Dávid Isten választott gyermeke, de ugyanakkor korának gyarló gyermeke is. Egyenlőre nem okoz neki különösebb gondot, hogy életét féltve, népe ellenségeihez meneküljön. Emberi mércével ezt a magatartást érdekek szerinti köpönyeg-forgatásnak neveznénk. Még az is belefér Dávid lelkiismeretébe, hogy annyira behízelegje magát a korábban ellenséges király szívébe, hogy egy „városállamot”, Ciklágot is „kibuherál” magának; a szentíró pedig azonnal siet megjegyezni, mint későbbi korok megszerzett jussot őrző fia, hogy bizony ez a város azóta Izráel fiaié. De még ezzel sincs vége Dávid jellemrajzának: hiszen ez az ember, kora harci modorához hűen megtámadta a közelében élő gyengébbeket, és legyőzve őket, mindenkit kiirtott; sőt ez szokásává lett Dávidnak, amit ugyanakkor le is tagadott azok előtt, akik között lakott (11). Isten már közel volt Dávidhoz, de ez a Dávid (ez az ember) még nagyon messze volt az Úrtól. 

2Péter 1,12-21

255. dicséret