennek, mert Ő azon túl is Isten. Krisztusban Isten elmondta önmagáról a legfontosabbat, és utat nyitott nekünk az életre, de Krisztusban sem mondott el magáról mindent az Isten. Az ember Istent a maga teljes, igaz valójában meg nem ismerheti, ezért az embernek meg kell vallani, amit tudhat Istenről, és főként a belé vetett bizonyosságról vallhat (tudom, kinek hittem!), de soha nem gyárthat zárt tanrendszert Istenről, mintha mindent tökéletesen tudna róla. Jób barátai pedig ezt teszik. Ez fáj Jóbnak. Milyen lélek beszél belőlünk, ha Istenről szólunk (4); nem vagyunk-e hamis próféták, mint Jób barátai? Az Isten Lelkének leheletétől azonban kiderül az ég (13), és töredékes istenismeretünk, tevékeny emberszeretetté szelídül (2-3).
János 11,45-57
480. dicséret
 

„Isten hatalma rettegést kelt…” (2) - vallja meg Jób. Isten hatalma és tökéletessége joggal kelt bennünk rettegést, akik tényleg férgek és hernyók vagyunk. Bizony igen sokszor gerinctelen féreg módjára viselkedünk, és hernyó módjára csúszunk mászunk az érdekeink szerint, noha bármikor eltaposhatnak bennünket. Mindezek ellenére ez csak az érem egyik oldala. Aki csak retteg az Istentől, és magát, vagy többnyire inkább másokat féregnek és pondrónak tart, az nem ismeri igazán az Istent, és soha nem tapasztalta még meg, hogy Ő nem féregnek, hanem az aranynál is értékesebbnek tud, és számon tart bennünket.
János 11,17-44
406. dicséret
 

Ésszel fel nem érem, hogy a lakáshitelt felvevők havi törlesztő részlete akár a duplájára is emelkedhetett, és mivel a húsz évre bevállalt havi kvóta is éppen az elhordozható határt jelentette; nyilván ennek dupláját esély sincs túlélni. Persze közgazdaságilag valamennyire értem az okokat, de ezek mögött éppen az áll, amit évezredekkel ezelőtt már Jób is elsírt. Vannak, akik olyan hatalmasok, hogy határokat mozdítanak el: nemcsak más szűkös birtokának határait csatolják magukéhoz, hanem minden létező határt átlépnek. Döbbenetes a hatalom, a pénz, a siker gátlástalansága, amelyik semmiféle könyörületet nem ismer. Jób felsorolja a sokféle kizsákmányolást (1-12), és végül megállapítja, hogy Isten mindezen nem botránkozik meg (12), hiszen mindez megtörténik…Jób téved! Isten Jézus Krisztus keresztjénél megmutatta, hogy mi a véleménye minden effajta gátlástalanságról, sőt, ahogy Jób is erre vágyott, ítéletet is mondott felette (1); de nem úgy, ahogy azt mi tennénk, leszámolva minden uzsorával, hanem úgy, hogy „a nagy bűnöst elereszték, a szentet a fára függeszték” (440. dicséret).
János 11,1-16
402. dicséret
 

Az idei Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó az „érintésekről” szólt. Az érintés konkrét, soha nem tolakodó, hanem mindig szeretettel teli, tapintatos, és a viszonzás vágyával tölt el, éppen ezért a nemes értelemben vett érintés mindig kellemes, örömteli érzéssel jár; jobbá formál, elindít a másik felé, és kitár Isten felé. Érintés nélkül meghalunk. Az érintés konkrétsága utal arra, hogy Isten személye, szeretete is ilyen konkrét, megtapasztalható valóság, amely a viszonzás vágyával tölt el. Az Isten érintése nélkül „elfogyunk”. Az érintés az üdvösség előíze. Jób egy nagyon fontos kérdést tesz fel: hol található meg az Isten? Konkrét, megtapasztalható módon akar találkozni az Istennel, úgy, ahogy a szerelmes férfi megérinti az áhított nőt, ahogy az éhes ember megérinti a kenyeret, ahogy a kitikkadt száj megissza az éltető vizet. Hol az Isten? Ott van minden érintésben, amelyik örömöt nyújt, és a viszonzás vágyával tölt el, ezért élő közösséget teremt, és Isten ismeretéből fakadó reménységet. Jób nem találja az Istent, mert barátai a szent tannal „püfölik” őt, ahelyett, hogy megsimogatnák. Isten megsimogatta ezt a világot Jézus Krisztusban; az Atya, minden szidás helyett csókkal fogadta vissza tékozló fiát (Lukács 15,20). Jób hiszi az Istent, ezért akar vele találkozni: tudja, hogy Isten igazat ad neki. Nincs ennél nagyobb bizonyosság, mint eljutni erre az ismeretre: Isten annyira szeret, hogy igazat ad nekem, noha nem vagyok igaz; azonosul nyomorommal, és kihoz onnan. Minden érintés ehhez az Istenhez visz közelebb.
János 10,31-42
 

Ha majd Isten lesz a kincsed, akkor jobb lesz neked! Olyan ez mint egy haszonlevű üzleti vállalkozás. Megtérésre hívják a szenvedő Jóbot, holott Jób minden szava arról tesz bizonyságot, hogy nem akar elszakadni Istentől, és éppen ettől az elszakadástól retteg. Jób éppen egyetlen kincséhez, Istenhez ragaszkodik, és arról akar megbizonyosodni, hogy ez a drága kincs az Övé. Éppen, ha megtéréssel próbálkozna, akkor válna hazuggá, mert haszonlesőként tekintene Istenre. A megtérés nem más, mint a Szentlélek által arra való rádöbbenés, hogy Isten mellettünk áll, hozzánk tért, oldalunkon áll, ezért minden a miénk, még a legnagyobb nyomorúságban is. Nem arról van szó, hogy ha megtérsz, akkor majd megoldódnak a dolgaid, hanem az életed megoldott, még mielőtt bármit is tennél. Gyakran úgy épít fel az Isten, hogy először leépít, aztán még jobban meggazdagít.
János 10,22-30
215. dicséret
 

Örvendek idős emberek láttán, akik még hetvenes éveikben is aktívak, meghatározóan akaratosak, vagy éppen még mindig habzsolják az életet, miközben eszembe jut édesapám, aki hasonló korú lenne, mint emezek, és már tizenöt éve nincs közöttünk. Nem örülhetett unokáknak, és élete tele volt küzdelemmel. A halál a bűn zsoldja, ahogy mondja az apostol, de annál még több, valami egészen nagy titok. Mindenkit elér, függetlenül attól, hogy hogyan élt az ember. Az egyik meghal ereje teljében, minden gondtól mentesen, lágyékában kövérséggel (23-24), a másik pedig meghal keserű lélekkel, és soha nem élvezte a jót (25), de egyformán elpusztulnak, és belepik őket a férgek. Nem arról van szó, hogy minden hiábavalóság, mert úgyis meghalunk; nem arról beszélünk, hogy a halál a nagy igazságosztó, mert előtte minden ember egyformává lesz. Sőt, éppen ezek ellen a gondolatok ellen hadakozik Jób. Nem az érdemességtől függ, hogy kinek milyen élet adatott, és mikor, milyen halállal mehet el innen; mint ahogy abba sem lehet beletörődni, hogy férgek eledele leszünk. Nincs érdem, és minden kegyelem. A halál misztériuma csak Jézus Krisztus megváltó ajándéka, az örök élet bizonyossága alapján dolgozható fel.
János 10,16-21
392. dicséret
 

A „jólét” embere hatványozottan éli meg ezt. Mindene megvan, de mégis kifolyik a kezéből: idő, pénz, lehetőségek, emberi kapcsolatok. Mindent akarunk, és nincs semmink. Hajszoljuk magunkat a többért, de soha nincs időnk és nyugalmunk élvezni azt, ami van. Soha nem tudunk a jelenben élni. Nyugtalan a szívünk! Az üdvösség Isten örökkévaló jelene: nem terhel többé a múlt, és nem aggaszt a jövő, sőt az Úr által ígért jövő betölti a jelent..
János 10,11-15
80. zsoltár

Csodálatos az a hit, amellyel Jób kifakad! Tengernyi fájdalma közepette az Isten hatalmas voltát vallja meg (Isten szuverenitása): aki, ha eltorlaszolja utunkat, nincs tovább (non plus ultra). Soha nem olvastam ennél őszintébb, és tisztább, még panaszában is hiteles Isten dicséretet, amely megváltás után kiált. Krisztusban van tovább (plus ultra)! Aki Őbenne hisz, az itt békével fogadja azt is, ha nincs tovább!
János 10,7-10
23. zsoltár

Balatonalmádiban látunk óriási vörös-kő szikladarabokat, amelyek helyükről kimozdulva tátongnak egy-egy hegy oldalában. Bildád nem Jób szenvedéseire tekint, hanem Istenre; arra az örök igazságra hivatkozik, miszerint Isten nem fog megváltozni, a kőszikla nem mozdul ki a helyéről. Az általunk megismert Istenre tekinteni, és az ebből következő tanítására hivatkozni ma is kényelmes trükk, hogy ne kelljen a szenvedővel azonosulni. Isten valóban kőszikla, de olyan, aki kimozdult helyéről, Krisztusban lehajolt a szenvedő emberhez, és megváltotta, megszabadította azt; mert Ő mindig a szenvedők pártján áll. Áldott legyen ezért.
János 10,1-6
229. dicséret
 

Az egyik nyári hétfő reggelre a kandelábereken pompázó futó muskátlik nagy részét dühöngő éjszakai mulatozók az útra dobálták, összetörték és széttaposták azokat. Micsoda démoni, romboló indulat feszülhet emberekben. Nemcsak az említett mulatozókban, hanem mindnyájunkban. Jóbot és barátait is ennek az indulatnak valamelyik fajtája hajtja, ezért feleselnek egymással. Mi ez a bennünk feszülő nyugtalanság, amit ki akarunk sportolni magunkból, vagy éppen ezernyi módon feledni próbálunk? Ez az amit legyógyszerezünk, ami elől pótcselekvésekkel menekülünk, vagy megadva magunkat neki, kiéljük indulatban, rombolásban, perekben, bulikban, szeretkezésben. Amíg e testben élünk, ez az indulat bennünk feszül. Egy megoldás adatott csupán nekünk, hogy ne megadjuk magunkat neki, hanem felismerjük, és Isten erejével kezeljük, azaz kordában tartsuk azt. Gyönyörű képpel fejezi ki ezt az Ige: „zsákruhát varrtam bőrömre, porba hajtottam büszkeségemet”, azaz ahogy a zsákruha korlátozza a testet, úgy ad szent korlátot Isten ereje gyarló indulatainknak, amíg meg nem érkezünk hozzá, akinek az oldalán elmúlik a feszültség. Addig azonban számolni kell ezzel, letagadni a legnagyobb hazugság, kordában tartani azonban a legnagyobb kegyelem.
János 9,24-34
140. zsoltár
 

Ki az idegen? Akit nem ismerünk, vagy más, mint mi. Elifáz, idegennek nevezi Jóbot, miközben magabiztosan szól, mert az a Tan, amit képvisel, hosszú évszázadok bölcs nemzedékeinek hagyománya, tehát nem egyéni vélemény. Valóban egyszerűbb bezárkózni a biztonságot nyújtó, megszokott „várba”, mint szembenézni a mindent összezavaró új kérdésekkel, és azzal, aki megkérdőjelez jól bevált formákat és igazságokat. A barátok Jób szenvedéseinek okát keresik, eszük ágában sincs segíteni neki, együtt érezni vele. Kívülről szemlélik a gyötrődőt, és csak hitbeli (teológiai) problémát látnak abban. Jób gondolkodása, szenvedése idegen marad számukra, de ők is Jób számára; ez az idegenség kölcsönös. Ugyanakkor ahogy öregszünk, egyre érzékenyebbek leszünk az „idegenekre”, mert biztonságra vágyunk, valójában Istenre vágyunk. Magamon is tapasztalom, hogy összerezdülök már mindattól, aki-ami „idegen”. Urunk adj lelki, hitbeli frissességet, hogy ne legyünk rugalmatlanok, érzéketlenek, kegyetlenek; ugyanakkor ragaszkodjunk ahhoz, aki viszont egészen bizonyosan tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8).
János 9,13-23
89. zsoltár
 

Reménytelenség és remény vívódik egymással ebben a fejezetben. Hova tűnik el az egyes ember, ha meghal? Gondol-e rá újra az Isten (13)?! Az ember élet utáni vágya hozza-e létre a reménységet, vagy van okunk valóságos, élő reménységre: ez a fő kérdése ennek a fejezetnek. Az ember vágyakozik halál-terhes problémáinak valamiféle megoldásra, hiszen lehetetlen, hogy csak úgy eltűnjünk a semmibe. De Isten is vágyik majd alkotásai után, és nem tartja számon azoknak vétkeit (13-17)? A természet megújulásából következik-e valamiféle reménység az ember számára, hiszen még a fa csonkja is újrahajt, ha vízillatot érez (7)? Az ember halálból való feltámadása nem „természetes”, hanem valami egészen „rendkívüli” ajándék. Jézus Krisztusban ezt a rendkívüli ajándékot adta nekünk az Isten.
János 9,1-12
460. dicséret
 

Jób nem hagyja magát! Perbe száll Istennel is! De pere semmiben sem hasonlítható a mai hitetlen ember Istennel való sokféle feleseléséhez. Jób pere az Isten iránti feltétlen tiszteletből fakad, és arra vágyik, hogy ügyét őszintén Ő elé terjeszthesse. Nem bízik mihaszna barátaiban (4). Tudja, csak az Úrra számíthat, ezért csak vele akar beszélni. Az evangélium hatalmas üzenet, hogy nincs olyan nyomorúság, még ha saját bajunkból is kerültünk oda, hogy ne vihetnénk őszintén ügyünket, az egyetlen igaz és kegyelmes fórum, a Krisztusban bennünket megváltó, élő Isten színe elé. Jób így „perel” Istennel, és így ma is „perelhetünk” vele, sőt áldott lehetőség ez, ha szétfeszít a keserűség! Vidd ügyedet Isten elé, leplezetlenül.
János 8,48-59
464. dicséret
 

Vannak emberek akiknek Istennel kapcsolatos ismeretbeli és lelki igényét nem lehet kielégíteni: már minden létező válasz elhangzott miközben gyülekezeti alkalmak sokasága ad lehetőséget feltöltődésre, és még mindig nem elég. Ez a „soha nem elég”, ez a testi-lelki-hitbeli örökös kielégítetlenség az, amely a kezében akarná tartani az Istent. Isten azonban kiismerhetetlen (17-25), hangsúlyozza Jób, hiába akarunk okoskodó választ adni tetteire, illetve a bennünket körülvevő történések jó részére. Sok esetben a legbecsületesebb válasz: nem tudom. Mert nem tudjuk kézben tartani az Istent. Határozottan bölcs (1) válaszaink is csak fél-információk, kegyességi gyakorlatunk is  sokszor csak idegcsillapító, Isten dicsérete helyett. Amíg nem döbbenünk rá, hogy nem tudjuk Istent kézben tartani, de Ő kegyelmesen hordoz bennünket, addig kielégítetlenül csak kérdezünk, vagy hazug módon határozott válaszokat adunk, újabb és újabb lelki „fröccsre” vágyunk, miközben kielégítetlenségünk csak egyre nő.
János 8,37-47
173. dicséret
 

Gyökössy Endre a klasszikus evangélizációs igehirdetést ahhoz hasonlította, mint amikor egy sötét utcasarkon a pisztolyt egy nincstelennek szegezem, és ráordítok: „pénzt vagy életet”!. Ekkor a nincstelen kiforgatja a zsebeit, és visszakiált, „nincs semmim, húzza meg a ravaszt”. Jób barátai között Cófár a legvehemensebb, akinek sodró lendületű beszéde olyan, mint egy jól felépített evangélizációs igehirdetés. Először rámutat Jób bűneire, arra a keményszívűségre, amely még mindig fecsegésre és gúnyolódásra indítja Jóbot (2-6). Másodszor rámutat Isten tökéletességére, aki mindent lát, akinek mindig igaza van, akivel nem lehet vitába szállni (7-11). Harmadszor megtérésre hívja Jóbot: mert beismerve bűneit, Isten könyörülni fog rajta. Cófár minden szava igaz, valóban csak a megtérés segíthet az emberen; de eközben nem veszi észre a szenvedő embert. Jób a testi kínoknak olyan vermében szenved, ahol az embert már csak gyötrelmei tartják fogva. Itt már nem elég csak szólni az Isten szeretetéről, itt először az emberi szeretet megtapasztalható melegén át lehet az Isten szeretetét továbbadni. Jób erre vágyik, és mindannyian, joggal!
János 8,30-36
238. dicséret
 

Mindnyájunknak van egy „világa”, amelyet a saját tapasztalatainkból, élményeinkből, és leginkább soha be nem ismert és nem is mindig tudatosodott érdekeinkből rakunk össze. Ezen a „világon” soha nem tudunk túllépni. Egy idő után pedig már bele sem gondolunk, hogy mennyire rész szerint van bennünk az ismeret (1Korinthus 13,9). A „kegyes” ember Istenre hivatkozik, hogy saját töredékes, de minél teljesebbnek feltüntetett igazságát igazolja. Nincs ennél veszélyesebb.  Saját világunknak ez a gyarlón kiérlelt igazsága ural mindent: meglátásainkat, véleményünket, istenképünket, egymáshoz való viszonyunkat. Kegyetlenek vagyunk, ha világunk igazsága nem érvényesül a másikéval szemben. Erről szól a Jób könyve!
János 8,21-29
238. dicséret
 

Jób elfogadja barátja tantételét, miszerint az embernek nem lehet igaza Isten előtt, de ezt egészen más hangsúllyal érvényesíti, mint Bildád. Az embernek elsősorban nem azért nem lehet igaza Istennel szemben, mert bűnös, hanem azért, mert az Isten Isten, az ember pedig „csak” ember. Istennek mindig igaza van, ezért vele nem lehet perelni. Jób ezzel azt hangsúlyozza, ami ebben a fejezetben, és az egész könyvben a legfontosabb, hogy Isten felette áll minden igazságnak, és minden igaz tannak, bölcsességnek; vagyis az általa létrehozott rend vitathatatlan, de ez a rend, és az ezt kifejező törvény mégsem köti meg Isten kezét. Nincs olyan igazság, amely felette állna Istennek; vagyis annak a szeretetnek - ez már az Újszövetség bizonyságtétele - , amelyet megmutatott Jézus Krisztusban. Sajnos mi mégis újból és újból beleesünk abba a hibába, hogy az Isten általunk megértett igazságát az Isten szeretete fölé emeljük, és ezzel megkeserítsünk embereket.
János 8,12-20
500. dicséret