Beethoven egyik vonósnégyesét hallgattam vezetés közben. Gyönyörű. Az ember dúdolja a témát, és szinte előre tudja, mi fog szólni a következő ütemben, mert nem is következhet más, mert annyira szabályos, tökéletes, Istennek tetsző, az Ő rendjét tükröző ez az zene. Beethoven megkapta azt a kegyelmet, hogy hallja ezt, és közvetítse nekünk: mi pedig gyönyörködhetünk benne, és dúdolhatjuk vele együtt, az általa hallott dallamvezetést. Jeremiás ugyanígy, sőt szavakba öntve még konkrétabban (4) hallotta meg az Isten szavát, még azt is, hogy ő gyanútlan bárányként szolgál, miközben az életére törnek (19). Kegyelmi állapot, ha az Úr tudatja velünk akaratát. A hívő ember ezért olvassa rendszeresen Isten Igéjét, mert egyedül az Igén keresztül szólhat konkrétan az Úr, nemcsak sejtés-szerűen, hanem szavakban. Itt azt olvassuk, hogy „senki sem marad meg”, aki vétkezett (23); Jézus Krisztusban azonban pontosabban fogalmazta meg ugyanezt az Isten: megmarad az, aki Hozzá tartozik! Jézus Krisztus világosságában merjük így érteni a mai üzenetet!

János 19,1-7

341. dicséret

 Végigolvasva a mai Igét, és a fejezetek óta tartó jogos prófétai ítéletet, arra indított a Szentlélek, hogy Jézus Krisztusba vetett hitemmel olvassam ezeket a sorokat. Ez a szemléletváltozás pedig olyan, mint amikor reggel felragyog a nap, amikor megsózzák az ételt, vagy megmasszírozzák az ember elfáradt vállát! Milyen jó tudni, hogy Isten végső kijelentése Jézus Krisztus, akiben nem átkozottak (3), hanem áldottak vagyunk. Ez a bizonyosság ad erőt, hogy igyekezzünk teljesíteni, megélni az Isten üdvözítő rendelkezéseit (2Péter 1,10); ez a kegyelem képes megátalkodott szívünket újjászülni (8), hogy ne térjünk vissza elődeink korábbi bűneihez (10). Istenünk Egyszülött Fiában felfogta a halál pusztító lavináját, amely elől nem tudtunk volna elmenekülni (11), és ha kiáltunk, Krisztus által Ő meghallgat bennünket (14). A próféta hangja azonban ma is érvényes azokra, akik nem Krisztusban vannak. Tart még a kegyelmi idő. Jöjj, a Mester hív Téged (János 11,28)!

Jeremiás siratóénekbe kezd (17-22), miközben szemléletes képekkel festi le Jeruzsálem ítéletes pusztulását: fel kell szedni azt a kevés batyut, amit elvihetnek magukkal a fogságba (17), mert Isten kiröpítette parittyájából népét, sarokba szorította őket (18), ledöntötte sátraikat (20), sivár pusztává tette városaikat (22), mert nem tértek meg, és nem keresték az Urat (21). Jeremiás azonban nemcsak sír, hanem könyörög is népéért: „fenyíts minket, Uram, de mértékkel” (24). Nagy dolog, a hit diadala ez, amikor az Isten embere még akkor is tud reménységgel könyörögni, amikor az Úr jogos ítéleteként úgy tűnik, hogy már nincs tovább, és csak kétségbeesett sírásra lenne okunk! A próféta a beteljesedő ítélet közben is könyörgő reménységgel sír, mert vallja azt, hogy Isten Úr az ember életének minden útja felett (23), még az ítélet felett is. Ez már krisztusi evangélium, felfoghatatlan, de lehet örülni neki!

Mennyi mindent tartunk fontosnak, mi mindenféléért lelkesedünk: dolgokért, hatalmakért, földi kincsekért, eszményekért, igazságokért, célokért, szépségekért, emberekért; miközben észre sem vesszük ez a sok-minden elfoglalja az életünkben azt az első helyet, ami egyedül az Urat illeti meg. Ügyes technikákkal befolyásolnak bennünket, hatnak ránk, - nem az élő Isten, hanem ezek a „megnevezhetetlen hatalmak”, így az Úrtól távolodunk, valami máshoz pedig közelebb kerülünk. Éppen ez a bálványimádás természete: ami, aki irányít, annak hatalma alatt állunk! De sok tehetetlen (5), „ügyes”, de a fontos helyzetekben minket cserben hagyó (14) „bálványt” követünk ma is. 

A próféta ítéletes szava fontos, komolyan kell vennünk! Az Úr nélkül hiába akarunk békességet és boldogságot, nem jön a gyógyulás, csak a rettegés és a pusztulás: „Békességre várunk, de nem lesz jó semmi” (8,15). Fontos, hogy ezeket a kemény Igéket komolyan vegyük, amelyben a próféta, Isten eszközeként elsiratja népét, és drámai versekben leírja a pusztulás valóságát, el egészen addig, hogy az emberek hullája temetetlenül, trágyaként fekszik a mezőn (21); mégis tudnunk kell, sőt, el ne felejtsük (!), hogy Isten végső szava nem a próféta, hanem az egyetlen főpróféta, Jézus Krisztus szava, halála, és feltámadása. Őbenne adatik pusztulás helyett élet, már itt a földön is; Őbenne adatik körülményektől független öröm, örök élet, üdvösség. Ennek ellenkezője is igaz, amit a próféta itt hangsúlyoz: hogy az Úr nélkül minden tettünk gyarló örömkísérletek sorozata, amelyek eleve kudarcra vannak ítélve. Adj megtérést Urunk, pusztulás helyett életet, Krisztust!

 Jeremiás képek sorával szemlélteti népe Istentől távolodó állapotát. Ha valaki elesik, azonnal felkel; ha valaki eltéved, keresi a helyes utat, és visszafordul a hazafelé vezető irányba (4); a költöző madarak elmennek, de visszatérnek (7); csak Jeruzsálem, és Júda népe kivétel. Náluk az Úrtól való eltávolodás időszakára nem következik visszafordulás: tévelyegnek, összevissza futkosnak, mint a harcban száguldozó lovak (6), ragaszkodnak csalárdságukhoz, nem bánják gonoszságukat, nem akarnak megtérni (5-6)! Mintha a mi jóléti nemzedékünkről szólnának e sorok.

 A tanítványok Jézus Krisztus halála után, Péter javaslatára vissza akarnak menni halászni: vissza a „régibe”, ahonnan Jézus Krisztus kihívta őket (János 21,3). Nincs ennél reménytelenebb: vissza esni a régibe, ahonnan az Úr megváltott. Pedig ez történt Isten népe életében, többször is, most is. Jósiás király visszavezette az élő Istenhez a népet, akik megfogadták, hogy csak az Úrban bíznak, és nem e világi hatalmasságokban. Jósiás király azonban meghalt Kr. e. 609-ben, a Megiddói csatában. Az egyiptomi Nékó fáraó legyőzte az országot, és Palesztina a befolyása alá került. Jósiás király fiát, Jóáházt elhurcolták Egyiptomba, és az új király, Jójákim újra Egyiptomnak hódolt, nem pedig az Úrnak. Istenünk, köszönjük azt a bizonyosságot, hogy a Te szeretetedtől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38-39). Add, hogy ezt a mélységekben is bizonnyal tudjuk, ugyanakkor könyörülj rajtunk, hogy „vissza ne ragadjunk” (!) a régibe, e-világi hatalmaknak hódolva.

 Váratlan fordulat történik. Az Úr Igéjével mozgósítja Jeremiást. A prófétának nincs ideje „versbe” szedni mondanivalóját: kemény ítéletet hirdet; ha nincs élő hit, nem marad más, mint a pusztulás. Ma alig hangzik prófétai szó templomainkban, pedig ma is sokféle az „idegen istenek” imádata, mint Jeremiás korában. Mi azonban a hamis szeretet ál-szelíd hangjával meg akarjuk nyerni az embereket, ezért észre sem vesszük, hogy ezzel a hitetlen világ igényeit elégítjük ki, és nem az Isten Igéjét szolgáljuk. Bizony sokszor válunk hamis prófétává, hogy többen legyünk, de csak kevesebben vagyunk. Az emberi igények kielégítésén nincs áldás. Pál mindeneknek mindenné lett, hogy egyeseket Krisztusnak megnyerjen, de ez nem azt jelentette, hogy embereket szolgált volna, hanem csakis Krisztust (1Korinthus 9,22). 

 Jeremiás Jeruzsálemben működött a város Kr. e. 587-ben bekövetkezett pusztulását megelőző évtizedekben. Négy egymást követő júdeai (déli országrész) király idejében: Jósiás (640-609), Jójákim (609-598), Jóáház (609), Jójákin (598-597), Cidkijjá (597-587) uralkodása alatt. Az északról jövő ellenség a Kr. e. 597-ben megjelenő Nebukadneccár, babilóniai király volt, aki először jelent meg seregével Jeruzsálem alatt, és Jójákin királyt, és népe egy részét Babilóniába vitte. Isten Igéje mindig egy konkrét történeti környezetben szólal meg, és szól bele az életünkbe, hogy az Ő útjára irányítsa életünket, és nyugalmat találjunk lelkünknek (16). Isten egy konkrét történeti korban küldte el Egyszülött Fiát is (Lukács 2,1). Isten Igéje mindig aktuális, mindig az adott élettörténetünkben szólít meg, és terel bennünket! Áldott legyen ezért. 

  Igyekszünk, stratégiát alkotunk, minden mesterien felépített, csak éppen az Úr, az Ő Igéje, vezetése, a krisztusi lelkület, az áldás hiányzik, ezért minden „futás” hiábavalóvá lesz (Róma 9,16). Jeremiás könyvének egyik fő üzenete ugyanez! A próféta a politikai eseményeket Isten és népe különleges viszonyának összefüggésében szemléli. Júda és Jeruzsálem léte nem azért forgott veszélyben, mert ez a kis ország az egymással rivalizáló nagyhatalmak (Asszíria, Babilónia, Egyiptom) között vergődött, hanem azért, mert a felelős vezetők és Isten népe nem ügyeltek Isten útmutatására, Igéjére; és az üdvöt, a legfőbb jót emberi fondorlatokban, politikai szövetségekben keresik. Ügyeskedtek, ahelyett hogy az Úrra figyeltek volna, és szabadító Istenükbe vetették volna minden bizalmukat. A hívő ember cselekvő, tevékeny, és szorgalmas, de úgy, hogy először az Úrra figyel, és azért könyörög, hogy az Úr cselekedjen benne és általa. Minden Isten nélküli emberi ügyeskedés csúfos kudarcot szenved előbb-utóbb, mert nincs rajta áldás. Áldott az olyan ember, aki azonban az Isten Igéjében leli kedvét, és Tőle vár és fogad el mindent: ezért nem ügyeskedik, csak hűséggel teszi a dolgát.

 Jeremiás igehirdetése prófétai határozottsággal ítéli meg a bűn gátlástalanságát (22), többek között azt, amikor egyik ember a másikra leselkedik: guggolva, mint a madarász, hogy amikor alkalom adódik, lecsapjanak az áldozatra (27). Nincs ennél szánandóbb emberi magatartás, a bűn legrohasztóbb fajtája ez, az isteni rend orv megrontása. Jeremiás mindenféle alattomosságból (27) megtérésre hív. Amennyiben nincs változás, elmaradhatatlan a büntetés (29)! Gondoljunk csak bele, ha az Úr vég nélkül hagyná e sok elhajlást (31), igent mondana a „világpiszokra” (Németh László). Az Isten mennyiféle javaitól fosztjuk meg magunkat makacs engedetlenségünk miatt (25).

 Találunk-e olyan embert, aki az Isten útján jár, nemcsak beszél az Úrról, hanem törvénye szerint is él (1-3)? Isten útján járnak-e a vezetők, akiknek megadatott az a felelősség, hogy elől járjanak, és mutassák az utat. Elkeserítő a kép: Isten elhalmozta őket tehetséggel és lehetőségekkel, ők pedig „viháncoló ménekké lettek”, visszaéltek az Úr kegyelmével, és saját erős városaikban (erejükben) bíztak. Pál szentlelkes prófétasággal summázza ezt a leverő tapasztalatot: „Nincs igaz ember egy sem, nincs aki érti, nincs, aki keresi az Istent, valamennyien elhajlottak…” (Róma 3,10-12) Milyen kegyelmes az Úr, erős városainkat lerombolja ugyan (17), hogy ne önmagunkban bízzunk, de nem vet véget nekünk (10), hogy megtérjünk, és valóban mássá legyünk. Jézus Krisztusban minden népet erre a megújulásra hív!

János 16,16-23a

366. dicséret

 Jeremiás gyötrődik népéért (19), mert nem ismerik az Urat, ezért nem tudnak jót tenni: nem értelmesek, hanem bolondok (22), nem vesznek tudomást az Úr szeretetéről, ezért országuk és életük sivár pusztasággá lesz, és előbb-utóbb összeomlik, elpusztul (23-28). A prófétának azonban nemcsak elszorul a szíve, hanem háborog is, e hitetlenség és annak következménye láttán. Jeremiás ugyanis nem hallgathat (19): figyelmeztetnie kell a rá bízottakat, hogy nincsen Isten nélkül sem segítség, sem üdvösség (236. dicséret), csak pusztulás. Őnélküle pusztulásra ítéltek vagyunk! Ez kemény, de világos prófétai beszéd: az Úr féltő szeretettel kiáltó hangja. Mit csinál a pusztulásra ítélt ember? Sokféle pótcselekvésbe menekül a romlás elől, vagy tehetetlenül megadja magát annak. A hívő ember azonban bizonyossággal tudja, hogy Isten, az Úr Jézus Krisztusban legyőzte a romlást. Boldog az a nép, aki ismeri az Urat, de nincs nagyobb bolondság, mint Isten nélkül élni!

 Jeremiás megtérésre hívja népét! Ma miből kell megtérni?! A hitet az ember korunkban öncélúan, csak a maga érdekében akarja megélni: azért hisz, hogy neki jobb legyen. A mai keresztyén ember gyakran élménykeresztyén, érzelmi alapon hisz; úgy is mondhatnánk, hogy érdekkeresztyén: a hitet eszközként használja a problémák előli menekülés sokféle pótcselekvéseinek egyikeként. Az élő hit: Jézus Krisztus követése, amely szembe néz a sokszor változtathatatlan valósággal. Nincs nagyobb csoda, mint amikor az ember leszámol a hamis illúziókkal. A krisztusi ember nem menekül a tények elől, hanem krisztusi irgalommal áthatja a jelent. A hit mindig itt kezdődik. Az elfogadott jelen aztán csodát virágzik: megérlelődik benne az üdvösség. Elég volt abból, amikor a „hit” a sokféle „drog” egyike csupán! Ebből valóban meg kell térni!
János 16,5-11
372. dicséret

 Gyönyörködöm a bambergi dómban. Monumentális épület, óriási kövek, roppant boltozatok, lenyűgöző terek. Mindez szimbólum: az élő Isten hatalmát hirdeti, az iránta való vitathatatlan tiszteletre utal. Ma kifűthető, kényelmes, belakható terekre lett igényünk, még az istentiszteleti helyek esetében is; ez a közösség számára jobb, élhetőbb, kifizethetőbb: de közben kiveszik a világból a „szent”, és még a Isten terei is „öncélúan” hétköznapiak (profának) lesznek. Ott, abban a dómban nagyon fájt ez a folyamat (a világ deszakralizálása), amely annyi elemében van jelen a mi egyházunkban is, visszafordíthatatlanul.
János 16,1-4
393. dicséret

Egy német ismerősöm Bajorországban vett családi házat. Az épületeknek is saját történetük van. Ezt a házat a hetvenes években egy boldogságra vágyó pár építette, miután az asszony beleszeretett a nálánál tíz évvel idősebb férfiba, és érte ott hagyta négy gyermekét, miközben már a férfi családja is romokban hevert. Az épület felújítása során a lépcsőházban egy feliratra bukkant az új tulajdonos: „veled itt boldog akarok lenni”. A férfinak egy yachtja is volt az Adrián. Éltek húsz évet „boldogan”, jó időben gyakran a tengernél élvezték az életet. Aztán a férfi beteg lett, a yachtot eladta, egy medencét épített belőle a ház háta mögé a feleségének, mert már nem tudtak a tengerre utazni; nem sokkal ezután meghalt. Az asszony még tíz évig egy nálánál fiatalabb katonatiszt oldalán vigasztalódott, majd ő is meghalt. Maradt utána három feldúlt család. A saját négy gyereke ekkor adta el a házat. Boldogságot akart, annyi mindent elhagyott érte, de vajon megkapta-e? Repedezett falú víztartó (13) minden boldogságra irányuló szándékunk, nincs benne tartás, kifolyik belőle a lényeg, kiszárad! Aki elhagyta a forrást, az sok minden mást is elhagy: vízre vágyik, de végzetesen kiszárad!
János 15,18-27
397. dicséret
 

Németországban járva, egy kis evangélikus templomocska szószékén arról szólt a prédikáció, hogy nem adhatunk kész válaszokat az emberek kérdéseire! Valóban, kész válaszok nincsenek; de egy bizonyos: Istennek gondja van ránk, Igéjét, ígéreteit beteljesíti (12), ahogy a hosszú tél után a mandulafa bizonyosan és elsőként kivirágzik (11). Jézus Krisztus feltámadásában ezt bizonyította meg az Isten! Ez a válasz! Urunk, add, hogy minden válaszunk, és tettünk ebből az egyetlen válaszból, mint forrásból fakadjon, növekedjen és virágozzon. A keresztyén hit: élet, mozgás, növekedés, folyamat, virágzás, gyümölcstermés, ahogy a mandulavessző kihajt, amíg az ághoz, a törzshöz, a gyökerekhez tartozik. Urunk, óvj meg bennünket a beteges „hittől” ugyanúgy, mint a kételyekkel teli bizonytalanságtól. Van válasz, Krisztus az, Istennek gondja van ránk, ígéretét beteljesítve megváltott bennünket; de ezt a választ minden helyzetben újra és újra ki kell virágoztatnunk.
János 15,9-17
270. zsoltár
 

Órákig tartó vezetés során megütötte a fülemet és a szívemet egy dalszöveg: „Szép az Isten…Övé a film, és enyém a videó…” (Quimby). A hívő ember hálával vallja és magasztalja az Urat azért, hogy nála van a film, és nálunk „csak” a videó, így örök rendjének elhomályosítása helyett megváltott emberként belesimulhatunk ebbe az áldott rendbe, hogy aztán rendeződjenek dolgaink, ahogy Jóbé is rendeződött.
János 15,1-8
445. dicséret

Jób könyvének utolsó fejezetei az Úr szerelmes éneke alkotásairól. A felsorolásban tisztátalannak számító állatok is szerepelnek. Az Úr gyönyörködik teremtményeiben, még a krokodilban is. Az Isten még abban is tud gyönyörködni, amit az ember nem talál csodálatra méltónak, sőt taszítónak és félelmetesnek vél. Isten nem hideg törvények szerint viszonyul a világhoz. A világ rendjének alapja nem a hasznosság és a célszerűség, hanem Isten öröme és szeretete. Isten igazsága az Ő szeretete. Ezt mutatta meg Krisztusban. Ez Jób vigasztalása is. Egyedül ez. Ezt a szeretetet nem ismerték Jób barátai, ezért lettek nyomorúságos vigasztalók. Isten nem büntetésre váró ellensége ennek a világnak, hanem szerető Atyja. Ő még a félelmetes krokodilban is gyönyörködik. Isten szereti teremtményeit, hasznosságuktól függetlenül, de megváltott világában hasznossá formálja őket: így eljön az idő, amikor majd az oroszlán is szénát eszik (Ézsaiás 11), akárcsak a víziló (40,20). Ha Isten szeret, akkor mindig van remény! Ez minden üzenetek legnagyobbika. Ezt elfogadva nem lehet több kérdésünk! Isten pedig úgy szerette ezt a világot, hogy Egyszülött Fiát adta értünk (János 3,16).
János 14,25-31
371. dicséret

Jób és barátai számára alapvető kérdés az igazság kérdése. Jób ragaszkodik a maga igazához, a barátok védik a „Tan” igazát, Elihú Isten igazát akarja képviselni. Ekkor megszólal az Úr! Amit mond, az egészen döbbenetes. Nem azt mondja, hogy Neki van igaza és kész: Isten nem ragaszkodik a maga igazához, egyedül Ő nem! Istennél nem arról van szó, hogy szemben állnak egymással igazságok, és a „perben” csak az egyik félnek lehet igaza; de Isten nem is azt állítja, hogy egymással ellentétes dolgok is lehetnek önmagukban igazak, és végül is sokféle igazság létezik, előbb-utóbb pedig mindenkinek majd csak igaza lesz. Távolról sem erről van szó! Hanem arról, hogy nem a mi dolgunk a különböző igazságokat egymással szembeállítani, főleg nem a mi dolgunk ezek között dönteni. Egyet tehetünk csupán: az élő Istent megkérdőjelezhetetlenül igaznak tartjuk, az Ő vitathatatlan igazágából minél többet megismerünk, és ahhoz igazodva engedjük, hogy Isten igazsága átjárja az életünket. Jézus Krisztusban van utunk, igazságunk, és életünk. Nekünk nem azt kell harsogni, hogy mi és ki nem igaz, hanem újjászületve beleélhetjük a világba az igazságot, Krisztust!
János 14,22-24
454. dicséret

Az Úr Isten egy sereg kérdést tesz fel az  állatvilággal kapcsolatban. Az állatok lénye csupa titok, alig valamit tudunk róluk, a seregnyi megfigyelés ellenére. Mennyi talány, ami előtt tehetetlenül áll a teremtés koronája”, az okos ember, aki minden kérdésre választ akar találni. Az állatokkal kapcsolatos misztériumról ír mesterien Szabó Lőrinc, „Valami fájt” című versében. Egy bizonyos, Isten az állatokat is számon tartja valamilyen módon. Erről olvasunk Jónásnál is: „és sok ott az állat is” (Jónás 4,11). Nem véletlen, hogy ennek a fejezetnek az a címe az Új Fordítású Biblia szerint, hogy a „teremtő dicsérete az állatvilágban”. Az állatok dicsérik az Urat, és az emberek?
János 14,15-21
370. dicséret
 

Az ember életében alapvető fordulat az, amikor megszólítja őt az Isten. Jób könyvében most megszólalt az Úr! Ezzel az ember számára világossá lesz, hogy Isten, mindeneket tud, és mindent jól cselekszik. Világosan kijelenti az Isten Jóbnak, és a barátoknak, hogy Ő meghatározta a teremtés során azt is, hogy meddig mehet az ember, és hol van a határ, amelyen túl nem juthat, ebben a világban (11). A kegyes és bölcs barátok okoskodása szánalmas igyekezet arra nézve, hogy megmagyarázzák azt, amiről fogalmuk sincs. Ezt a határt tiszteletben kell tartani. Az Úr megszólalásával sem tudunk meg mindent, de a legfontosabb egyértelmű bizonyossággá lesz, nevezetesen, hogy Ő az ember pártján áll, kilép elrejtettségéből és megszólal, kijelenti magát. Jézus Krisztus eljövetelével ez a tény megkérdőjelezhetetlen üzenetté lett. Boldog az olyan ember, akit naponta megszólít az Úr, Igéje és Lelke által.
János 14,1-14
475. dicséret
 

Egy ejtőernyős elvéti az ugrást, és egy falu főterén magasodó fa lombkoronájában landol, belegabalyodva az ágakba és kötelekbe. Arra jár egy fekete ruhás ember, akitől az ejtőernyős megkérdezi: „mondja, hol vagyok”? Mire az arra járó így felel: „a fa tetején”. A tehetetlen ejtőernyős visszakérdez: „nem református lelkész tetszik lenni”? A fekete öltönyös tiszteletes (mert valóban ő volt a falu lelkipásztora) megdöbbenve kérdezi: „ezt meg honnan tudja”? „Hát onnan - felelt a pórul járt ejtőernyős -, hogy minden szavát értem, de semmi hasznát nem veszem, akárcsak a prédikációkban”. Ez a „vicc” a legkorrektebb igehirdetés-kritika is egyben. Elihú sok fontos, vitathatatlan gondolatot elmond Istenről, aki valóban mindenható, szent, felséges és igazságos; de a szenvedő Jób ennek semmi hasznát nem veszi, rajta ez semmit sem segít. Elihú azt hiszi, hogy neki meg kell védeni az Istent. A legnagyobb tévedésünk, ha azt hisszük, hogy Istennek szüksége van a mi védelmünkre; ehelyett inkább az emberek hasznára, segítségére kellene lennünk: ebben a krisztusi szeretet-jelenlétben ragyogna fel igazán az Isten dicsősége.
János 13,31-38
395. dicséret
 

Valóban hatalmas az Isten (5). Mi Őt nem kérhetjük számon (23). Isten magasztalása (24) éppen azt jelenti, hogy Őt mindenek feletti Úrnak valljuk, és a tetteitől függetlenül, még a legnagyobb nyomorúságban is dicsérjük. Ezzel elismerjük, hogy mindig neki van igaza. A megtérés éppen az a felülről ajándékozott csoda, amikortól kezdve az ember minden körülmények között az Istennek ad igazat. Elihú nem pontosan fogalmaz, miszerint, ha megtérünk, akkor majd jólétre jutunk (11), hanem aki megtér, az tudja, hogy minden körülmények között jó kezekben, azaz jólétben van. Aki azonban nélkülözi az élő hitet, annak már „fiatalon elhal a lelke, és élete olyan, mint a paráznáké” (14). Hányan élnek közöttünk így, élő hit nélkül. És mi?
János 13,21-30
94. zsoltár
 

Isten nem olyan, mint amilyenek Elihú elénk tárja. Ez ellen az istenkép ellen határozottan tiltakoznunk kell! Az élő Isten, Egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban nem ilyennek jelentette ki magát. Elihú a fenséges, elérhetetlen, Istenről szólva oktatja ki Jóbot. Szerinte Isten magasan felette van az embernek. Neki nem árt, és nem használ az ember ilyen, vagy olyan magatartása. Istennek nem használunk a kegyességünkkel. Isten érdektelenül szemléli az emberek nyavalygását, kiáltozását (9), akik egymásnak ártanak bűneikkel, és teszik nyomorulttá egymás életét (8). Isten azonban nem válaszol, mert gonoszságuk következményei miatt kiáltanak (12)! Jézus Krisztus pont az ellenkezője volt! Nemcsak közösséget vállalt a nyomorulttal, hanem könyörült rajta, elment még az egyetlen egyért is, lehajolt a legmélyebbről kiáltóhoz is. Amit Elihú Istenről mond, az egy hamis istenkép. Jézus Krisztusra tekintsünk, ha az élő Istent akarjuk megismerni.
János 13,12-20
462. dicséret