Felelősséggel tartozunk, hogy megtegyük mindazt, amire képessé tett bennünket az Úr; ugyanakkor nem kell erőlködni azon a határon túl, ahol már nincs Tőle való küldetésünk és képességünk. Az egyik áldott nyugtalansággal, a másik pedig áldott nyugalommal tölthet el bennünket. A kettő között pedig az Úr Lelke mutassa meg a határt: hol van küldetésünk, és hol nincs sem keresnivalónk, sem kompetenciánk. Összetévesztve a területeket ugyanis sok bajt okozhatunk: akár ha nem tesszük, amit tenni kell; akár tesszük, amire pedig nincs felhatalmazásunk. Urunk, adj ehhez is világos látást!

Máté 18,11-20

229. dicséret

Isten először megszólítja Mózest, bátorító Igéjét adja neki, hogy bizony Ő vele lesz (3,12). Ennek elégnek kellene lenni. Mózesnek nem volt elég, annyira félt. Ekkor kap három jelet, a kígyóvá vált bottal, a leprától megtisztuló kézzel, és a vérré váló vízzel (6-9). Ezek a jelek az akkori emberhez, és az akkori körülmények képrendszeréhez igazodnak. Isten igazodik hozzánk, hogy felfogjuk végre határtalan szeretetét, és megváltozva, mi igazodhassunk Őhozzá. Mózes azonban továbbra is bizonytalan. Hivatkozik arra, hogy ő nem ért a beszédhez, ezért az Úr küldjön mást helyette a feladatra. Ezért megkapja Áront (14). Ezzel „segítséget”, és még több terhet kap. Elkeserítő, hogy ma is mennyire nem elég az Ige, Isten elhívó, ígéretekben, tanításban, és bátorításban gazdag szava. Mindenhol csak a hatni akaró „okos módszerek” elburjánzását látjuk: kapunk show-műsorszerű jeleket, Ige helyett; kapunk segítségeket, akik aztán saját „aranyborjúikat” építik, mint később Áron. Az Úr azonban még tovább ment: elküldte Jézus Krisztust, a testet öltött Igét! Ez sem elég?

Máté 18,1-10

469. dicséret

Az Úr látja népe nyomorúságát, meghallja népe kiáltását (7). Nem távolról szemléli fájdalmainkat, hanem egészen közel jön, „leszáll” hozzánk (8), Krisztusban átéli mindazt, amit mi, és kihoz a fogság házából. Ettől kezdve azonban megváltott népét arra küldi el, hogy általa mások is megtapasztalják a fogságból való krisztusi szabadulást. Ezt a feladatot kapja Mózes is: Vezesd ki népemet (10)! Mózes alkalmatlannak érzi magát erre a feladatra. Ezért kiált fel: ki vagyok én, hogy kihozzam népemet Egyiptomból (11). Az Úr bátorítása azonban mindenre elégséges: „Bizony, én veled leszek” (12). Ki az, aki velünk van? A „Vagyok aki vagyok” van velünk! Más fordításban: „Leszek, aki leszek”, azaz bízzunk benne, és közben tapasztaljuk meg, hogy milyen hatalmas és szabadító a mi Urunk. Sőt, nem szójáték, hanem az üzenet elmélyítése, ha így is lefordítjuk az Isten nevét: „Leszek, aki vagyok”; vagyis Ő az egyetlen, aki nem változik, mert hűséges ígéreteihez, és népéhez. Krisztusban megmutatta, kicsoda Ő, és mivé lehetünk mi Általa. 

Máté 17,14-27

461. dicséret

Ha érzelmi alapon, és indulatból cselekszünk, mindig rosszat teszünk. Isten őrizzen meg bennünket az érzelmi alapon tájékozódó emberektől. Annyi félreértés, baj és szenvedés származik ebből. Nem az érzelmekkel van a baj, azok fontosak, mert szív nélkül ridegek leszünk, mint ahogy értelem nélkül tévelygővé válunk, de mind az értelem, mind az érzelem csak „felülről” való irányításban lehet áldás. István diakónus beszéde szerint, ebben az esetben, Mózest a szíve arra indította, hogy meglátogassa testvéreit (Cselekedetek 7,23), az érzései, ösztönei, és nem az Isten. Így érthető mindaz ami ezután történik (Gyökössy). „Belső” parancsra indul, és nem „felsőre”. Ezért ragadják magával a gyarló indulatai, el egészen odáig, hogy társa védelmére kelve megöl egy Egyiptomit. Hányszor van ez így, akkor is, amikor jót akarunk, jó szándékkal, és mégis bajt, nyomorúságot, halált okozunk. 

Máté 17,1-13

278. dicséret

Bocsánat, hogy nem a megszokott magyarázatot mondom. Kellemetlen helyzet. Képzeld el. Valakit befogadsz, és az föléd nő, már-már kiszorít a helyedről. Melyikünk ne tiltakozna. Őszintén? Izráel hetven lélekkel érkezett meg Egyiptomba, menekülve az éhínség elől, egy olyan országba, ahol volt élelem, ahol befogadták őket, és így nem, haltak éhen, és egyszerre tele lesz velük az ország (7). Az új király rádöbben, hogy a jövevények nagyobbak és erősebbek lettek, mint ők; ezért különböző eszközökkel elnyomják őket, a kényszermunkától kezdve (13) el egészen a fiúgyermekek megöletéséig (16). Gyarló módon viselkedik a fáraó, de Isten áldott népe is hasonlóan gyarló: ha az Isten megerősít, csak azért teszi, hogy azzal ne mások kárára, hanem javára legyünk.  Ez nehéz lecke, újjászületés, krisztusi lelkület kell hozzá. Ezt csak Krisztus cselekedte így. Éppen ebben volt az „ereje”. Gyermekeit ugyanerre váltotta meg. Egyébként marad a gyilkos presztízsharcok ezernyi változata: az erősek, és a féltékenyek között; miközben mindegyik istentelenül viselkedik. 

Máté 16,21-28

295. dicséret

Böjtre indító üzenet ez! Életünk eseményeit két szempontból lehet értelmezni: az ember és az Isten szemszögéből. Emberi szempontból nézve sok sérelmet láthatunk, a szívünk pedig tele lehet a bosszú lelkületével (15). Hány olyan ember van, aki soha nem tud szabadulni sérelmeitől, és tele van a szíve másokat okoló indulattal. Még akkor is szánalmas ez, ha emberileg talán „igaza” is lehetne. József az Isten szemszögéből, örökkévaló összefüggésből szemléli élete eseményeit, miszerint az Úr még a testvérek rosszindulatát is javára fordította, ami a testvérek érdekét is szolgálta. Aki így tudja szemlélni még a legpróbásabb időket is, annak a szívében békesség van, életén pedig áldás. Az ilyen embert nem az indulatai vezérlik, hanem Isten szeretete, amely vigasztal másokat, és szívhez szólóan beszél másokkal (21), a beolvasás helyett. Ilyenek vagyunk? „Uram, te szerzel nekünk békességet, hiszen mindent te tettél, ami velünk történt.” (Ézsaiás 26,12)

Máté 16,13-20

25. zsoltár

Jákób megáldja fiait, hozzájuk illő áldással (28). Mindegyik kap áldást, de József kapja a fő áldást. A testvérek nem egyformák az áldást, azaz a rájuk bízott feladatot illetően, hiszen az Úr az áldáshoz feladatot kapcsol, és ahhoz erőt ad. Isten áldása erőssé tesz, de ez az erő „mozdulatlan erő” (24), letagadhatatlanul látszik, de soha senkit nem bánt, nem nyilaz le. Ez az erő alázatos, szelíd erő. Nem tesz önhitté, mert a tulajdonosa számára világos, hogy ez nem az ő ereje, hanem az Úré: ő csak felülről kapta azt (25). Az Úr erősebb minden isteneknél, akiket oda képzeltek a hegyekre, és az Úr nagyobb gyönyörűséget ad minden evilági „halmokon” kínált gyönyörűségnél (26). 

Máté 16,1-12

31. zsoltár

 Itt olvasunk először arról, hogy az Isten pásztor. A 23. zsoltár kifejti, hogy mennyi áldása van annak, ha az Úr pásztorol bennünket: akkor nem szűkölködünk, nem félünk, mert Ő asztalt terít nekünk, és minden körülmények között csordultig lesz poharunk, olyannyira, hogy abból jut másoknak is, miközben az Úr jósága és szeretete kísér bennünket, életünk minden napján; sőt ha odasújt, az is a javunkat szolgálja, hogy szakadékba ne zuhanjon életünk, így vesszeje és botja is vigasztal, mígnem megérkezünk az örök karámba, Hozzá. Isten pásztorolása azonban arra kötelez bennünket, hogy mi is egymás pásztorai legyünk, szeresük egymást jobban, legalább mi, akik Őbenne bízunk. Sajnos mi nyomorúságos pásztorai és vigasztalói vagyunk egymásnak: tele rejtett kárörömmel, felszínes együttérzéssel, vagy éppen tehetetlenséggel, ahogy haldokló szerettünk mellett állunk. De jó tudni, és ez is benne van a mai Igében (16), hogy az Úr nemcsak pásztor, nemcsak „lelkigondozó”, hanem ennél sokkal több, Megváltó, aki Jézus Krisztusban emberlétünk alapvető problémáját oldotta meg, a bűn, a betegség, a halál kérdését. Nincs ennél hatékonyabb pásztoráció.

Máté 15,29-39

196. dicséret

Nagy az éhínség, és még nagyobb az élni akarás indulata: népek jönnek Egyiptomba gabonáért.. „Bőrért bőrt ad az ember, de az életéért mindent odaad!” (Jób 2,4) Először odaadják a pénzüket, majd az állataikat, aztán a földjüket, végül önmagukat, az élelemért. Élnek, de nem maradt semmijük. József segít, de kemény feltételekkel. József áldott, de még nem krisztusi ember. „Aki kér tőled, annak adj, és aki kölcsön akar kérni tőled, attól ne fordulj el.” (Máté 5,43) Meddig adhatok feltételekkel, és hol van az a pont, ahol önként, és jókedvvel kell adni, nem várva érte semmit, hiszen mi már többszörösét elvettük az Úrtól? (2Korinthus 8,1-5) A legnehezebb így adni! Ki az, aki krisztusi ember közöttünk? 

Máté 15,21-28

239. dicséret

Az újjászületett ember rátalál az Isten útjára, és ettől kezdve mindig megáll az Úr előtt, és az Isten vezetését kéri minden lépéséhez. Jákób ezért mutat be áldozatot, mielőtt lemegy Egyiptomba, hogy elcsendesedve kérje az Úr útmutatását ebben is. Isten szava bátorítja őt, hogy menjen csak le Egyiptomba, Ő ott is vele lesz, és majd vissza fogja hozni őket a kellő időben abból az országból (4). A megtérés nem más, mint elindulás az Isten útján, és ettől kezdve a legfontosabb feladat, hogy tudakozzuk az Isten akaratát, és igazodjunk ehhez. A hívő ember nem hagyja ki az Urat élete egyetlen percéből sem, mert a megtérés azt jelenti: ettől kezdve Nélküled, Uram, semmit sem kezdek el, csak Veled, Téged követve! 

Máté 15,10-20

412. dicséret

Megrendítő ez a fejezet. Adódhat olyan helyzet, amikor már a hívő ember sem tud uralkodni magán, és kiönti szívét. Ez azonban csak szűk körben lehet áldott. József kiküldött a teremből mindenkit (1), csak ő és a testvérei maradhattak odabent. Ekkor József hangos sírásra fakadt (2). Nincs nyomorultabb helyzet, mint amikor ilyen intim pillanatok illetéktelen tekintetek előtt történnek, és a bámészkodóban nincs annyi tapintat, hogy odébb álljon. A „szent” intimitásnál azonban sokkal több zajlik itt, mert Józsefen keresztül megszólal az Úr, és megmagyaráz minden eddigi, érthetetlen eseményt: „Isten küldött el engem előttetek, hogy…életben tartson benneteket nagy szabadítással” (7). Ez nem mentesíti a testvéreket egykori gyilkos indulatok alól, azt be kell ismerni, meg kell bánni, de az Úr ezt is beépíthette szabadító tervébe. A bensőséges, őszinte emberi megnyilvánulások fontosak, de lényegileg nem oldanak meg semmit, csupán szelepek a robbanás elkerülésére: a megoldás Istennél van, aki szól, vezet, megszabadít, és mindent szépen intéz! 

József a testvérei zsákjaiba visszarejti a gabona vételárát, Benjámin zsákjába pedig értékes serlegét, utána pedig lopással vádolja meg őket. József arról akar meggyőződni, hogy a testvérek olyanok-e, mint régen, amikor őt kútba dobták, vagy azóta más emberré lettek. Számos jel igazolja a tényleges és gyökeres változást: - nem próbálnak menekülni, - saját egykori bűneik büntetését látják az eseményekben, ennek jeleként nem a vétkesnek tűnő Benjámint, hanem a saját ruhájukat szaggatják meg (13), - nem hagyják ott Benjámint, hanem kitartanak mellette (33). Istennek kedves szándék kitartani a testvér mellett: addig én sem eszem, amíg ő éhezik; addig én sem élvezem a szabadságot, amíg ő fogoly; sőt hordozom a terheit, akár helyette is. Nagy dolog, és ritka tapasztalat ez, amely világméretekben, a golgotai kereszten lett valósággá, ahol Isten feláldozta helyettünk önmagát, hogy mi szabadulhassunk. Meg kell változni: nem jó, úgy, ahogy van. Saját erőnkből azonban nem tudunk mássá lenni. „Jövel, Uram Jézus!” (Jelenések 22,20)

Máté 14,22-36

479. dicséret

Mit mondjunk el, és miről ne szóljunk? Hazugság-e, ha valamit csak elhallgatunk? Jákób félti kisebbik fiát, Benjámint, akit el kellene engednie Egyiptomba, hogy újabb szállítmány gabonát kapjon a család. Ezért Jákób kétségbeesve kiált fel: „Miért tettetek velem ilyen rosszat, hogy elmondtátok annak az embernek, hogy van még egy testvéretek?” (6) Rossznak nevezi, hogy kikotyogtak olyat, amit nem kellet volna, és ebből baj származott. Vannak olyan dolgok, amelyek senkire sem tartoznak, ezekről akkor sem kell beszélni, ha rákérdeznek. A testvéreket is addig kérdezgették (7), amíg el nem járt a szájuk. A kérdések többnyire ki akarják ugrasztani a nyulat a bokorból. A Példabeszédek könyve számtalan helyen hangsúlyozza, hogy a bölcs ember tud hallgatni! Semmit sem akar elhallgatni, de tud hallgatni. Ugyanakkor tudja, hogy mikor van az a minősített idő, amikor szólni kell, mégpedig a lényegről, arról a gabonáról, amiből készült kenyér az örök életre táplál (János 6,35). 

Máté 14,13-21

41. zsoltár

Szűkös időkben, amikor az ember nélkülöz, netán éhezik, akkor sok minden átértékelődik. Máshová kerülnek a hangsúlyok, és beindulnak a „túlélési” mechanizmusok. Mi mindent megtesz az ember, hogy éljen, hogy túléljen, sőt, hogy jobban éljen! Ilyenkor, ha a pogány Egyiptomban van élelem, akkor oda kell menni, és ott kell gabonát vásárolni. Ilyenkor az „elvek” is átalakulnak. Óriási kérdések ezek: meddig mehetünk el, hogy életben maradjunk, illetve, hogy minél jobban éljünk; kritikával illethetjük-e, hogy az éhség idején nem számítanak az elvek; ugyanakkor ennek ellenkezője is kérdéses, amikor valaki inkább meghal az elveiért, minthogy engedjen (milyen motívumok rejtőznek egy ilyen „áldozat” mögött)? Válasz helyett csak egy üzenet álljon itt: Jézus Krisztus nem egy „elv”, hanem a feltámadott, élő Úr; akár élünk, akár halunk az Övéi vagyunk (Róma 14,8).

Máté 14,1-12

406. dicséret

A fáraó kérdése azóta is döntő kérdés? Nemcsak arról van szó, hogy találunk-e egy feladatra alkalmas embert. Az „alkalmasság” is hiánycikk. Itt azonban arról van szó, hogy valaki az Isten szerint alkalmas, azaz krisztusi ember, akiben az Isten Lelke munkál, éppen ezért szeretve szolgál, és nem csak önmagának él. Vannak-e ilyen vezetők? A pogány fáraó belátja, és ez is óriási dolog, hogy ő nem ilyen ember, ezért kell mellé valaki „második”, aki Isten Lelke által tanácsolja őt. Nagy az éhség ma is. Ez egy speciális éhség, a jólétből fakadó éhség. Találunk-e olyan embert, akiben az Isten Lelke munkál, aki „megelégít”, aki az Úrhoz vezet. Mi ilyenek vagyunk?

Máté 13,53-58

290. dicséret

Többször olvasunk ebben a bibliai könyvben arról, hogy Isten álmokon keresztül szól. Lélektani értelemben nagy jelentőségük van az álmoknak, ez vitathatatlan; de ezt ne keverjük össze az álmok bibliai értelmezésével! A Szentírás arra int, hogy óvatosak legyünk az álmokkal. Az álmok nagy része gyarló emberlétünk produktuma; és ha Isten ezt a módot fel is használja, hogy kapcsolatba lépjen velünk, ezek akkor is „csak” sejtetések, amelyek oda kell, hogy vezessenek Isten konkrét Igéjéhez, ahogy az álmai miatt nyugtalan fáraó eljutott Józsefhez, és rajta keresztül az Úr konkrét szavához. Isten az Ő Igéjében jelenti ki magát, amelynek csúcsa Jézus Krisztus. A Szentírás maga int óvatosságra az álmokkal kapcsolatban: „…ne hallgassatok az álmodók álmaira…” (Jeremiás 29,8-9), helyette azt mondja, hogy: „prófétát támasztok, őt hallgassátok…” (5Mózes 18,15). Ugyanakkor álmainkat nem szabad megtagadni, azok mi vagyunk, ezernyi dolgainkkal; amelyek szintén azt jelzik, hogy tisztulásra, megváltásra, Krisztusra van szükségünk!

Máté 13,44-52

452. dicséret

A börtönben is sokat elvégez az Isten József szívében. Még protekcióban bízik, és nem az Úrban. A főpohárnoktól azt kéri, hogy emlékezzék meg róla is, ha a megfejtett álma szerint majd jó dolga lesz. A főpohárnok azonban elfelejtkezett Józsefről. Csak az Úrban bízhatunk, irgalmat, szabadítást emberektől ne várjunk (Jeremiás 17,5-8). Ne akarjuk, hogy emberek emlékezzenek meg rólunk, ha azonban az Úr emlékezik meg rólunk, akkor Vele leszünk, itt és az öröklétben egyaránt (Lukács 23,42-43). Jobb Istenben bízni, mint emberekben (Zsoltárok 118,9). Az Istenben való teljes bizalom azonban nem azt jelenti, hogy csak gyanakvóak lehetünk az emberekkel szemben; sőt, az Istenben való bizalmunk, a másik ember felé is bizalomra hangol, mert mindent az Istentől, és nem tőlük várunk. Ezért soha nem fogunk csalódni. Istenben bízunk, ember nem árthat nekünk (Zsoltárok 56,12). 

Máté 13,36-43

403. dicséret

Isten a legnehezebb helyzetben is erős kézzel tartja gyermekét. Csak így bírhatók ki mindazok, amit Józsefnek is át kellett élni. Mások is észrevették, hogy az Úr Józseffel van. Aki áldott, mások számára is áldássá lesz (5). A hívő emberben munkáló Krisztus megnyeri mások jóindulatát (23), még ellenségeiét is; nem a maga érdekében, hanem a rá bízott ügy érdekében. Ha ilyet tapasztalunk, az jel, hogy hívő emberrel van dolgunk. 

Máté 13,31-35

378. dicséret

Júda „meglátott” egy nőt, így kezdődik ez a történet. Ez a nő nem Isten népe közül való volt, hanem kánaáni (2). Júda testi szemeivel döntött, és az egész történet ilyen „testi”. Az Úr gonosznak tartotta Júda elsőszülött fiát, és megölte őt. Júda második gyermeke pedig nem akarta teljesíteni az akkori rendelést (5Mózes 25,5), az un. sógorházasságot, hogy utódot támasszon testvére özvegyen maradt feleségének, hanem a földre vesztegette a magot (9). Ezért a szexuális bűnért az Úr őt is megölte. Amikor Támár, mindent megtesz azért, hogy utóda legyen, és parázna nőnek öltözve elcsábítja saját apósát, akkor el akarják égetni, mint paráznát (24), mígnem bizonyítani tudja, hogy az apósával volt. Több sebtől vérzik ez a történet. Szokatlan is nekünk. Lám, kőkemény büntetés jár mindenért, amikor az előírt szabályokat áthágja az ember. Az Úr joggal ölhetne meg bennünket is, ahogy Júda első két gyermekét megölte, mert bennünk is sok a gonosz (Róma 3,10). Támár utódai nemcsak Júda törzsének folytonosságát biztosították, hanem az ő utódaik közül született meg a Megváltó Jézus Krisztus (Máté 1,1-17), akiben Isten egyértelműen kijelentette akaratának teljességét, miszerint nem megöl, hanem életre visz bennünket. Nem mi lettünk jobbak, hanem Ő nyilvánította ki rajtunk határtalan jóságát. Krisztusban aztán erőt kapunk, hogy ne erkölcsöt színleljünk, szabályokat tartsunk be, hanem valósággal az Istennek éljünk.

Máté 13,24-30

233. dicséret

Ezek csak tőmondatos üzenetek, gondoljuk tovább azokat: - Isten választottai, csak az Ő kegyelméből azok. Íme, az öregedő Jákób kivételezése, és az elkényeztetett József árulkodó pökhendisége utal arra, hogy nem tökéletességük miatt választotta ki őket az Úr, ám méltatlanságuk ellenére használni tudta őket, az adott pillanatban (1-3). – A testvérek irigysége tele van gyűlölettel (4), féltékenységgel (11), és gyilkos indulattal (18). – Ruben menti a helyzetet: Ne öljük meg, dobjuk kútba (21-22). Gyökössy az örök kompromisszumok emberét, az érzékeny lelkű kollaboránst látja Rubenben. Egy ilyen diabolikus helyzetből nem is lehet „jól” kijönni. – Miután Józsefet kútba dobták, a testvérek leültek enni (25). Döbbenetes tükör ez: „a másik verme peremén kenyerezünk” (Gyökössy). – Jákób gyászolja fiát (34), József azonban már útban van új élete felé. A tanítványok is gyászoltak, pedig Jézus már feltámadott. Krisztusban elköltözött szeretteinket sem siratni kell, hanem reménységgel gondolhatunk rájuk!

Mindenki teret követel magának. Ha kicsi lesz a rendelkezésre álló tér, akkor az egyiknek mennie kell. Így volt ez Ábrahám és Lót esetében (1Mózes 13), így történt Ézsau és Jákób kapcsolatában, és így van ez ma is. Olyan sok volt Jákób és Ézsau szerzeménye, hogy nem tudta már eltartani őket az a föld, ahol együtt éltek. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy ki menjen. Ézsau megy délebbre; belátja, most neki kell menni. Nagy dolog, ha valaki belátja, amikor neki mennie kell, még nagyobb dolog, ha ezt a döntést hitből, és nem valami külső hatásra hozza meg, és a legnagyobb dolog, amikor valaki nem követel magának a kelleténél nagyobb teret. Ez mindenképpen a Krisztusban való kiválasztottság jele. Isten ad annyi teret, amennyire szükségünk van ahhoz, hogy Tőle való feladatunkat elvégezhessük. Ennyi éppen elég!

Máté 13,1-9

154. dicséret

Végre rájönnek, hogy semmi szükség ügyeskedő cselekre. „Elég”, ha megtisztítják magukat, ha levetik a „régi ruhát” (2), aztán az önmagát felkészítő népet védelmezi, és vezeti az Isten, egészen odáig, ahol látni akarja őket: Sikemtől Bételig. Ez a hit elég ahhoz, hogy Jákób ne omoljon össze Ráhel halálakor, hanem menjen tovább az Isten által kijelölt úton, hiszen most erősítette meg Isten a korábban tett ígéretét, hogy királyok sarjadnak ágyékából: főként az a király, Jézus Krisztus, aki legyőzte a halált. Az örök élet hitével a szívünkben is megrendülünk, de nem rendülünk meg „felettébb”, hanem tudunk tovább menni…

Máté 12,38-50

353. dicséret

Dina „csak” kiment, hogy szétnézzen a „világban”. Vannak olyan területek, ahol az Isten gyermekének nem szabad szétnézni! Ez nem radikális, hanem nagyon is fontos üzenet. Lám, kezelhetetlen, botrányos, tragikus vége lett ennek a „szétnézésnek”. Ugyanakkor Isten népe az Úrtól kapott, megkülönböztető jelet, a kiválasztó kegyelem jelét, a körülmetélést használta fel a bosszúállásra. Olyan ez, mintha a „kereszt” jelében gyilkolnánk. Nincs ennél nagyobb hiteltelenség, mert gyűlöletessé tették az Isten ügyét az ország lakói előtt (30). 

Máté 12,22-30

213. dicséret

Isten Lelkének munkáját látjuk ebben a fejezetben. 1. Isten Lelke bizalmat munkál! Bizalmatlanok vagyunk. Ritka meglepetés, ha valaki ebben „csalódást” okoz nekünk, és indulat helyett békességgel közelít, és bizalomért kopogtat nálunk. Ilyenkor valójában mindig az Isten Lelke munkál. Jákób bizalmatlan Ézsauval szemben. Húsz éve nem beszéltek. Ő becsapta a testvérét. Ézsau pedig meg akarta őt ölni ezért. Egyik sem volt különb a másiknál. Isten tett különbséget közöttük. Most a testvére négyszáz harcossal közelít. Érthető a bizalmatlanság. A találkozás előtt Jákób különösen bebiztosította magát: hátulra állította a legféltettebb szeretteit, Ráhelt és Józsefet, jóvátételi ajándékokat készített, és hétszer hajolt földig testvére előtt! Ám egészen más történik, mint amire számított. Ez az „egészen más”, az Isten jelenléte. Ézsau eléje futott, mint a tékozló fiú atyja a méltatlan fia elé, megölelte, megcsókolta Jákobot. 2. Isten Lelke megelégedést munkál! Ézsau, a felajánlott ajándékok láttán annyit mond: Van nekem bőven (9)! Húsz évvel ezelőtt ölre mentek az örökségért, most pedig észreveszik, hogy van nekik elég! 3. Isten Lelke testvériséget munkál! Jákób testvérére tekint, és mintha Isten arcát látná (10), aki ugyanis találkozott az Úrral, az a másik emberben meglátja az Isten arcát, az Isten gyermekét, a testvért, még akkor is, ha „hivatalosan” még nem az.

Jákób elébe akart menni annak, amitől félt; nem akart többé menekülni, és rendezni akarta végre kusza dolgait. Ehhez azonban meg kellett változnia, újjá kellett születnie. Erre a saját erejéből nem volt képes. Az Úr azonban segítségére sietett. Amikor Jákób egyedül maradt, teljesen kimerülve, „Valaki” tusakodott vele egészen hajnalig. Azért „Valaki”, mert Ő, az élő Isten, az ember számára, Önmagát kijelentő kegyelme ellenére is titok marad. Az eredeti szöveg szerint Valaki összefonódott Jákóbbal egészen hajnalig. Jákób először nem akarta megadni magát, ezért ez a Valaki lebénította a csípőjének forgócsontját, hogy alázatosabbá tegye. Jákób ezen az éjszakán rádöbbent, hogy Őnélküle nem lehet élni, ezért amikor ez a Valaki távozni akart volna, Jákób megragadta, és nem akarta elengedni az Urat soha többé (17). Ez az újjászületés: Őnélküle, az Ő áldása nélkül többé soha semmit! Jákóbból Izráel lett, csalóból győztes, mint ahogy Simonból Péter, és Saulból Pál. Ez a győzelem azonban Isten győzelme a bennünk és körülöttünk munkálkodó halál-erők felett. Ez a győzelem nem tehet önhitté, mert ajándék. Jákób - Izráelt ettől fogva minden lépés biccenése emlékeztette erre az ajándékra, erre a Valakire, az Úrra, a vele való életmegújító, alázatban tartó találkozásra. Testében meggyengítette ugyan ez a találkozás, de ragyogott fölötte az ég, amikor átkelt Penuélnál (32). 

Máté 12,1-8

227. dicséret