Az Almádi Újság évekkel ezelőtti számának címlapján két huszonéves strandoló lány fotója jelent meg, akikből áradt a fiatalos reménység és életöröm. „Balatoni nyár 1904-ből” - olvastam a címlap alatt 2004-ben. Hova tűntek azóta ezek a lányok, hol a mosolyuk, fiatalságuk, volt-e egyáltalán valaha közösségük az élő Istennel (4)? Jób visszaemlékezik arra, hogy milyen volt egykor: ifjúi lendület (18) segítőkészség (11-16), másoknak megadott tisztelet (21-25) volt jellemző rá; mindez Istennel való közösségéből fakadt (2-5). De történt valami, mint amikor az ember fejre áll az autójával, és ez mindent megváltoztat. Ilyenkor valami megroppan! Már semmi sem olyan, mint volt: eltűnt az ifjúi lendület, kifogytak a lehetőségek, elröppent az idő; csalódások sora miatt kihalt az önzetlen segítőkészség; bottal üthetjük a kölcsönös tisztelet nyomát; de Jób azt is megvallja, hogy hite is megroppant, mert nem érti Istent! Óriási kontraszt, ilyen voltam, és ilyenné lettem. Ezért sóhajt fel, bárcsak olyan lenne minden, mint hajdan! Ez a „bárcsak” azonban a végérvényesen letűnt múltba kívánkozik vissza, keserédes nosztalgiával, néha tehetetlen depresszióval. A „bárcsak” helyett a „mégiscsak” krisztusi lelkületére lenne szükség, és a legsivárabb jelen is „csodát” virágozhat.
János 12,20-26
408. dicséret