Az egyik nyári hétfő reggelre a kandelábereken pompázó futó muskátlik nagy részét dühöngő éjszakai mulatozók az útra dobálták, összetörték és széttaposták azokat. Micsoda démoni, romboló indulat feszülhet emberekben. Nemcsak az említett mulatozókban, hanem mindnyájunkban. Jóbot és barátait is ennek az indulatnak valamelyik fajtája hajtja, ezért feleselnek egymással. Mi ez a bennünk feszülő nyugtalanság, amit ki akarunk sportolni magunkból, vagy éppen ezernyi módon feledni próbálunk? Ez az amit legyógyszerezünk, ami elől pótcselekvésekkel menekülünk, vagy megadva magunkat neki, kiéljük indulatban, rombolásban, perekben, bulikban, szeretkezésben. Amíg e testben élünk, ez az indulat bennünk feszül. Egy megoldás adatott csupán nekünk, hogy ne megadjuk magunkat neki, hanem felismerjük, és Isten erejével kezeljük, azaz kordában tartsuk azt. Gyönyörű képpel fejezi ki ezt az Ige: „zsákruhát varrtam bőrömre, porba hajtottam büszkeségemet”, azaz ahogy a zsákruha korlátozza a testet, úgy ad szent korlátot Isten ereje gyarló indulatainknak, amíg meg nem érkezünk hozzá, akinek az oldalán elmúlik a feszültség. Addig azonban számolni kell ezzel, letagadni a legnagyobb hazugság, kordában tartani azonban a legnagyobb kegyelem.
János 9,24-34
140. zsoltár