Jónátán békességszerzővé lett apja, Saul és Dávid között. Boldogok a békességszerzők (Máté 5,9). Isten Lelkének munkája, ha valaki érdekében szólunk (4). Ennek legáldottabb módja a valakiért elmondott közbenjáró imádság. Saul azonban csak egy ideig békül meg, mert a démoni indulat ugyan elhagyja, de a szíve üres marad, ahol még több helye van a gyilkos indulatok sokaságának. Ezért újból Dávid életére tör, Dávidnak pedig menekülni kell. Isten Lelke nélkül az önmérsékletnek hamar vége szakad, és repül a dárda. Saul irigysége nagyobb, mintsem a saját családjába került Dávidot kímélné. Sault az Úr Lelke ítéletesen veszi hatalmába, hogy ne tudjon ártani Dávidnak, de ez a révület, kivetkőzve önmagából nem az Istennek kedves áhítat, hanem a rosszra tehetetlenné merevítő rajongás csupán (24).

1Péter 2,11-17

323. dicséret

A mai Igében olvasunk az önzetlen barátságról (1-5): Jónátán, Saul fia úgy szerette Dávidot, mint önmagát; mindenét megosztotta vele. A mai Igében előttünk van Isten áldásának lényege, miszerint az Úr Dáviddal volt, és sikerrel járt mindenben (14). Mai szakaszunkban olvasunk a leggyilkosabb óemberi indulatról, az irigységről, amely egyre inkább elhatalmasodik Saul szívében, ahogy tapasztalja, hogy ő csak második, vagy sokadik Dávid mellett (7-8). A legalaposabb lélektan sem tudná ennél pontosabban leírni az irigység elhatalmasodásának folyamatát, mint ahogy Igénkben ez elénk tárul: először Saul meghallja, hogy már nem ő az első (7), nem tetszik neki mindez, és megharagszik Dávidra, és rossz szemmel néz rá (8-9), majd félni kezd Dávidtól (12), aztán gyilkos indulat szállja meg, egészen az önkívületig (10-11); ez már megszállottság (10). Mindnyájunkat fenyeget, hogy mindezt átéljük, de a hívő ember „résen” van, és még a folyamat elején kéri az Úr segítségét. Kössük össze a három üzenetet: valóban áldott az olyan ember, aki tud második és sokadik lenni, és szívét nem irigység, hanem önzetlen, baráti szeretet tölti el ilyenkor is. Az ilyen ember az igazán krisztusi ember. 

1Péter 2,1-10

321. dicséret

Góliát gyalázta az Urat, és megvetően nézett Dávidra is (42); szidta mindkettőt (43). Dávid nem ijed meg, hanem válaszként bizonyságot tesz Isten megszabadító erejéről, és arról is, hogyan szabadít meg az Úr. „Nem karddal és lándzsával szabadít meg az Úr!” Ezt az üzenetet egyértelműen kijelentette az Isten Jézus Krisztusban, aki Isten erejét a golgotai kereszten mutatta meg. Ő nem megölte az ellenségeit, hanem meghalt ellenségeiért; nemcsak barátaiért, hanem ellenségeiért is. Nincs ennél nagyobb szeretet és győzelem (János 15,13). Emberi logika számára felfoghatatlan, és csak az újjászületett szív képes mindezt nemcsak befogadni, hanem cselekedni is. Kár, hogy még mindig kardokkal és lándzsákkal megyünk egymás ellen, csak ez ma másként, nem annyira „látványosan” történik, mintha ténylegesen megvillanna a kard, de éppen ettől veszélyesebb ez a harci módszer. 

1Péter 1,13-25

320. dicséret

Milyen sok a Góliát, aki magas, erős, és mások által is megerősített, támogatott, felfegyverzett és kipáncélozott (4-7); éppen ezért észre sem veszi, hogy elbizakodott; akitől félnek és aki félelmetes (24); aki csúfolja az Istent. Vigyázzunk, mert mi, akik emlegetjük az Úr nevét, szintén lehetünk Góliátokká, csak ez egy sokkal rejtettebb és emiatt veszélyesebb folyamat. A Góliátok azonban előbb-utóbb mindannyian eltörpülnek, kudarcot vallanak, és elveszhetnek. Nem említek példákat. Az élő Isten emelhet fel egyedül, de ha Ő emel fel, akkor alázatos szolgálatra emel fel. Ez az út a kereszt útja, a krisztusi út, az egyetlen út.

1Péter 1,1-12

318. dicséret

 Isten egészen más gondolatmenete érvényesül Dávid kiválasztásában; a legkisebb a választottja, akire az emberek nem figyelnek (7). Korábban a bírák, és Saul is csak egy időre, egy feladatra kapták az Isten Lelkét, Dáviddal kapcsolatosan azonban kihangsúlyozza az Ige, hogy „az Úr Lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt” (13), vagyis Dávidon tartósan nyugszik meg az Úr Lelke. Urunk, ne vond meg a Te Lelkedet tőlünk, mert akkor a gonosz erők elhatalmasodnak rajtunk, és gyötörnek bennünket, mint Sault. Amikor az Ige azt hangsúlyozza, hogy az Úr küldi a gonosz lelket (14), akkor ezzel azt hangsúlyozza, hogy Isten és a Sátán seregei soha nem egyenrangú felek, az Úr minden tekintetben Úr a gonosz lelkek felett. Ezt hatalmasan megmutatta Jézus Krisztusban! Urunk, annyi gonosz lélek gyötör bennünket! Jővel, Szent Lélek Úr Isten, hogy igazán megkönnyebbüljünk, jobban legyünk; sőt, a Te alkalmas gyermekeiddé formálódhassunk.

Jakab 5,13-20

314. dicséret

Sok döbbenetes jelentet olvasunk ebben a fejezetben; ezek közül egyet tudok most kiemelni. Sault elveti az Úr, mert az Isten ügyének szolgálata közben valójában a saját dicsőségét munkálja: emlékoszlopot állíttat magának (12), miközben Isten felé megint engedetlen. Saul ügyes, mert amikor Sámuel rákérdez, hogy miért nem semmisítették meg a teljes zsákmányt, az Úr parancsa szerint, akkor azzal érvel, hogy amit megtartottak a zsákmányból, azt az Úrnak akarják áldozatul bemutatni. Hányszor emlegetjük Isten nevét akkor, amikor valójában a saját gyarló dolgainkról van szó. Istennél azonban többet ér az engedelmesség, mint az áldozat (23). Sámuel figyelmezteti Sault, ám mire Saul feleszmél, már késő, az Úr elvetette őt. Sajnálatra méltó ez a Saul. Sámuel szerette, és még jó ideig bánkódott Saul miatt (35). Hatalmas titok az emberi szeretet, és az ezzel ellentétes Isteni döntés. Sajnálkozás helyett azonban döbbenjünk rá arra, hogy elkéshetünk, és vegyük észre, hogy még tart a kegyelmi idő.

Jakab 5,7-12

313. dicséret

Saul parancsa szerint átkozott mindenki, aki estig valamit is enni mer (28). Akinek felszínes a hite, az mindenféle fogadalmakkal próbál Istenre hatni, mert nem tudja, hogy Isten előtt csak könyörögve, kegyelmét kérve állhatunk meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fogadalmaknak nincs értelmük, csak nem mindegy, hogy milyen lélekkel tesszük azokat. Minden önkorlátozó fogadalom értelmes, Istennek tetsző. Istennek végső gondolata azonban nem a böjt, hanem a lépes méz, amelyet kóstolva felragyog az ember arca, akárcsak Jónátáné (27). Addig azonban böjtölni kell. Itt szentlelkes önkorlátozásban, odaát a maga teljességében éljük majd meg az Istennek tetsző szabadságot.

Jakab 5,1-6

310. dicséret

A mai Igében világossá lesz, hogy mi a baj Saullal, és miért nem ő az Isten szíve szerint választott ember (1Sámuel 13,14). Saul, az „illem” szerint kéri az Isten vezetését, de ez nem élő hitből fakad, csupán formalitás. Amikor Jónátán (Saul fia) személyes hőstette miatt megriadnak a filiszteusok, és Izráel üregekbe elrejtőzött népe (1Sámuel 13,6) nagyobb eséllyel támadhat az ellenségre, Saul hadba szólítja a félelem miatt elrejtőzött országát, és ehhez Isten támogatását is kérné. Csak kérné, mert hozatja ugyan az induláskor Ahijja pappal az Isten ládáját, de amikor látja, hogy nincs már vesztegetni való idő, rászól a papra: „Hagyd abba!” (19). Úgy illik, hogy megálljunk az Úr előtt; talán többen be is látjuk, hogy jó lenne, kellene, de erre most nincs idő; ezért nemcsak abba hagyjuk, el sem kezdjük. Saul hite felszínes hit, képtelen Isten döntéseinek mélyére tekinteni. Hányszor van ez így: gyorsan olvassunk Igét, és imádkozzunk, aztán térjünk a lényegre?!

Jakab 4,11-17

312. dicséret

Fegyvertelenül állnak Izráel fiai a filiszteusok roppant seregével szemben. Közöttük ugyanis nem volt kovács, a szomszédságukban élő filiszteusokhoz jártak ekevasért (20); így harci fegyvert sem birtokoltak (19). Vagy mindent megtanul az ember, amire szüksége lehet, vagy a másikra szorul, adott pillanatban pedig ki lesz szolgáltatva a másiknak. Az nem lenne baj, hogy a másikra szorulunk, az azonban már nagy baj, hogy adott pillanatban mások ezzel visszaélhetnek. Íme, Isten népe most fegyverek nélkül áll a filiszteusokkal szemben. Előbb-utóbb azonban mindnyájan a másikra szorulunk majd. Ilyenkor nagy áldás a megtért ember, aki rászorultságunkkal nem él vissza, sőt segít; míg az istentelen ember nemcsak megnyomorítja a „fegyver nélkülit”, hanem ő maga ügyeskedik úgy, hogy egy adott pillanatban a másiknak ne legyen „fegyvere”. A filiszteusok és így gondolkodtak (19). Saul pedig többek között azért nem volt az Úr szíve szerint való ember, mert ezt nem vette észre (14).

Jakab 4,1-10

308. dicséret

Figyelni a ránk bízott emberekre, de az Isten színe előtt; ez a feladat: meghallani, átérezni, megérteni a körülöttünk élő emberek gondját-baját; de nem szolgalelkűen „kielégíteni” azt, hanem együtt keresni azokra az Úr vezetését; azaz együtt könyörögni emberlétünk megoldásáért, a Krisztusért. Sámuel nem nyomott el senkit, nem károsított meg senkit, sőt nem fogadott el senkitől semmit (ez külön gondolatsor tárgya lehetne); Sámuel meghallgatta népe minden szavát, de azokat az Úr elé vitte, akkor is amikor a nép királyt kívánt, és Isten akarata szerint cselekedett (1Sámuel 8,7). De „szentlelkes művészet” ez: figyelni a másikra, úgy, hogy figyelünk az Úrra.

Izráel királya egyszerű szántóvető ember maradt a felkenetése után is, aki a mai Igében is éppen a mezőről jött haza (5), és akit éppen ezért senki nem vett komolyan. Isten népének nem volt erős vezetője, amit a szomszéd népek is érzékeltek, ezért a filiszteusok mellett az ammóniak is hatalmaskodtak Izráel felett, amelyben a kegyetlen meggyalázás sem  ismert határt: ha megadják magukat az ammóniaknak, akkor „csak” kiszúrják a szemüket, egyébként megölik őket (2). Ezért Sault Isten Lelke haragra gerjesztette, hogy látható módon megmutassa rajta keresztül az Úr, hogy Ő a népével van, és nem engedi, hogy szórakozzanak velük, hanem győzelmet ad nekik ebben a lehetetlen helyzetben (9). Elgondolkodtatott a mai Ige! Bizony vannak olyan helyzetek, amikor csak a határozott „erő” félelemkeltő megvillantásával lehet kordában tartani, és győzelemre vinni ügyeket. Az emberek a szelíd szeretettel gyalázatosan visszaélnek. Mindezek után felmerül a krisztusi szeretet megvalósíthatósága? Az evilági győzelemhez bizony „erő” kell. Krisztus ennél azonban tovább ment: mert kimondta, hogy nem kell győzni, hanem vállalni kell a szelídséget, egészen a keresztig. A Szentlélek éppen ebben a keresztet is felvállaló szeretetben az erő Lelke (1Timóteus 1,7). A győzelem sauli erő által adatik, igazi szabadulás azonban csak a krisztusi szelídség győzelemről lemondó, keresztet is vállaló szelídség által lehetséges.

Nincs megalázóbb, mint amikor át kell élnünk az emberek megvetését. Isten Igéje azonban ezt a lelkületet, amellyel másokat, akár jogosan, akár jogtalanul,  megvetünk, „elvetemültségnek” nevezi (27), ugyanis azt vetjük el, akit az Isten bűnbocsátó irgalommal szeret. Aki másokat elvetett, az valójában az Istent vetette el: „Ti pedig most elvetettétek Isteneteket, aki megszabadított benneteket minden bajból és nyomorúságból.” (19) Minden elvetemültség forrása az, hogy elvetettük a szabadító Istent, ezért megvetjük a másik embert. Sault sokan megvetették, pedig Isten felkent királya volt; ő azonban ekkor az Úr gyermekeként viselkedett, mert „úgy tett, mintha ezt észre sem vette volna” (27). 

Jakab 2,14-26

304. dicséret

Saul kivételes helyzetbe került, Isten Lelke által: más emberré lett (6). Ennek egyik jele, hogy világossá lett az Isten vezetése Saul számára: pontosan felhangzik, kikkel fog találkozni, hova kell mennie, mi fog ott történni vele (1-8). Valóban kivételezett pillanat, amikor így megtapasztaljuk az Úr vezetését. Ez a kivételezett helyzet azonban sűrített alkalom a szolgálatra: arra, hogy mindent megtegyünk, amit az Úr ránk bíz, és lehetővé tesz, mert különösképpen velünk van az Isten (7); ilyenkor „lustálkodni” a legnagyobb hűtlenség. Saul révülete is erre a szentlelkesen felfokozott állapotra utal (11), és ne valamiféle öntudatlan „révületre” gondoljunk itt. Kár, hogy Saul csak egy „időre” kapta a Lelket, és csak egy időre lett más ember. Először a Szentlélek újjászülő kegyelméért könyörögjünk, utána majd adatik a konkrét feladatra való megújulás is.

Jakab 2,1-13

303. dicséret

Számos döntést hozunk a „testi szemeink és érzékeink” vezetése alapján. Folyamatos bűnbánati témánk lehet ez a gyarlóságunk. Választások, befolyások, segítség, mosoly és kedvesség múlik ezen a mindennapokban. Megfigyelhetjük, hogy mikor és hogyan csillannak meg szemek egykor, és lesznek mogorvák máskor. Saul minden tulajdonsággal rendelkezik, amire akkor és ma is felfigyel a „testi szemekkel” látó ember: erős, jómódú, szép, egy fejjel magasabb mindenkinél (1-2). A király kívánása nem az Isten akarata szerint gondolkodó nép kívánsága volt, amire az Isten ennek megfelelő választ adott, amikor egy „testi szemekkel” megfelelő embert választott ki népe királyának; de nem Saul az Isten szíve szerint kedves ember. Áldott legyen az Isten, hogy ő nem e világi kategóriák szerint tekint ránk, az ő „esztétikai érzéke” más, mint a miénk, ebből következően az élő hit minket is erre a szemléletre vezet, sőt a hit az embert magát is széppé teszi, túl az adott kor szépségről való felfogásán.

Jakab 1,19-27

301. dicséret

 Isten megkülönbözteti népét más népektől, ők pedig olyanok akarnak lenni, mint a többi népek, mint a többség. Ezzel indokolják azt, hogy királyt akarnak maguknak, mint más népek, noha az Úr az ő királyuk. Azóta is a többség adta mintákhoz igazodunk. Még a demokrácia elve is erről szól. Valójában azonban nem demokráciára, hanem teokráciára, azaz Isten uralmára (királyságára) lenne szükség, melyben Isten igazságot, örömöt és üdvösséget ajándékozó akarata megvalósul. Isten országa ott valósul meg, ahol Jézus Krisztus úrrá lesz az emberi élet felett. Tehát, nem a többség akarata a döntő, hanem az Isten akarata a mindenkor irányadó. Amíg nem ez a szempont, addig folyamatosan életveszélyben vagyunk, és folyamatosan megkeserítjük egymás életét. 

Jakab 1,1-18

150. zsoltár

A szent helyek és szent idők meghatározóak Isten népe életében. Sámuel felállított egy követ, amelyet „Eben-Háézernek” nevezett el, amely szó szerint azt jelenti: „a segítség köve”. Ezen a szent helyen  arra emlékeztek, hogy mindeddig megsegítette őket az Úr. Isten múltban megtapasztalt szabadítása, érdemtelenül és méltatlanul megtapasztalt irgalma ez a „mindeddig”, amely arra indít bennünket, hogy a jövőre is élő reménységgel tekintsünk, miszerint drága ígéretünk van: Ő velünk lesz minden napon, a világ végezetéig (Máté 28,20), sőt azon túl is, az üdvösségben (1Korinthus 2,9).

2Timótheus 4,9-22

511. dicséret

Nem tekinthetünk bele az Úr titkaiba. Elégedjünk meg azzal, amit Ő kijelentett magáról, és amit megígért nekünk: ezeket azonban vegyük nagyon komolyan. Akik beletekintettek a ládába, azok nem vették komolyan Isten szentségét: azt, hogy Isten értünk való lehajlása, nem jelenti azt, hogy szentsége valamit is csorbult volna. Bizony, belenéz az Úr ládájába az, aki kiteszi Őt minden profán emberi kíváncsiságnak, indulatnak és gondolatnak, el egészen odáig, hogy Jézus Krisztus ember voltán gyarló módon fantáziálnak, annak esetleges gyengeségeit hangsúlyozva. A bétsemesiek tovább adják a ládát egy másik városnak, mert ha nem akarunk Istennek engedni, akkor kellemetlen lesz az Úr jelenléte, veszélyessé válik közelsége, és igyekszünk mielőbb megszabadulni Tőle. A gadaraiak népe is így kérte Jézust, hogy távozzon a határukból (Márk 5,17). Mi elküldjük, vagy hívjuk Őt?

2Timótheus 4,6-8

409. dicséret

Az élő Isten jelenléte előtt összeroskad minden e világban istenített „dolog”, ahogy Dágon isten összetört a szent láda előtt (2), noha Isten jelenléte nem kötődik épülethez vagy tárgyhoz (1Sámuel 4,3). A tökéletes Isten jelenléte „kellemetlen” a tökéletlen ember számára, mert eközben ránk nehezedik az Úr keze (6), és jogos ítélete. Ezen a világon minden belső és hallható jajgatás ennek bizonyítéka (10). Döbbenetes, ahogy a filiszteus városok nem tudnak mit kezdeni az Isten jelenlétével, sőt saját népük körében hárítják tovább a bajt: az Asdódiak nem törődnek a Gátiakkal (8), a Gátiak pedig az Ekróniakkal (10), csak ne ők pusztuljanak, hanem a másik. Az is szívszorító, hogy a filiszteusok nem megtérnek, hanem meg akarnak szabadulni az Isten jelenlététől. Isten végső jelenlétének következménye azonban nem a gyötrelem és pusztulás, hanem éppen ellenkezőleg: bűnbocsánat, új élet és örök élet. Isten, az Ő jelenlétének „teljes” valóságáról Jézus Krisztus által nyilatkozott, miszerint ez a jelenlét az ember számára nem kellemetlen, hanem „kellemes”, kivéve azokat, akik jelenléte előtt nem összetörnek, várva Isten üdvösségre felemelő irgalmát, hanem menekülnek előle, sőt meg akarnak szabadulni ettől a jelenléttől. „Íme, most van a kellemes idő. Íme, most van az üdvösség napja!” (2Korinthus 6,2)

2Timótheus 4,1-5)

139. zsoltár

Egy hívő testvérünk súlyos beteg lett, kórházba került. A felesége azzal bocsátotta el: vigyázz, szégyent ne hozz az Úr nevére! Hasonlóval találkozunk Igénkben is. Éli szerette az Úr ügyét. Szíve remegett az Isten ládája miatt! Amikor a hírnök elmondta neki, hogy két fia meghalt, és az Isten ládáját is elrabolta az ellenség, akkor Éli, az Isten ládájáról szóló hírt hallva, meghalt (18). A hírnök előbb a két fiának halálát említi, utána az Isten ládáját, de Élit az Isten ládájának elrablása, az Isten ügyének hanyatlása rendíti meg igazán. Felette nagy titok ez: Isten ügye lehet-e úgy első, hogy ahhoz képest még a közvetlen szeretteink halála sem rendít meg igazán?

2Timótheus 3,10-17

138. zsoltár

Heves harc kezdődött Izráel és a filiszteusok között, amelyben Isten népe kétszer is csúfos vereséget szenvedett, és még az Úr ládája, Isten jelenléte sem segített rajtuk, sőt a vereség olyan súlyossá lett, hogy még a szövetség ládáját is elszerezték tőlük a filiszteusok, és a főpap két fia is elesett a csatában. Már az nagy dolog, hogy Isten népe legalább felteszi a kérdést, hogy „miért veretett meg ma bennünket az Úr a filiszteusokkal” (3)? Mélyre süllyedt Izráel, de annyira még nem, hogy ezt a problémafelvetést is elfelejtse. A mi nemzedékünk azonban már itt tart, mert sajnos életünk történéseit, örömeit és csúfos kudarcait csak ritkán szemléljük az Isten színe előtt. Pedig minden önvizsgálat és problémamegoldás kezdete csak ez lehet!

Isten megszólalása mindig csoda, soha nem magától értetődő, és semmiféle emberi módszerrel nem kikényszeríthető. Isten megszólalásáért csak könyörögni lehet. Vannak olyan időszakok, amikor az Úr nem szól, vagy ritkán szól. Isten szuverenitásához tartozik, hogy Ő mikor szól, és mit mond; vagyis nincs a birtokunkban az Isten Igéje. Az Úr Igéje „ritka” lehet úgy is, hogy Isten ugyan szól, de mi nem halljuk, mert nincsenek antennáink, vagy mert az ezernyi más „inger” ritkává teszi Isten szavát! A kis Sámuel először nem is tudja, hogy az Urat hallja, mert „személyesen” még nem ismerte Őt (7). A kis Sámuelnek is kellett valaki, aki megtanította és érzékennyé tette arra, hogy szól az Úr. A kis Sámuelt Isten tette fogékonnyá az Ő Igéjére, de Éli főpap volt az, aki ezt a fogékonyságot felélesztette, benne. Kicsoda a Te Élid? Felnőnek generációk, hogy nincs mellettük ilyen ember. Ennek ellenére az Úr, őket is megszólíthatja, akarata szerint, mert Ő szólhat úgy, hogy belecsendül mindkét fülünk (11). Aki pedig hallotta az Úr szavát, az vegye is komolyan, és semmit se engedjen a földre hullani abból (19). 

2Timótheus 2,22-26

258. dicséret

Döbbenetes, amikor az Isten szolgája nem újjászületett, hanem „elvetemült” ember (12), és éppen őmiattuk „utálják” meg az emberek az Úrnak való szolgálatot (17). Igen nagy véteknek nevezi ezt az Isten Igéje! Gondoljuk meg, hogy más az, ha valaki méltatlan, hiszen mindannyian azok vagyunk, és alkalmasságunk csakis az Úrtól van (2Korinthus 3,5), és más az, amikor valaki elvetemült! Itt elvetemültségről van szó, amikor valaki tudottan, szándékosan, minden bűnbánat és töredelem nélkül követi el gyalázatosságait. Éli fiai kapcsán ezt a lelkületet így summázza az Ige: erőszakosak voltak, dominánsak, gátlástalanok; az áldozatot bemutató emberekkel ugyanúgy, mint a sátor előtt szolgáló asszonyokkal (16 és 22); gonoszságukban pedig meg sem hallották apjuk szelíd figyelmeztetését (24-25). Isten azonban elvetemült szolgái ellenére is gondoskodik az Ő ügyéről, és mindig küld szíve szerint való embert, embereket. Éli fiai mellett ott növekedett Sámuel, aki hűséggel végezte szolgálatát az Úr előtt (18), és akiért szüntelenül könyörögtek, mások is, ez esetben az édesanyja, Anna. 

Anna megtapasztalta az Isten szabadítását, amely testét-lelkét, egész valóját átjárta, ezért éneke hiteles, nem pedig üres beszéd. Ez az ujjongó hálaének rámutat Isten szabadításának lényegére, arra, hogy az Úr mindig a szegények, az élet peremére kerültek, a „meddők” pártján áll. Ezt énekelte meg később Mária, miszerint „éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel” (Lukács 2,53). Akik pedig egy ideig „hőssé” lehettek, vigyázzanak, mert „senkit sem tehet hőssé a maga ereje” (9). Ez az Isten „logikája”, amely ma is felfoghatatlan, mert a világ ma is az erő, a hatalom, a látvány oldalán áll. Csak az újjászületett ember kész arra, hogy értelme megújulásával ráhangolódjon erre a logikára; ehhez „meg kell halni”, és „fel kell támadni”. Ennek lehetőségére mutat rá Anna éneke is: „Az Úr megöl és megelevenít” (6). Ugyanakkor félre ne értsük az üzenetet: ez nem azt jelenti, hogy a „szegénység” önmagában érdem, vagy a „gazdagság” önmagában bűn. Mindenki nyomorultul szegény, ha nem az Isten színe előtt él, és elégségesen gazdag, ha az Úrral jár.

A Sámuel születése körüli törvénytelen időszakot jól érzékelteti a kettős házasságban élő apja. Abban az időben ugyanis gyakran előfordulhatott, hogy ha egy férfinak terméketlen volt a felesége, ebben az esetben Anna, akkor egy másik asszonyt is feleségül vett, aki szülhetett neki gyermekeket (2). A másik feleség, Pennina gyakran bosszantotta Annát, vetélytársat látott benne (6). Bizony, ilyen helyzetekben mutatkozik meg az, hogy valaki hívő, vagy sem. Anna, hívő asszony, nem vág vissza: lelke mélyéig elkeseredik (10), sír, böjtöl, és teljes bizalommal az Úrhoz fordul, kiönti a szívét az Úr előtt. Végig azon gondolkodtam, miközben olvastam ezt a fejezetet, hogy mennyire elfelejtette az Isten népe is, a konfliktushelyzetek ilyen fajta megoldásának lehetőségét: pedig csak ez az Istennek kedves, ez a krisztusi. Aki így tud imádkozni, az megvigasztalódva áll fel könyörgéséből, akárcsak Anna, akinek többé nem volt szomorú az arca. Aki tartósan szomorú, az nem imádkozó ember, aki viszont rendszeresen megáll az Úr előtt, az a körülmények ellenére is tele van reménységgel.

2Timótheus 2,1-13

278. dicséret

Azt ígéri a próféta, hogy a most épülő templom dicsősége, szépsége meghaladja a korábbiét, a salamoni templomét. A Kr. e. 515-ben felszentelt (zerubbábeli) templomot Nagy Heródes valóban még pompázatosabbá tette. A mi Urunk azonban egy ennél is dicsőségesebb templomról, egy „nem emberkéz által létrehozott templomról” beszél. Ez a templom a feltámadt Krisztus, és az Ő gyülekezete. Isten az utolsó időkben itt van jelen (Márk 14,58; János 2,19-21). Mi, mai népe vagyunk az Ő temploma, dicsősége, világossága! Akik velünk találkoznak, bármely nép közül valók is, azok megrendülnek (7), megismerik az Isten szeretetét, a feltámadott Krisztus békességét (9), vagyis az örök élet valóságát. Valóban így van ez? Aki velünk találkozik, az „templomban” érzi magát, látja az Isten dicsőségét, és megtapasztalja az örök élet előízét?

2Timótheus 1,15-18

276. dicséret