Nagy dolog, a vesztes Lábán el tudja engedni a kiválasztott és győztes Jákóbot, és visszatér lakóhelyére. Jákób húsz éve nem találkozott Ézsauval, aki annak idején dühében meg akarta őt ölni. Bizony húsz év is kevés, hogy elmúljon a bennünk feszülő indulat. Azt csak az Úr Lelke tudja szeretetté formálni. Jákóbot elfogja a szorongás. Követeket és ajándékot küld maga előtt Ézsaunak, a vele lévőket biztonságból két táborra osztja, és imádkozik. Jákób bebiztosítja magát mindenféle emberi módon, de imádkozik is. Bízik Istenben, de szárazon tartja a puskaport. Imádságában azonban már eljut odáig, hogy kimondja, ő méltatlan, és mindent annak az Istennek köszönhet, aki hűséges volt az ígéretéhez. Rádöbben arra, hogy minden szerzeménye hiábavaló, kihullhat a kezéből, ha az Úr Isten nem könyörül rajta.

Sajnálom Lábánt, aki kétségbeesve kérdezi Jákóbtól, hogy mit tett vele (26). Próbálom ezt az embert Krisztus-hittel szemlélni. Odajön hozzá egy menekült, aki elveszi lányait, meggazdagszik a házában, miközben neki ez idő alatt semmi sem sikerült, és még védekezni sincs lehetősége, mert minden „szabályszerűen”, a megegyezés szerint történt (36-42); sőt, magát védve, hogy földönfutóvá ne legyen, szövetséget kell kötnie Jákóbbal (44). Nincs emberi érv, mert az Isten van Jákóbbal; egyébként üres kézzel állna Lábán előtt (42). A szövetségben kérik, hogy az Úr tartsa szemmel mindnyájukat! Bizony, az Úr szemmel tart bennünket, Ő tud mindent, Ő az igaz bíró, Ő nagyobb a mi szívünknél. Áldom az Urat, aki Krisztusban irgalmát kiterjesztette, és aki feltámadásával elhozta az igazi javakat.

Áldás a szerzemény? Lábán fiai felpanaszolják, hogy Jákób azt vette el, ami az övék volt. Valóban, a javak mennyisége bizonyos tekintetben meghatározott, csak egymás elől vehetjük el azokat. Ha nekünk több van, másoknak kevesebb jut. A szerzemény befolyásolja az egymáshoz való viszonyunkat. Az arcunkra, tekintetünkre kiül az, ami a szerzeményért való harc során bennünk történik. Rettenetes dolgok ezek. Jákób is látta Lábán arcán, hogy nem olyan hozzá, mint azelőtt (2). Az már kegyelmi állapot, hogy Jákób legalább tudja, hogy ő teljes erővel küzdött ugyan, de azért vihette ennyire, azért lehet ennyi szerzeménye, mert Isten vele volt (5-6). Az Úr nem engedte, hogy mások kárt okozzanak neki (7). Sőt, Isten elvette a másét, és az Ő választottjának adta (9). Jákób most már hazamehet: feleségeivel, gyermekeivel, jószágaival, és minden szerzeményével. Vége a száműzetésnek. Isten megáldotta, de neki és családjának teljesen újat kell kezdeni az Úrral!

Máté 11,7-19

293. dicséret

Jákóbot megáldotta az Úr Lábán házában: gyermekei születtek, saját nyája lett bőséggel, sőt Lábán is áldott lett Jákób által. Isten megáldja az Övéit, hogy azok áldássá legyenek sokak számára, ahogy itt Jákób áldássá lett Lábán és háza népe számára. Jákób sokat dolgozott, erre hivatkozik is (26), sőt ügyeskedve munkálja azt, hogy Lábánnal való megegyezése szerint minél több pettyes és tarka állata szülessen (38). Sok munkája azonban csakis azért lehet eredményes, mert vele van az Úr, ahogy ezt már menekülésekor megígérte neki az Isten, Bételnél (28,15). Nem ügyeskedése, szorgalma, akarása, hanem az Úr kegyelme hozta meg számára, és hozhatja meg számunkra is a gyarapodást (Zsoltárok 127,1). „Az ÚR áldása gazdagít meg, a gyarapodást nem lehet erőltetni.” (Példabeszédek 10,22)

Máté 11,1-6

286. dicséret

Fontos az igyekezet (2Péter 1,5), amely a Szentlélek indulata, mert az igyekvő ember Istenre hagyatkozó bizonyossággal tesz mindent; szorgalmasan, de nem gürcölő akarattal. Az erőlködő ember azonban saját magában bízik, és nem az Úrban, ennek nyomán pedig irigység és egymás elleni harc terem, mint itt Lea és Ráhel között. Eközben az ember mindent kipróbál, mint a gyermektelensége miatt szenvedő Ráhel a termékenységet ígérő mandragórát (14), hogy eredményre jusson. Nem is kíséri indulatát áldás. Csak amikor az Úr könyörül, és megemlékezik Ráhelről, akkor adatik neki gyermek. Ő lesz József, az ígéret gyermeke, akiben az Úr elvette Ráhel gyalázatát (24). József utódában, Jézus Krisztusban minden gyalázattól megszabadított minket az Isten (24). „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16)

Máté 10,29-42

426. dicséret

Emlékszem egy jelenetre, valamelyik kórházi sorozatból, amikor az egyik orvos maga lesz rákos beteg, és egyszerre csak a másik oldalról, a saját bőrén tapasztalja meg mindazt, ami betegség, halálfélelem, kiszolgáltatottság, kórház, egészségügy. Műtétre vár, a beteghordók feldobják a hordágyra, miközben egymás között beszélgetnek mindennapi munkájukról, „nekem ma ez az utolsó, aztán húzok haza”. Megfordítom a gondolatot: a beteg is akkor lehetne „jó beteg”, ha egyszer megtapasztalná, hogy mit jelent ápolónak, nővérnek, orvosnak lenni, folyamatosan panaszkodók, szenvedők, haldoklók között élni, felelősségteljes döntéseket hozni. Vagyis, akkor értjük meg a másik embert, ha annak „helyzetét” a saját bőrünkön megtapasztaljuk. Jákób becsapta Ézsaut, de igen „pöszén” nézett, amikor őt csapták be. Most Lábán szedte rá őt, amikor Ráhel helyett, annak nővérét Leát adta hozzá a hét évi szolgálat után, és ezt „védhetetlenül” meg is indokolta: „Nem szokás nálunk, hogy a kisebbiket az elsőszülött előtt adják férjhez” (26). Isten keze van ezekben a tapasztalatokban, így formál, szelídít bennünket az Úr, mint akkor Jákóbot, amíg kiábrázolódik bennünk a Krisztus (Galata 4,19).

Máté 10,16-28

338. dicséret

Isten álomban szólt Jákóbnak. Ez az álom nem Jákób „képzelgése” volt, hanem ebben az álomban valóban az Úrral találkozott, hiszen az álombeli létra tetején az Úr állt (13), és az álom után szent félelem fogta el Jákóbot (17). Ha ez az álom saját gyarló lényének valamiféle éjszakai kivetülése lett volna, akkor nem az Úr, hanem maga Jákób állt volna a létra tetején. Isten abban a korban sokféleképpen szólt övéihez, Jézus Krisztus óta azonban Igéje és Lelke által szól (Zsidókhoz írt levél 1,1-2), éppen azért, hogy a „kijelentés” ne zavaros önmagunkkal, hanem az élő Istennel való üdvözítő, bátorító és utat mutató találkozás legyen. 

Máté 10,1-15

397. dicséret

Szánalomra méltó ez az Ézsau, ahogy hangosan sírva fakadt (38), amikor rádöbbent arra, hogy elkésett, és nem becsülte meg azt, amit az Úr adott neki. Könyörög az újabb lehetőségért. De már nincs újabb lehetőség. Az áldás Jákóbé. Nem Ézsaunak jut a zsíros föld, nem rá hull az égi harmat, másokat kell szolgálnia, de megfeszülve még ő is viheti valamire. Bizony, vannak olyanok, akikre hull az égi harmat, minden „könnyen” megy, másoknak pedig a legkisebb eredményért is meg kell feszülni. Csak látszólag tűnik ez igazságtalanságnak, mert nem is tudja az, akinek minden könnyebben megy, hogy milyen veszélyek leselkednek rá, míg a verejtékkel „termelt” legkisebb gyümölcs is megbecsült és édes. Ézsau igazi nyomorúsága abban mutatkozik meg, hogy amikor ráébred arra, hogy végérvényesen elkésett, gyilkos indulat, bosszú tölti el a szívét, és erőszakkal akar olyan kérdéseket megváltoztatni, amit az Isten már elrendezett. Isten elrendelését csak alázattal elfogadni lehet, de aki ezt elfogadta, az bizonnyal az üdvösség gyermeke. A többi arra az Úrra tartozik, aki mindent szépen intéz.

Máté 9,27-38

396. dicséret

Isten ígéreteiben mindenkor bízhatunk. Életünk kisiklik, ha az Isten ígéreteibe vetett reménység elhalványul a szívünkben. Az azonban nagy kérdés, hogy emberi eszközökkel, főként vitatható eszközökkel mennyiben segíthetjük elő, netán siettethetjük Isten ránk vonatkozó ígéreteinek megvalósulását. Rebeka és Jákób javára írható, hogy nem felejtették el Isten szavát, és annak érvényesüléséért cselekedtek, ugyanakkor hallgatóztak, hazudtak, csaltak, ügyeskedtek az áldásért. Isten ígéreteit vegyük mindennél komolyabban, arra bízzuk rá bátran az életünket, erre emlékeztessük egymást a hívők közösségében, annak érvényesülésért cselekedjünk, de csak az Úrtól rendelt időben, és Neki tetsző módon; mert jó várni, és megadással lenni az Úr szabadítására (Jeremiás siralmai 3,26). 

Máté 9,18-26

111. zsoltár

Itt Isten áldása, Izsák életében (12) folyton folyvást való gazdagodásban mutatkozott meg (13). Ebből a tényből nagy tévedés lenne azt a következtetést levonni, hogy Isten áldása földi gazdagodásban mutatkozik meg. Vigyázzunk! Az így megmutatkozó áldás tele lehet próbatételekkel: irigység (14), elismertség (26-31), az ehhez kapcsolódó személyiségtorzulások. A legkülönbek is elbuknak az ilyenfajta áldásban. Az Úr gondoskodott arról, hogy Izsák ne bízza el magát: Ézsau, Izsák kedvence két pogány, kánaáni lányt vett feleségül: ezek megkeserítették Izsák és Rebeka szívét (35). Urunk, köszönjük, hogy Te a „csúcson” is védesz bennünket, hogy ott is alázattal a Tieid maradjunk.

Isten kiválasztó kegyelme több síkon is megjelenik ebben a fejezetben. Egyrészt Izmael nemzetsége, az arabok ősatyja elkülönül Izsákétól. Izmael és utódai szilaj emberek lettek, akik kezet emeltek mindenkire (1Mózes 16,12 és 18). Másrészt Izsák két gyermeke, Ézsau és Jákób között is különbséget tett az Úr: külsőben, jellemben, tehetségben, és lehetőségekben; egyikőjük sem tökéletes, de mégis Jákób ágán folytatódnak tovább az ígéretek. Ez Isten érthetetlen, de tökéletes kegyelmi tette, ami előtt csak meghajolhatunk, mert Ő mindent szépen intéz, és aki mások  kiválasztását is sokak üdvösségéért teszi. Jákóbnak a nehezebb Ézsauhoz képest, mert rá  szinte elhordozhatatlan felelősség hárul. Ehhez pedig felülről való erő kell. 

Máté 9,1-8

226. dicséret

Figyeljük az igei sorrendet a párválasztással kapcsolatban. Először imádkozni kell a hitvestársunkért, aztán fel kell őt ismerni, majd adatik az a csoda is, hogy megszeretjük egymást (67), de akkor ez nemcsak emberi érzelem (erosz, filosz), hanem ennél sokkal több. A hitben egymásra talált házastársak az Isten szeretetével szeretik egymást (agapé), és ez a soha el nem múló, krisztusi szeretet minden körülmények között képes összetartani házassági szövetségüket (1Korinthus 13). Aki azonban először „halálosan” szerelmes lesz, eszerint dönt, majd utána keresné élete legfontosabb döntésében az Isten vezetését, az elvétette a sorrendet. Ha elvétette is, akkor is ki kell tartania (1Korinthus 7)!

Ábrahám szolgáját szeretettel fogadják Betúél házában, mindennel ellátják, megkínálják; de a szolga nem akar enni és elfogadni mindaddig semmit, amíg el nem mondja jövetelének célját, és arra őszinte választ nem kap. Ez a szolga küldetésben van, és ebben a küldetésben olyannyira hűséges, hogy annak elvégzéséig még ételt sem akar magához venni. A rá bízott feladata mindent megelőz az életében. Aki komolyan veszi a munkáját, és az Istentől rá bízott küldetésként tekint arra, az enni sem tud jóízűen addig, amíg a küldetésből aznapra kimért részt maradéktalanul el nem végezte. Ez a böjt biblikus értelme. Akit izgat az Úrtól rábízott feladat, az nem lehet túl jó étvágyú. Nemcsak azért, mert leköti a feladat, hanem azért is, mert nem akarja, hogy a kelleténél előbb elnehezítse az étel, és elvegye a szolgálatra való erőt és koncentrációt. A böjt csak e világ állapota, odaát „nagy vacsorát” ígért az Úr (Lukács 14,16). Addig azonban a feladatban, és nem az e világi „dőzsölésben” kell időzni. Jó örülni, biblikus asztalközösségben lenni; de egy határon túl kell, hogy zavarjon bennünket minden rágcsálás, evés-ivás, zabálás…

Máté 8,14-22

455. dicséret

Ennek az áldásnak néhány jelét a mai Igében is megláthatjuk. 1. Ábrahám az Úrtól egy olyan „szolgát” kapott, akiben teljesen megbízhatott, aki mindenét kezelte (2). Van-e ilyen embered? 2. Ábrahám „hívő” leányt kért, és kapott az Úrtól a fiának. Nem „idegent”, hitetlent, kánaánit, hanem Izsákhoz méltót, rokonsága közül. Nincs nagyobb nyomorúság, mint hívő családban, valaki életében megjelenik a felemás iga (2Korinthus 6,14). 3. Ábrahám egész életében kérte, és konkrét jelekkel kapta az Isten vezetését. Itt a küldetésben úton lévő szolgája tapasztalja meg ezt a vezetést. Áldott az Isten, aki tőlünk sem vonta meg szeretetét (27), és hasonlóképpen megmutathatja rajtunk áldását. 

1. Sára meghalt. Ábrahám meggyászolja és megsiratja a feleségét (2). A hívő ember is gyászol. Vannak „hiányok”, amelyek nagyon fájnak. 2. A hívő ember azonban nem omlik össze, nem adja fel. Ábrahám megrendül, de aztán felkel halottja mellől (3). Nem temetkezik bele a gyászba. Sokan nem tudnak ellenállni, főleg idős korban ennek a kísértésnek, hogy beletemetkezzenek, élő halottként a vesztségeikbe, és a megszépült múltba. 3. A hívő ember mindenkor bízik Isten ígéreteiben, még élete legszomorúbb időszakaiban is. Ábrahám Istenhez ragaszkodik, és nem bizonytalan emberi érzéseihez. Ábrahám túllát önmagán, veszteségén, helyzetén! 4. A hívő ember bánatában is cselekszik. Ábrahám megvásárol egy sírhelynyi földet. Készül az ígéret beteljesedésére. Szíve utolsó dobbanásáig azzal foglalkozik, amivel az Isten megbízta. Tudja, hogy az ígéret beteljesedése nem emberi erőlködéstől függ, de ugyanakkor ez az ígéret nem teszi őt tétlenné. 5. A hívő ember cselekszik, és reménységgel várakozik. Egy temetőnyi terület? Mit jelent ez az egész megígért országhoz képest? Ábrahám mégis bizonyos abban, amit Isten ígért! Ábrahám egyszerre cselekszik és bizalommal várakozik, hiszen az Úrra bízta ügyét.

Máté 7,24-29

274. dicséret

1. Isten próbára teszi az övéit, azokon keresztül, akiket szeretünk (2), hogy meglássa, jobban szeretjük-e Őt ezeknél (János 21,15)? Feláldozni a szeretteinket az Úr ügyéért? Mindig a szolgálat a fontos? Ez lenne Isten akarata? 2. Isten próbatétele nem egyenlő Isten akaratával, az ugyanis lehetetlen, hogy mások „feláldozása” által mutassuk meg az Iránta való szeretetünket, sőt, Krisztusban kijelentette, hogy az Isten iránti szeretetünk csak a másik ember iránti tevékeny szeretetünkben mutatható meg, elsősorban azok között, akiket különösen ránk bízott. Egyébként minden hit csak hasznavehetetlen elmélet. 3. Ábrahám mindvégig kitart, az utolsó pillanatig, mert tudja, hogy az Istentől való próba nem mindig azonos Isten akaratával. Ábrahám rendületlenül hiszi, hogy Isten gondoskodni fog róluk, megoldja ezt a lehetetlen helyzetet, csak engedelmeskedni kell Neki. Az Úr hegyén majd adatik a gondviselés (14). Adatott is; akkor a szarvánál fogva, egy faágon fennakadt kos által (13), akit Ábrahám feláldozhatott Izsák helyett; most, nekünk pedig Krisztusban, akit Isten, a Golgota hegyén értünk áldozott. Azóta Ő irgalmasságot akar, és nem áldozatot!

Isten kegyelmesen kiválasztó Isten, aki Izsákot választotta ki. Izmaelnek és Hágárnak nem azért kell menniük a háztól, mert Sárát zavarta jelenlétük és nevetésük (9), hanem mert ez volt Isten akarata. Itt Isten kiválasztó munkájával állunk szemben. Nem tehetünk mást, csak meghajolhatunk előtte. Ábrahámnak fáj, hiszen Izmael is a fia (11), de engedelmeskedik, és elbocsátja Hágárt és Izmaelt. Egyesek kiválasztása persze nem jelenti mindenképpen mások elvetését, hiszen az Úr gondoskodik Izmaelről a pusztában (19), majd néppé teszi utódait (19). Pál a Galata levélben az ószövetség és az újszövetség példájaként állítja elénk Hágárt és Sárát, szemléltetve ezzel az emberei lehetőségek, és az Isten ajándékai közötti óriási különbséget (Galata 4,21-31). Ábrahám kiválasztása azonban a föld minden nemzetségéért, Izmaelért is történt, a Jézus Krisztusban. 

Ábrahámon úrrá lett a félelem! Más félni, és más az, amikor úrrá lesz rajtunk a félelem (Márk 4,40). Akkor félünk, amikor szem elől tévesztjük az Istent. Ábrahámmal ez történt. Pánikba esett. A félelem aztán túlélési technikákba, hazugságokba, gyalázatos trükkökbe kergette őt. Mentette a saját életét, és ezzel veszélyeztette másét (6). Nem először történt ez Ábrahámmal (1Mózes 12,10-20). Sokszor azt hisszük, hogy magunk mögött hagytunk egy problémát, és az mégis újra és újra kísért. Ábrahám többször esett ebbe a félelembe. Most is ugyanott tart, mint korábban, ő, a hit hőse. Ennek ellenére micsoda felfoghatatlan kegyelem, hogy Isten érthetetlen hűsége megőrizte, sőt még „meg is jutalmazta” Ábrahámot, hiszen Gerár királyától jóvátételi ajándékokat kap (16). „Ne félj, csak higgy!” (Márk 5,36)

A jólétben, és az ebből fakadó unalomban az ember mindenfélét kitalál, reflektál és megjelenít. Nincs norma, rend, csak öntörvény, amit mi jónak gondolunk. Ez Sodoma. Lót nem is érzi, hogy mennyire belegyökerezett ebbe a városba, családjával együtt. Tétováznak, tréfának tartják az isteni figyelmeztetést, nem akarnak a hegyre menekülni, hanem egy másik városba kérik kimentésüket (19), mert nem tudnak a város megszokott „kényelme és védelme” nélkül létezni. Amikor pedig radikálisan nemet kell mondani erre a „megítélt” életre, akkor alig bírnak hátratekingetés nélkül kifutni onnan. Lót és családja ezernyi szállal kötődik a megítélt Sodomához. Isten Ábrahámért (29) könyörült Lóton és családján (1Mózes 18,22-33), ahogy Krisztusért könyörült az Úr rajtunk is. Isten megszánt bennünket, mi pedig még mindig tétovázunk (16)?

Máté 6,25-34

269. dicséret

Az Úr megjelenését mindig rendkívüli módon várjuk, sőt ügyes nyugati és tengerentúli technikákat veszünk át, hogy kieszközöljük azt. Hatni akarunk az Isten nevében: éneklés, különféle hangszerek, csoportdinamika, liturgiai reform, a „jópofa” lelkész, az okos munkatárs; mindenféle módszer megjelenik az istentiszteleten és a gyülekezeti munkában. Ezek persze lehetnek áldott eszközei is az Úrnak, de mindaddig szánalmas emberi próbálkozások csupán, amíg az Isten Igéjének erejébe vetett hit helyett öncélú hatásvadászattá lesznek. Mai bibliai szakaszunk egyértelműen rámutat arra, hogy Isten a „nem mindennapit a mindennapokban munkálja” (Lovas András). Az Úr elsősorban a mindennapok átlagos, rutinszerű munkájában és pihenésében fog megjelenni: váratlanul, csendesen, látványos külsőségek, felfokozott érzelmek nélkül. Ábrahám és Sára élik a mindennapjaikat, az akkori kor előírásai szerint fogadják a három férfit, és „tudtukon kívül angyalokat vendégeltek meg” (Zsidókhoz írt levél 13,2). Később aztán nagyon is tudatossá lett számukra, hogy Kinek a színe előtt állnak (22 és 27).

Máté 6,16-24

483. dicséret

1. Ez a szövetség oltalom: hiszen a mindenható Isten kötötte velünk. 2. Ez a szövetség látható, nemcsak lelkileg, hanem testileg is nyoma van, mint a körülmetélésnek; megkülönböztet másoktól (10). Isten szövetsége tehát kötelez, hogy az Úrnak tetsző életet éljünk, és feddhetetlenek legyünk (1 és 9). 3. Ez a szövetség ígéreteket hordoz, hogy Isten meghallgat, megáld, megsokasít (20), sőt az öröklét távlatai villannak fel itt, hiszen ez a szövetség örök (7). Bizony hányszor megrendülünk ezekben az ígéretekben, ahogy Ábrahám is nevet saját fia, Izsák megszületésének ígéretén (17), és a már megszületett Izmáelre akarna áldást kérni (18). Isten azonban még határozottabban megismétli az ígéretet (21). 4. Ez a szövetség Krisztusban érte el célját, hiszen Isten eredeti szándéka a föld minden nemzetségének megáldása (1Mózes 12,3). Igaz, hogy csak Izsákkal kötött szövetséget az Úr, hogy az ő utódaiból szülessen meg az a Jézus Krisztus, akiben Isten minden népre kiterjesztett üdvakarata megvalósul. 

Máté 6,9-15

484. dicséret

Hágárt elűzte a féltékeny Sára. A megalázott Hágár azonban megtapasztalja Isten gondviselő szeretetét, ezért szívéből felfakad egy gyönyörű hitvallás. Istent a látás Istenének nevezi, aki akkor is tud rólunk, amikor mi azt hisszük, hogy elfelejtkezett rólunk, holott bennünk halványodtak el az Úr ígéretei. Nincs nagyobb boldogság, mint amikor az ember rádöbben az Úr megtartó figyelmére, vagyis meglátja azt, aki Őt folyamatosan szemmel tartja, nem ellenőrző szigorral, hanem megtartó szeretettel; persze ez a szeretet csakis az engedelmességre kötelezhet! Isten Jézus Krisztusban mutatta meg, hogy lát bennünket, hiszen Őbenne közénk jött, és látta, megtapasztalta, mit jelent embernek lenni. Jézus Krisztusban találkozhatunk a látás Istenével, Őrá tekintve láthatjuk meg azt az Istent, aki minket lát. Nincs ennél nagyobb vigasztalás: „Én is láthattam itt, aki engem látott” (13). 

Máté 6,1-8

474. dicséret

Ábrahám hitt az Úrnak, feltétlenül ráhagyatkozott Isten ígéretére, és elhitte azt, ami emberileg lehetetlen: ez a hit életünk egyetlen lehetősége, ami igazzá tesz bennünket. Ez nemcsak a teológiai értelemben vett megigazulást jelenti, vagyis hogy Isten igaznak tart bennünket, holott nem vagyunk azok, hanem a hit igazol bennünket, értelmessé teszi életünket, mert véges létünket az örökkévalósággal hozza kapcsolatba. Ez az élő hit képes egyedül kiemelni minden reménytelenségből és értelmetlenségből. Csehov „Három nővér” című drámája azzal végződik: „Vajon megtudjuk egykor, hogy miért éltünk és miért szenvedtünk?” Erre a kérdésre csak az élő Istenbe vetett hit adhat választ. Hív az Isten oltalmazó, segítséget, szabadítást nyújtó, „értelmet” ajándékozó szövetségébe (18).

Máté 5,43-48

139. zsoltár

Ábrahám elé két király jön a győztes csata után: Sodoma királya, és Sálem királya. Sálem akkor egy kánaáni város volt, később ez Izráel fővárosa, Jeruzsálem, akinek az akkori szokás szerint egyszerre a királya és a papja volt Meliksédek. A csatában győztes Ábrahámot kenyérrel és borral kínálja Melkisédek, és a Felséges Isten nevében megáldja, noha az ő városáért Ábrahám nem tett semmit. Melkisédek ezzel a tettével jelzi, hogy felismerte, Ábrahám az Úrtól kapta a győzelmet. Sodoma királya pedig, akit Ábrahám megmentett, minden jószágát felajánlja neki. Kenyér és bor, Isten áldása, közösség Istennel az egyik oldalon, és gazdagság, pompa a másikon! Mit ér egy áldás a sok jószághoz, kézzel fogható vagyonhoz képest? Ábrahám azonban az Isten áldását választja, mert az mindenre elégséges. Minden úrvacsora, a kenyér és a bor jegyeinek valóságában mutatja meg ennek a bűnbocsánatot és örök életet adó áldásnak ténylegességét.

Máté 5,33-42

99. zsoltár

Minden ember egy szép feladat a másik számára. Én is az vagyok Neked, és Te is nekem. Ez nem csak egyéni, hanem közösségi értelemben is fontos igazság, vagyis minden „csoport” egy szép kihívás a másik számára. Ehhez a feladathoz azonban idő kell, megismerni, elfogadni a másikat, és Isten színe előtt együtt formálódni. Ha nem így teszünk, akkor előbb-utóbb összeveszünk, vagy - ha tudunk – kitérünk egymás elől. Többnyire azonban nem lehet, és nem is tudunk kitérni. Az a hit igazi próbája, hogy mi történik ilyenkor, lassítás, fékezés, megállás, vagy csak azért is gyorsítás, ütközés, roncsolódás, halál. Ábrahám és Lót pásztorai kitérni nem tudtak egymás elől, de nem is lassítottak, ezért össze is vesztek a legelők miatt. Ábrahám itt kimondja a lényeget, ami azóta is Isten akarata ezen a világon: „Ne legyen viszály…” (8). Ezt azonban nemcsak mondja, hanem tesz is érte, „lassít”, figyel a másikra, enged! Ábrahám engedi, hogy Lót válasszon legelőt (9). Az már aztán Lót felelőssége, hogy ő „testi szemeivel” választja a Jordán környékének bővizű földjét, és leválasztja azzal együtt Sodomát és Gomorát. 

Máté 5,27-32

220. dicséret