Szűkös időkben, amikor az ember nélkülöz, netán éhezik, akkor sok minden átértékelődik. Máshová kerülnek a hangsúlyok, és beindulnak a „túlélési” mechanizmusok. Mi mindent megtesz az ember, hogy éljen, hogy túléljen, sőt, hogy jobban éljen! Ilyenkor, ha a pogány Egyiptomban van élelem, akkor oda kell menni, és ott kell gabonát vásárolni. Ilyenkor az „elvek” is átalakulnak. Óriási kérdések ezek: meddig mehetünk el, hogy életben maradjunk, illetve, hogy minél jobban éljünk; kritikával illethetjük-e, hogy az éhség idején nem számítanak az elvek; ugyanakkor ennek ellenkezője is kérdéses, amikor valaki inkább meghal az elveiért, minthogy engedjen (milyen motívumok rejtőznek egy ilyen „áldozat” mögött)? Válasz helyett csak egy üzenet álljon itt: Jézus Krisztus nem egy „elv”, hanem a feltámadott, élő Úr; akár élünk, akár halunk az Övéi vagyunk (Róma 14,8).

Máté 14,1-12

406. dicséret