Ábrahám többek között a „haza” ígéretét kapta Istentől. A haza ott van, ahol Isten akar bennünket látni, hogy ott képviseljük azt az örök hazát, amit Ő akar adni nekünk. Itt nincs maradandó városunk (Zsidókhoz írt levél 13,14), legfeljebb egy ideig „valamiféle” helyünk, ahol az Urat hirdetjük. Amikor konkrét földrajzi helyhez kötjük Isten ígéreteit, eleve nem értjük az Írást; ezek szent helyek, mert emlékeztetnek Isten hatalmas tetteire, de nem végérvényes helyek. Ábrahám otthagyta a biztos egzisztenciáját, az emberi logika szerint  „bizonytalanért”, mert bízott Isten ígéreteiben, ezért elindult az Ígéret Földje felé (1). 

Amíg az embert az motiválja, hogy nevet szerezzen magának, és ezzel meneküljön a halál elől, valamint így pótolja maga számára az elvesztett örök életet, addig halálosan beteg az ember(iség). Micsoda önbecsapás: azt hisszük, hogy valami nagyot, „istenit” és világra szólót alkottunk, és az örökkévalóság szempontjából még a Bábel tornya is olyan apró, hogy az Istennek le kell szállnia, hogy lássa ezt a jelentéktelen apróságot (5). Isten „leszállt”, Jézus Krisztusban eljött közénk, hogy jelentéktelen életünk, az Ő közelségében újból jelentős, azaz áldott legyen.

 Ez a fejezet nagyon fontos. A személynevek szinte mindvégig népeket jelentenek. Ez a leszármazási táblázat az emberiség sok népére való tagozódását mutatja be. Ezzel pedig azt üzeni, hogy Isten az egész emberiség teremtője, ezért minden, sokszor elhordozhatatlan különbség ellenére egymásnak testvérei vagyunk; egy nagy család. Isten az egész emberi nemet egy vérből teremtette, hogy lakjon az egész föld színén (Cselekedetek 17,24-26). Ez az üzenet kötelez. A másik elfogadása ma is időszerű probléma. Ez azonban nem egy hamis és olcsó nyitottsággal, „toleranciával”, önmagunk feladásával lehetséges. Krisztusban találhatunk újra egymásra. Krisztus azonban nem önfeladásról, hanem önmegtagadásról beszélt: önmagát megtagadni azonban csak az tudja, aki nagyon is tudja, ki ő, és Kiben hisz.

Máté 5,1-12

204. dicséret

 A Szentírás olyannak mutatja be az embert, amilyen. A Biblia az emberből soha nem csinál valószerűtlen hőst. Még a hit hősei is csak az Úr kegyelméből lehettek egy adott szakaszban az Isten követei; mindegyiknek tudunk azonban gyengeségeiről is. Itt Noét látjuk otthon, ahogy Gyökössy írja, „papucsban, borostömlő mellett és háziköntösben, meg anélkül is”. Az első szakszerű bortermelő lerészegedik, az öntudatlanságig. Nem a borral van a baj, hanem a mértéktelenséggel. Elkeserítő, ha valaki lerészegedik, szabadítás után kiáltó jel, ha ez rendszeresen történik; de ugyanolyan gyanús az is, amikor valaki egy kortyot sem iszik. Egy filmben hallottam a kérdést: „alkoholista vagy, hogy egy kortyot sem iszol?”. Nem véletlenül szerepel a Lélek gyümölcsei között a mértékletesség. A bor önmagában véve jó, sőt, Jézus megváltó vérének jele. Minden mértéktelenség halálos: a mértéktelen szigor ugyanúgy,  mint a reformpedagógiai elvek alapján, majomszeretettel és spontán történéssel kezelt gyermek „fejlődése”. Ugyanakkor üzenet értékű, hogy Noé legalább elbújt a sátrába, legalább titkolta ezt, nem tette közszemlére; ez nem képmutatás. Fiai közül az egyik le akarja leplezni Noét, a másik kettő elfedező szeretettel közelített hozzá. Csak az elfedező magatartás a krisztusi; nem a rejtegető, hanem az elfedező, amelyben mindig ott feszül a megjobbítás szeretete. Isten azért kötött szövetséget Noéval, hogy a Krisztusban közölt, megjobbítóan elfedező szeretetét elfogadhassuk és továbbadhassuk.

Máté 4,12-25

299. dicséret

Nagy próbatétel lehetett közel kétszáz napon át bezárva lenni a bárkában. Tudunk-e „bezárva” hittel és azzal a bizonyossággal várni, hogy Isten nem feledkezik el Övéiről (1). Ugyanakkor meghalljuk-e Isten bárkából kihívó szavát: „Jöjj ki” (15), kijövünk-e, és akkor jövünk-e ki, amikor Ő mondja. Nehéz bezárva lenni, de amikor kijöhetnénk, akkor döbbenünk rá arra, hogy mennyire ragaszkodunk a megcsontosodott, régi életünkhöz. A bárka ugyanis csak addig menedék, amíg az Isten azt nem mondja: jöjj ki! A bárka az Egyház: véd, mint anya a gyermekét, de ha Krisztus eljön, kijövünk a teljes életre.

Máté 4,1-11

29. zsoltár

Egy igazért többen megmenekülnek, ott Noéra tekintettel egész háza népe (1); itt Krisztusra tekintettel mindazok, akik az Ő igazába úgy kapaszkodnak, mint egyetlen mentőövbe. Noé mindent úgy tett, ahogy azt az Úr parancsolta (5); noha bizonnyal sokféle gúny céltáblájává lett. Noé nem saját „maszek meneküléséért” fáradozik, hanem másokat ment, embert és állatot ment, életet ment; mint az igazi szabadító méltó előképe. Az özönvíz során elpusztult minden élőlény (21). Az Úr azért parancsolta azt, hogy felülre kerüljön a bárka ablaka, hogy csak felfelé tudjanak tekinteni, és ne mások szenvedéseit szemléljék. A szenvedés, egy határon túl csak az Isten és a szenvedő ember magánügye. Amikor Noé bement a bárkába, az Úr zárta be a bárka ajtaját. Lehet, hogy azt érezzük, be vagyunk zárva, de a „bezártság” a hívő ember életében, menedék, bárka, hogy az Istentől rendelt pillanatban az életre nyíljon ajtó. 

Máté 3,13-17

431. dicséret

Az eredendő bűn tökéletes megfogalmazását olvassuk itt, ami nemcsak az Igéből következő teológiai tétel, hanem ma is szomorú tapasztalat: az ember szívének minden szándéka és gondolata nap, mint nap csak gonosz” (5., Róma 3). Minden erőszakosság, sőt minden határozottság, amivel önmagunkat képviseljük, erre az állapotunkra utal. Pál saját bűnös voltát így nevezi meg: korábban erőszakos, káromló ember voltam (1Timóteus 1,12-17). Ahogy szaporodtak az emberek, úgy telt meg a föld erőszakossággal. Ma is ezer féle módon tapasztaljuk az erőszakosságot (11). Isten ugyanakkor új esélyt ad, mert Nóé kegyelmet talált az Istennél, akivel szövetséget kötött az élet megmentésére (8). Ő mindig az élet pártján áll. Ezt mutatta meg végérvényesen a szelíd Jézus Krisztusban. 

Máté 3,1-12

377. dicséret

Ádám utódait olvassuk itt egészen Noéig. Ők már szenvedtek a bűn zsoldjától, a haláltól, de még nem emésztődtek fel az öngyilkos, önigazoló, teljesítménykényszeres rohanástól, így e földi létben is sokáig éltek; egészen a matuzsálemi 969 éves korig (27). Énók, aki Istennel járt, nem látott halált, magához vette őt az Úr (24). Aki Jézus Krisztust követi, az nem lát halált: „aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (János 11,25). Ez a mi egyedüli vigaszunk ma is, megátkozott, fáradtságos munkánkban (29): mert mi magunk Isten áldottai vagyunk (Máté 25,34).

Kain az irigység miatt öli meg testvérét, Ábelt. Ez a bűn, irigységből a testvérre támadó indulat, amely konszolidált esetben lehorgasztott fejjel, más esetekben haragra gerjedve pusztít (5). Mindez Kain utódjának, Lámeknek énekében szólal meg döbbenetes sűrűséggel: „meggyilkolom megsebzőmet, gyermekemet is, ha megüt” (23). Ez az „erő” a gátlástalanság, a durvaság és bosszú lelkülete. Ma is ilyen a világ, tele „lámeki lelkülettel”. Az Isten kegyelme Kain számára is nyitva áll, figyelmezteti az Úr, hogy vigyázzon, a bűn az ajtó előtt leselkedik rá, és ő uralkodhat rajta (7). Ez evangélium: uralkodhatunk a kísértésen, de csak az Úr erejével, önnön erőnk ehhez kevés. A kaini örök megbélyegzettség maga a kárhozat, nagyobb büntetés mindennél (13), szégyen, bujdosás, amit hordozni kell, mert az Úr parancsa szerint nem ölheti meg Kaint senki (15). Ez a nyomorúság Krisztus után kiált. Az Úr gondoskodik, tovább szövi az ígéretek reményfonalát, mert Ábel helyett utódot ad Ádámnak: ez Sét, Enós, és majdan Krisztus (25). 

A kísértés minden tekintetben, már az eredetét illetően is ravasz hazugságra épült (1). Ahogy ennek engedett az ember, és ezzel elszakadt az Istentől, azonnal rászakadt mindenféle nyomorúság: - észrevette, hogy mezítelen, életében megjelent a szégyen, mert tehet olyat, ami miatt pirulnia kell (7); - elrejtőzik az Isten elől, azt gondolva, hogy az Úr elől el lehet bújni (9); - áthárítja a felelősséget a másikra (10-13); - megjelenik az ellenségeskedés ezernyi fajtája (15); - az asszony fájdalommal szül, a férfi megtapasztalja a hiábavaló munka átkát (16-18); - és meg kell halnia, noha Isten örök életre teremtette őt (19). De van itt evangélium is! Az Isten  bőrruhát készített az embernek, ehhez pedig le kellett vágni egy bárányt, a bőrét meleg ruhává formálni, hogy az ember ne fázzon. Krisztus, mint ártatlan bárány eljött értünk, hogy ne fázzunk, hanem átéljük újra az Isten örök életet ajándékozó szeretetének melegét (21). Az asszony utóda, Mária gyermeke, Isten Fia, végérvényesen a kígyó fejére taposott (15).

Máté 2,1-12

296. dicséret

Isten a hetedik napon megpihent, és megáldotta, megszentelte a hetedik napot. Szeretett népének odaajándékozta a negyedik parancsolatban a hetedik napot, amely „előíze” az örök nyugalomnak: nyugalom nélkül ugyanis csak rombol minden aktivitás, még ha az építőnek tűnik is. Az ember azonban nem tud megállni, ma különösen nem, és az idővel versenyt futva állandó tevékenységgel akarja igazolni magát. A teremtéstörténet azt üzeni nekünk, hogy létünk igazolt, még mielőtt valamit is tennénk (Moltmann), vagyis nem az eredményeink, hanem Isten teremtő akarata igazolja életünket. Az ember azonban elsuhan az élet igazán nagy dolgai mellett; miközben fájdalmasan elmagányosodik, hiába élnek mellette emberek; magányos a házasságban, családban, munkájában, városában; és csak rohan tovább, mert saját maga akarja azt az Édent megteremteni (8), amit pedig csak az élő Istennel való közösség ajándékozhat neki. 

Máté 1,18-25

282. dicséret

- A Szentírás nem természettudományi kézikönyv. Elsősorban nem azt akarja elmondani, hogy hogyan teremtette Isten a világot, hanem hogy Ő teremtette a világot, azaz Ő minden élő, és e világ eredete, „kezdete” (1). - Isten Lelke már itt, a kezdetnél jelen van, mert az élet Isten Lelkének munkája (2), aki megelevenít az életre, és megelevenít a hitre. Minden lélegzetvételünkkel Róla teszünk bizonyságot. - Isten a káoszból rendet teremt, és ma is csak Ő képes a fájó és sok szenvedést okozó összevisszaságból örökkévaló rendet formálni: ma is „elválasztja” egymástól a sötétséget a világosságtól (4), az üdvözítőt a kárhozatostól. - Isten mindent jónak teremtett, a rossz nem Tőle való (10). - Isten az embert a maga képmására alkotta (26); vagyis az ember Isten küldötte ebben a világban, az Ő képviseletében járunk itt, Őt, azaz Krisztust kell kiábrázolnunk, bármit teszünk: „uralkodásunk” ebben a világban így értendő (26), azaz csakis szeretetet és szolgálatot jelenthet. - Isten férfivá és nővé teremtette az embert  (27), ezért a férfi legyen férfi, a nő pedig nő, és ketten legyenek egy testté. Isten megáldotta a férfit és a nőt, hogy világos látást, erőt és szeretetet kapjunk ebben a küldetésben (28).

Máté 1,1-17

191.  dicséret

A lélektani hadviselés manapság erősebb, mint a konkrét hadműveletek. A Biblia korában is volt lélektani hadviselés: például, ha megölték a királyt és családját, ezzel csapást mértek az ellenségre. Saul az öngyilkosságot választja, amikor már nincs más út: kardjába dől, hogy ne alázhassák meg. Egyet értek Szabó Andorral, hogy „Isten ellen való az öngyilkosság, de elhamarkodott dolog az is, ha minden esetet egy kalap alá veszünk”. Saul tetemét, fiaiéval együtt meggyalázták. Jónátán is meghalt, és tetemét ugyanúgy meggyalázták, mint Saulét és testvéreiét. Pedig Ő nem ezt érdemelte volna. A Szentírás azonban senkiből sem „csinál” hőst; még az arra „érdemesekből” sem. Isten Jézus Krisztusban értékelt bennünket: drágák vagyunk neki, még ha - élve, vagy holtan - meggyaláztak is. Ez fontos üzenet az esztendő utolsó napján.

2Péter 3,14-18

280. dicséret

Dávid városát, Ciklágot feldúlták az ellenséges amálekiták, és minden szerettüket, vagyonukat elvitték. Először sírtak, majd sírni sem volt erejük, aztán felelőst kerestek Dávid személyében, akit meg akartak kövezni; majd a bosszú indulata ragadta őket magával, és az ellenség után iramodtak. Menet közben azonban sokan elfáradtak, és feladták a küzdelmet. Később mindent vissza tudtak szerezni az amálekitáktól. Dávid azt a kétszáz embert is, akik a fáradtság miatt lemaradtak, ugyanúgy részesíti a zsákmányból, mint a többieket; hiszen ők őrizték a felszerelést. A többiek lázadnának, de Dávid ebben krisztusi, és Isten országának rendjét képviseli (Máté 20,14).

Aki a saját „bölcsességére” és ügyeskedéseire hagyatkozva próbálja megoldani és menteni a saját életét, az olyan képtelen helyzetbe juthat, mint a mai Igében Dávid. Ő népe ellenségeihez, a filiszteusokhoz menekült Saul elől, így abba a lehetetlen szituációba jutott, hogy saját népe ellen kellett volna harcolnia, saját népét „az én uram ellenségeinek” nevezve. Amíg az ember a saját útját járja, és nem akar engedni az Isten vezetésének, zavaros és rettenetes helyzetekbe kerülhet. Tele van az életünk ma is hasonló történésekkel. Dávid kimenekült a képtelen helyzetből, mert noha ő elhagyta az Urat, de az Úr nem hagyta el őt. A filiszteusok nem bíztak benne, ezért hazaküldték, így nem kellett népe ellen harcolnia. Mekkora kegyelem hordoz bennünket, amely kiemel az engedetlenségünk miatt létrejött lehetetlen helyzetekből; de ez a kegyelem engedelmességre kötelez.

2Péter 3,1-7

277. dicséret

A filiszteusok összevonták csapataikat, hogy megütközzenek Izráellel (1). Isten népének ma ugyanezt kellene tenni, hogy áldottan képviselhesse az Úr ügyét a világban! Saul meg akarja kérdezni az Urat az ütközet előtt, de az Úr nem válaszol (6). Az Ő szavát pedig kicsikarni nem lehet, főleg nem általa tiltott, okkult eszközökkel (5Mózes 18,9-14). Ezt Saul maga is tudta, ezért szüntetett meg minden jövendőmondást és halott-idézést az országban (3). Isten megszólalása mindig kegyelem, azért csak könyörögni lehet. Ma az Ő akaratának meghallása egyetlen módon lehetséges: az írott Igére való szentlelkes, rendszeres, elmélyült figyelem által. A halottakkal való kapcsolat nemcsak tilos, hanem lehetetlen; ugyanakkor minden ilyen Isten által meghúzott határ feszegetése kárhozatosan veszélyes (19). Vegyük ezt komolyan, egy olyan korban, ahol ezekkel van tele a világ, az élő Isten Igéjére való figyelem helyett!

2Péter 2

273. dicséret

Dávid Isten választott gyermeke, de ugyanakkor korának gyarló gyermeke is. Egyenlőre nem okoz neki különösebb gondot, hogy életét féltve, népe ellenségeihez meneküljön. Emberi mércével ezt a magatartást érdekek szerinti köpönyeg-forgatásnak neveznénk. Még az is belefér Dávid lelkiismeretébe, hogy annyira behízelegje magát a korábban ellenséges király szívébe, hogy egy „városállamot”, Ciklágot is „kibuherál” magának; a szentíró pedig azonnal siet megjegyezni, mint későbbi korok megszerzett jussot őrző fia, hogy bizony ez a város azóta Izráel fiaié. De még ezzel sincs vége Dávid jellemrajzának: hiszen ez az ember, kora harci modorához hűen megtámadta a közelében élő gyengébbeket, és legyőzve őket, mindenkit kiirtott; sőt ez szokásává lett Dávidnak, amit ugyanakkor le is tagadott azok előtt, akik között lakott (11). Isten már közel volt Dávidhoz, de ez a Dávid (ez az ember) még nagyon messze volt az Úrtól. 

2Péter 1,12-21

255. dicséret

Izráel királya egész hadseregével hadba vonult, hogy üldözze Dávidot; csak azért, hogy a király féltékenysége végre megnyugodhasson Dávid pusztulásával. Nagy kérdés az is, hogy kik ingerelték fel Sault, kik állnak a háttérben, ahogy ezt Dávid fel is veti: ha emberek ingereltek fel, legyen rajtuk az Úr átka (19). Presztízsharc, ami itt folyik, miközben mennyi ember lesz a szenvedője ennek. Dávidon keresztül az Isten rámutat ennek a helyzetnek tarthatatlanságára: „hadba vonult Izráel királya, hogy megkeressen egy árva bolhát” (20). Mennyi energiát pocsékolunk el az egymás elleni harcainkra, ahelyett, hogy megbékülnénk, egymást szívből szeretnénk, és összefognánk. Isten békessége, amely az első karácsonyon elközelített hozzánk a Jézus Krisztusban, megbékélésre hív. Légy Te az a krisztusi ember, mint itt Dávid, aki feladod a felesleges presztízs-harcot, és megteszed az első lépést a másik felé. Ezek után a másik is kénytelen megadni magát, mint a mai Igében Saul sem tehetett mást.

2Péter 1,1-11

182. dicséret

Dávid ismét megkíméli Saul életét. Nem emel kezet az Úr felkentjére, noha az alvó Saul mellett földbe szúrt lándzsával átszegezhetné a védtelen királyt (8). Saul megítélése, és az ítélet végrehajtása az Úr kezében van, vagy úgy, hogy eljön halála ideje, vagy úgy, hogy harcban elvész (10). Dávid tudja ezt; meghagyja az igazság érvényesítését az Úr kezében. Isten pedig úgy érvényesítette igazságát, hogy Dávid utóda által, a karácsonykor született, nagypénteken meghalt, és húsvétkor feltámadott Jézus Krisztus által irgalmat gyakorolt rajtunk. Isten ránk vonatkozó igazságszolgáltatása Jézus Krisztusban megtörtént. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki üdvözül; de azt mindenképpen hirdeti, hogy Isten az övéihez, a Krisztusban „felkentjeihez” úgy igazságos, hogy irgalmat gyakorol rajtuk. Az övé vagy, ha ezt tudod, és karácsonyt is az irgalmat nyertek örömével ünnepled, és te magad is így viszonyulsz másokhoz, mert Isten alapvető indulata nem a pusztítás (ne pusztítsd el!), hanem a megmentés. „Az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” (Lukács 9,56). A többi az Úrra tartozik. 

1Péter 5

315. dicséret

Dávid elvállalta Nábál nyájának védelmét, és most, a juhnyírás idején Dávid is részt kér ebből (8). Nábál jómódú, de durva ember volt (3), aki cinikusan utasítja vissza Dávid kérését: „Ki az a Dávid, ki az az Isai fia?” (10). Igazi karácsonyi kérdés ez. Dávid nagy dolgokra hívatott, de itt elragadja az indulat, és majdnem elbukik a „kis” dolgokban, bosszút akar ugyanis állni Nábálon. Az Úr azonban könyörül Dávidon, Nábál okos felesége, Abigail által, aki bocsánatot kér Dávidtól férje faragatlansága miatt, sőt, magát vallja bűnösnek az ügyben (24). Dávid áldja az Urat, és ezt az asszonyt (32-33), hogy eléje küldte, a rosszban megakadályozta, bizonyosságában pedig megerősítette (29).

1Péter 4,12-19

329. dicséret

Saul egy barlangban a szükségét végzi (3). Ez egy mindnyájunkra jellemző intim és gyámoltalan helyzet. Dávid éppen ebben a barlangban rejtőzködik embereivel együtt. Megölhetné Sault, de megesik rajta a szíve (6), nemcsak, mert az Úr felkentje; nemcsak, mert embertársa ő; hanem mert Isten szerint vitathatatlanul gonosz dolog bárkire is kezet emelni, még ha rászolgált is volna: „gonoszoktól gonoszság ered, de én nem emelek rád kezet” (14). Isten sem emelt ránk kezet, pedig megtehette volna, hiszen hibát hibára halmozunk, miközben szükségeink kielégítését végezzük, helyette könyörült rajtunk a Krisztusban, hogy bőségben éljünk.

1Péter 4,1-11

316. dicséret

Móricz Zsigmond „Rokonok” című regényéből készült filmet nézhettem meg a napokban, döbbenetes alkotás, a korrupció, a bűnös összefonódás természetéről. A mai Igében három csoport áll előttünk: 1. a zsaroló, 2. akik ellenállnak a zsarolásnak, 3. és akik engednek annak. Saul szemrehányást tesz udvari embereinek, hogy összeesküdtek ellene, és senki nem leplezte le előtte Dávidot és szövetségeseit. Saul azzal érvel, hogy nem Dávid, hanem ő ad nekik kenyeret, jólétet, előremenetelt; és mégsem állnak kellőképen az ő oldalára. Ez a legnyomósabb érv azóta is, aki fizet, az diktál. Az effajta logika minden istentelenség és erkölcstelenség forrása. Ebben az Igében arról is olvasunk, hogy még a legromlottabb helyzetekben is vannak emberek, akik nem kaphatók mindenre, akik nem zsarolhatók, akik tartózkodóak a gonosz előtt, mert valójában az Isten színe előtt állnak. Az ilyenek soha nem lépnek egy határon túl, még ha éhen pusztulnak is. Micsoda kontraszt: az udvari emberek nem emelnek kezet, még e zsarolás ellenére sem a Dávidot támogató nóbi papokra, míg az udvari emberek mellett álló edómi Dóég engedelmeskedik Saulnak, és lemészárolja őket. 

1Péter 3,8-17

327. dicséret

 1. Isten az egyedül lévők pártján áll! Rossz egyedül, társaságban különösen megalázó egyedül üldögélni; de a társas magány sokunk tapasztalata, mert sok ember között is lehetünk egyedül. Dávid nincs egyedül: vele van az Úr, úgy is, hogy embereket adott mellé, akik most éhesek, és megeszik a szentélyben található szent kenyereket. 2. Isten ugyanis a szűkölködők pártján áll! Isten mindig az éhezőnek ad igazat, mert Ő mindig a szűkölködő ember oldalára áll, és soha nem az öncélú kegyesség pártját fogja. A Szentírás Isten-központú, de Isten mindig emberközpontú. 3. Isten a „bolondok” pártján áll! Még le sem csillapodott Saul halálos gyűlölete, máris újabb hasonlótól kell tartania Dávidnak, mert Ákis, Gát királya is hallotta ugyanazt a versikét, amely Dávid győzelmeiről szól, és ami Saul irigységét is kiváltotta. Dávid most előre védekezik; bolondnak tetteti magát, nehogy Gát királya is féltékeny legyen rá. Azok az igazán bölcsek, akik e világ szerint bolondok lesznek a Krisztusért (1Kortinthus 1,25). 

1Péter 3,1-7

326. dicséret

Az ember akkor tapasztalja meg igazán azt, hogy minden perce kegyelmi állapot, amikor konkrét veszélybe kerül az élete. Dávid sejti, hogy Saul halálosan gyűlöli őt. Jónátán, próbára teszi apját, Sault (7), majd rá is kérdez, hogy miért ez a gyűlölet az apja szívében Dávid iránt, de amikor válaszként feléje is repül a dárda, akkor már minden egyértelművé vált (33). Dávid jól gondolta, csak egy lépésre van tőle a halál. A konkrét veszély aztán segít általánosabban is átgondolni valós helyzetünket ebben a világban: csak egy lépés az életből a halálba, olyan közel van egymáshoz a kettő, „a késhegyén táncol az élet”. Éppen ezért mekkora kegyelem, hogy még élünk, és még ennél is nagyobb irgalom, hogy tudjuk, örökké élni fogunk; sőt a halált is úgy tapasztaljuk meg, hogy annak pillanatában is velünk van az Úr: „szép csendesen, a nyakszirtemen egy kéz végigsimít”. A hívő ember számára ez a halál, Isten krisztusi simogatása az örök életre.

1Péter 2,18-25

324. dicséret