Reménytelenség és remény vívódik egymással ebben a fejezetben. Hova tűnik el az egyes ember, ha meghal? Gondol-e rá újra az Isten (13)?! Az ember élet utáni vágya hozza-e létre a reménységet, vagy van okunk valóságos, élő reménységre: ez a fő kérdése ennek a fejezetnek. Az ember vágyakozik halál-terhes problémáinak valamiféle megoldásra, hiszen lehetetlen, hogy csak úgy eltűnjünk a semmibe. De Isten is vágyik majd alkotásai után, és nem tartja számon azoknak vétkeit (13-17)? A természet megújulásából következik-e valamiféle reménység az ember számára, hiszen még a fa csonkja is újrahajt, ha vízillatot érez (7)? Az ember halálból való feltámadása nem „természetes”, hanem valami egészen „rendkívüli” ajándék. Jézus Krisztusban ezt a rendkívüli ajándékot adta nekünk az Isten.
János 9,1-12
460. dicséret