Jeremiás siratóénekbe kezd (17-22), miközben szemléletes képekkel festi le Jeruzsálem ítéletes pusztulását: fel kell szedni azt a kevés batyut, amit elvihetnek magukkal a fogságba (17), mert Isten kiröpítette parittyájából népét, sarokba szorította őket (18), ledöntötte sátraikat (20), sivár pusztává tette városaikat (22), mert nem tértek meg, és nem keresték az Urat (21). Jeremiás azonban nemcsak sír, hanem könyörög is népéért: „fenyíts minket, Uram, de mértékkel” (24). Nagy dolog, a hit diadala ez, amikor az Isten embere még akkor is tud reménységgel könyörögni, amikor az Úr jogos ítéleteként úgy tűnik, hogy már nincs tovább, és csak kétségbeesett sírásra lenne okunk! A próféta a beteljesedő ítélet közben is könyörgő reménységgel sír, mert vallja azt, hogy Isten Úr az ember életének minden útja felett (23), még az ítélet felett is. Ez már krisztusi evangélium, felfoghatatlan, de lehet örülni neki!