Először is Igénk azt az üzenetet fogalmazza meg, hogy a papi ruházat fontos. Nem lehet akárhogy az Úr elé állni, ma sem, még a fiatalos, „jópofa” lelkésznek sem. A méltó, ékesen szép ruházat (2) kifejezi az ügy szentségét, utal az élő Isten dicsőségére, valamint az elé járuló szolga nyomorúságára, mert ez a ruha elfedezi a pap személyét, annak terheit, bűneit, még a szent dolgokban akaratlanul elkövetett vétkeket is (38). A pap Isten elé viszi népét, hiszen Izráel fiainak neveit ott hordozza a szíve fölött, a papi ruházat ónixkövein (9), amikor Isten elé járul. Hordozza azoknak a bűnöknek terhét, amelyeket Izráel fiai elkövettek (38). Rendszeresen odajárul az Úr színe elé, hogy akaratát megtudja, és eszerinti cselekvésre buzdítsa népét, felvállalva ezzel a döntés terhét is (30). Áldott szolgálat ez, amit Áron és fiai kaptak, ugyanakkor elhordozhatatlan, még a mi Urunk Jézus Krisztus is belehalt. Mindnyájan a magunk helyén öltözzük fel a Krisztust; ilyen értelemben legyünk ékesek és szépek; akik az Ő erejével tudnak hordozni, Isten elé vinni másokat. Ahogy az aranycsengettyű jelezte Isten papjának közeledtét, úgy jelezze, csengesse, hirdesse életünk az Urat (34, 1Péter 2,5).

Máté 26,1-13

183. dicséret

Az áldozati oltárt akácfából kellett elkészíteni, és a négy sarkán szarvakat kellett kiképezni, amelyeket rézzel vontak be. Az áldozat bemutatásakor a szarvakat vérrel kenték meg (3Mózes 16,18). Az oltár szarvát ragadta meg az, aki kétségbeesve menekült, és az Úrnál talált menedéket (1Királyok 2,28). Kell a kapaszkodó. Nemcsak akkor, ha az ember csúszik lefelé, hanem mindenkor; hiszen az ember élete ebben a csúszós világban előbb-utóbb csak lefelé vezethet, egészen a halálig; miközben egyre fogynak a világ által nyújtott kapaszkodók, és csak az marad, amit az Úr nyújthat. „Ragadd meg az örök életet!” (1Timóteus 6,12) Egy dal, mai módon, ugyanezt énekli: „Szoríts magadhoz, ha nagyon félek, a kés hegyén, táncol az élet!” Erre az életmentő „szorításra”, „megragadásra” csak az Úr képes. 

Máté 25,31-46

50. zsoltár

 Isten kijelentése alapján pontos leírását kapják mindannak, amit a szent dolgok közül el kell készíteniük. Itt semmi nincs az emberi fantáziára, alkotóképességre, szépérzékre bízva, hanem minden az engedelmesség függvényében, az Isten parancsaihoz igazodik. Kérdésként merülhet fel, hogy miből fog mindez elkészülni, és kik azok a mesterek, akik ezt méltóképpen el tudják készíteni? Itt azonban a hit és engedelmesség megtestesülése az, hogy a szűkös lehetőségek ellenére elkezdik a munkát, és az Úrra bízzák annak folyamatát és megvalósulását, bizonyságául annak, hogy az Úr közöttük és velük van.

Máté 25,14-30

51. zsoltár

Mi a szentély feladata. Emlékeztet arra, hogy közöttünk van az Isten. A szövetség ládája azt hirdette, ahogy vitték magukkal, hogy velük halad az Isten: ezért nem volt szabad a ládát hordozó rudakat sohasem kivenni a láda karikáiból (15). A vándorló nép hordozta magával szentélyét, a letelepedett nép templomot épített. Templomaink ma is ezt kiáltják, közöttünk, velünk az Isten; ahol hagyják összedőlni a templomot, ott vagy nem élnek már emberek, vagy nem fontos többé ez az üzenet. 

Máté 25,1-13

366. dicséret

Isten szövetséget köt népével. Isten szövetsége azt jelenti, hogy Ő irgalmasan lehajol az emberhez, és neki oltalmat, segítséget, és szabadítást nyújt. Ezt a szövetséget Isten Jézus Krisztusban megújította, és minden népre kiterjesztette. A szövetség vére, amelyet Mózes az oltárra és a népre hint (6 és 8), nemcsak azt a teológiai igazságot hirdeti meg, hogy vérontás nélkül nincs bocsánat (Zsidókhoz írt levél 9,18), hanem azt is, hogy a mi életben maradásunkért mások elvérezhetnek. Jézus Krisztus vére mindkét értelemben megoldás: nem kell több vérontás; mert Urunk vére minden bűnünkért és életünkért tökéletesen eleget tett, és nekünk oltalmat és szabadulást adott. Ehhez feladatot is kaptunk: éljünk és szóljunk úgy, hogy mások is abbahagyják a „vérontás” ezernyi mai formáját, és rádöbbenjenek az élet új, krisztusi lehetőségére. Legfeljebb önmagamat áldozhatom fel, a másikat soha; erre hív és szül újjá Krisztus áldozata.

Krisztusi rendelkezések vezetnek bennünket a mai Igében (1-13). Isten szava int, hogy fontoljuk meg, mikor állunk a többség mellé. A rosszat akaró többséget soha nem erősítheti a hívő ember. Az Isten logikája szerinti képlet világos: az Úr határozza meg, hogy mi a jó és mi a rossz, nem pedig mi; ha pedig a többség mégis az Isten szerinti jó ellen akarna cselekedni, Isten népe ilyenkor csakis a többség ellenében dönthet. Csak azért, mert valamit a többség jónak gondol, az nem biztos, hogy Isten szerint is jó. Az Úr soha nem a többséggel tart, hanem azokkal, akik engednek az Ő vezetésének! „Íme, én angyalt küldök előtted, hogy megőrizzen az úton…hallgass a szavára.” (20-21) Az Ige azonban ennél is tovább megy, és itt lesz egészen krisztusi, amikor azt hangsúlyozza, hogy „ne vallj peres ügyben, a többséggel tartva” (2). Itt már nem a többség-kisebbség kategóriái a fontosak, hanem az, hogy peres ügyben a vádlott mögül a többség mindig kihátrál, sőt vádlóivá lesznek annak. Te ne ezt tedd, így szól az Úr, hanem légy a gyengék, az elesettek, a megalázottak mellett; nem azért mert nekik van igazuk, hanem azért, mert ők különös védelemre szorulnak. 

Máté 24,23-44

367. dicséret

Mózes második könyvének 21-23.. fejezete a „Szövetség könyve” címen ismert törvénygyűjtemény, amely tartalmaz eseti (kazuisztikus), és tiltó (apodiktikus) rendelkezéseket. Az egyik feltételhez kötve fogalmazza meg a parancsot, a másik azonban feltétel nélkül, feltétlenül rendelkezik; az utóbbi esetben az Úr hatalma és akarata ellentmondás nélkül érvényesül (17-19). Isten törvénye védi a tulajdont (1-14), a fiatal lányokat (15-16), tulajdon népének szentségét,  (17-19), óvja a jövevényeket (20), a szegényeket (24-26)Ö, és a nép mindenkori vezetőjét (27). Hadd emeljem ki a szegények védelme kapcsán az uzsora tilalmát, miszerint, ha a szegényeken segítünk, ami kedves az Istennek, akkor a kölcsönt ne adjuk uzsorára, szól a rendelkezés. Jézus Krisztus ezt még világosabban fogalmazta meg, a törvény „lelkére” utalva: „aki kér tőled, annak adj, és aki kölcsön akar kérni tőled, attól ne fordulj el” (Máté 5,42). Hol vagyunk mi ettől?

Máté 24,3-22

364. dicséret-

Már a mózesi törvények rendelkeztek egy olyan hely fontosságáról, amely elrejtettséget, védelmet, életet ajándékozott. A rendelkezés szerint, a kijelölt hely menedéke azokra vonatkozott, akik nem szándékosan öltek; akik azonban szántszándékkal gyilkoltak, azoknak nem volt irgalom, még Isten oltárától is elhurcolhatták őket, és meg kellett halniuk (13-14). Jézus Krisztus golgotai keresztje olyan menedék, amely szándékosan elkövetett bűneinkre is irgalmat kínál; vétkeinknek továbbra is lehet sírig tartó következménye, de a Krisztusban való újjászületés által nincs örökkévaló következménye. Ezzel a drága kegyelemmel azonban soha többé nem lehet visszaélni. Az újjászületett ember valósággal megváltozott: bűnbocsánatot, és üdvösséget nyert, aminek egyik látható jele, hogy elkövetett bűneinek evilági következményeit is alázattal, és zúgolódás nélkül hordozza. 

Máté 23,37-24,2

388. dicséret

Isten törvénye egyértelmű, amely az életet szolgálja. Mögötte Isten egyedül tökéletes és vitathatatlan akarata áll; mindaz, ami igaz, helyes és jó. A tízparancsolat legfontosabb üzenete, hogy az igaz, a helyes és a jó, nem kor, kultúra és egyénfüggő. Ez csak eltévelyedett korunk sajátja, hogy mindenki véleménye lehet jó, és egymással tökéletesen ellentétes meglátások is lehetnek igazak, mert minden „relatív”; nincsenek vitathatatlan normák, értékek, igazságok. A tízparancsolat igenis hirdeti, hogy van Isten szerinti igaz, helyes és jó! „Gondod legyen a minden ember szerinti jóra” (Róma 12,17), hangsúlyozza az apostol, miszerint létezik olyan jó, ami egyetemes, általános, mindenkor vitathatatlan igazodási pont, ezért „minden ember szerinti jó”, még akkor is, ha nem mindenhol egyformán ismerik fel, és cselekszik ezt a jót. Ennek belátása ugyanis már kegyelmi állapot (Zsidókhoz írt levél 12,2). 

Tőlem már többször kérdezték, hogy mit jelent ez a mondat: Mózes fölment Istenhez? Itt a „fölmenetel” kifejezést ne az evilági „fönt-lent” viszonylatában értsük. Mózes a láthatatlan világgal, és annak Urával találkozott. Ez a láthatatlan világ körbeveszi a látható világot, és ma is „halálosan” más (12), mint e földi világ. A megtéretlen ember számára elhordozhatatlan az Isten országának szelídséggel és szeretettel teli valósága, amely Jézus Krisztusban testet öltött közöttünk. Egyenlőre konkrét határt kell húzni a láthatatlan és a látható világ közé (23), mert annyira más a látható, és az Isten által elgondolt világ, hogy mennydörög és villámlik a különbség (19). Mekkora áldás, hogy Jézus Krisztus áttörte ezt a határt: a hívő ember „fölmehet” az Úrhoz, mint Mózes, és lehozhatja a láthatatlan világ kincseit, hogy az láthatóvá legyen ebben a világban! Jézus Krisztus nélkül azonban igazat adhatunk a dalnak: „Nélküled a föld nevű bazár nem érdekel” (Zorán)

Máté 23,16-22

36. zsoltár

Mózes elbeszélte apósának azt a sok gyötrelmet, amit át kellett élniük. Lehet a gyötrelmekről beszélni, de csak úgy, ahogy ezt Mózes tette, aki arról is beszélt, hogy megszabadította őket az Úr (8). Így nem a gyötrelmekre, hanem Isten megváltó szabadítására került a hangsúly, melynek áldása az örvendezés (9-10). A gyötrelmeknek egyik formája a túlterheltség, ahogy ezt Mózes is átélte (13-16). Az Úr figyelmezteti is őt, hogy túlságosan kimerül, mert mindent egyedül akar elvégezni, és ez így túl nehéz (17-18). Munkatársak kellenek, tanácsolja neki az Úr! Ez egy fontos tanács, ugyanakkor tele buktatókkal, mert a munkatárs is „munka”, hiszen minden ember egy óriási „feladat”, miközben a felelősség csak Mózesé maradt. A munkatárs ma már pillanatok alatt riválissá lehet, hiszen mindenhol „sok az eszkimó és kevés a fóka”. Ne tévesszük szem elől, hogy az Úr istenfélő, megbízható emberekről beszél, csakis ilyenek lehetnek az Úr ügyében munkatársak (21). 

Máté 23,1-15

465. dicséret

Isten könyörülete mindig az Ő egyértelmű utasításához kötött (17,1; 16,4-5): jóllakhatnak, de nem tehetnek el a mannából másnapra. Isten ugyanis mindig aznapra ad eleget, aztán másnap újra ad friss ételt és erőt: a tegnapi nem jó ma, mert büdös, avult, nem eleven. A hatodik napon kétszer annyit kapnak, hogy az elég legyen a hetedikre is; aki ugyanis a hetedik napon keresgélt, az nem talált (27); nincs áldás a hetedik napi tevékenységen. Isten kegyelmes zúgolódó népéhez, de ez a kegyelem világos parancsokban ölt testet: mentek az Úr parancsa szerint, Mózes az Úr parancsa szerint ütött a sziklára (6). A parancs Isten egyértelmű, világos szava egy zúgolódó világban, ahol az érdekek mindent összecsomóznak. Micsoda kegyelem, hogy Isten parancsa kibogozza, amit mi összegubancoltunk. Az ő parancsa ellenében azonban nincs apelláta: értettem, vagy elvesztem. Az ítélet szava is ilyen világos parancs, egyértelművé lesznek végre a dolgok, Isten elé lépve, amikor megjelenik az Úr dicsősége (16,9-10). Egy mentségünk lehet: Isten ránk vonatkozó, krisztusi ígéret-parancsa: Ne félj kicsiny nyáj, tiétek lesz az ország (Lukács 12,32).

A zúgolódás Isten és egymás ellen mindig a „húsos fazekak” utáni feneketlen vágyból fakad, amely nem ismeri azt, hogy „elég”: a „gazdag” azért zúgolódik, mert még több kell, a „szegény” pedig azért, mert irigy azokra, akiknek bizonyos értelemben több van, mint neki; pedig neki is van, csak azt nem veszi észre. A zúgolódó jobbnak tartja az egyiptomi fogságot, a függést, a sokféle összefonódást, csak legyen jóllakásig (3). A zúgolódó konfliktusokat támaszt, vádol, csak magával van elfoglalva, ahogy a perlekedő nép rátámadt Mózesre (16,2; 17,2). Az Ige szerint nem volt kivétel: az egész közösség elégedetlenkedett (2). Isten azonban most is könyörült népén, mennyei kenyeret hullatott az égből: mézédes, csak aznap fogyasztható mannát!

Máté 22,23-33

425. dicséret

 Mózes hálaéneke a szabadító Urat dicséri. Micsoda kegyelem, ők megmenekülnek, az üldözők pedig a tengerbe vesznek, pedig ők sem jobbak emezeknél. Éppen ez a megváltás kegyelme: magunktól, mint az ólom, elmerülnénk a hatalmas vizekben, vétkeink súlyától terhelten. Az Isten azonban Krisztusban „hidat” épített a halál mélységes vizei fölé, és akik Krisztusban vannak, azok a hídon vannak, és nem vesznek bele az örvénylő vizek mélységeibe. Ez a szabadulás már a miénk! Nincs ennél a bizonyosságnál nagyobb gyógyulás (27), sőt ennek tudata minden egyéb „betegséget” megelőz (az Úr preventív Isten). Magasztaljuk tehát az Urat, és ne legyünk türelmetlenek, ha az Ígéret Földje felé haladva a pusztaságban sok „keserűség” ér (23-24), hiszen „Mára” keserű vizei után „Élim” oázisa, tizenkét forrása, és hetven pálmafája következett, ahol az Úr felüdülést adott az út további szakaszához (27).

Máté 22,15-22

251. dicséret

Isten népe számára egyértelművé lett, hogy az egyiptomi túlerővel szemben nincs mit tenni (9-10), vissza kell térni a szolgaság házába. Ám, ha megmenekültek volna, akkor meg a szomjúság és az éhhalál várt volna rájuk a pusztában (12). Ennél talán még a szolgaság is jobb (12), mert legalább életben maradnak, „ha úgy is, mint a patkányok a romok között, de mégis élnek, és amíg az ember él, még mindig történhetik valami” (Szerb Antal: Utas és holdvilág). Csak ezt a két lehetőséget látták: szolgaság, vagy halál. Mindenesetre ezek nem túl bíztató távlatok (10). Testi szemekkel „feltekintve” (10) e földi lét számos helyzete lehet hasonlóan kutyaszorító állapot, mint amikor valakit tényleges életfogytiglanra ítéltek. Mégis ez a szánalomra indító csapat, az Úr népe, és ez abban mutatkozik meg, hogy az Úrhoz kiáltottak (10). Az Úr pedig cselekszik, elkészíti a harmadik lehetőséget: a szabadulást, miközben népének veszteg kell maradni (14). Hatalmas kézzel cselekedett az Úr Egyiptomban (8), de még hatalmasabbat tett értünk Krisztusban! Lássuk meg ezt a szabadítást, még a legszorongatóbb helyzetben is!

Máté 22,1-14

436. dicséret

Egy szál rózsa szépsége, illata azt hirdeti, hogy minden rózsa gyönyörű, mert egy rózsa kifejez valamit az Isten által teremtett rózsák szépségéből. A rész kiemelése mindig az egész fontosságát hirdeti. Minden elsőszülött az Úr tulajdona. De az elsőszülöttre bejelentett igény azt hirdeti, hogy nemcsak az első a fontos, hanem még sokan. Az elsőszülött megváltása (kiváltása) sok gyermek megváltására utal. Isten népének elhívása sok nép elhívásának lehetőségét fejezi ki, Isten elválasztó akarata szerint. Jézus Krisztus feltámadásának csodája az első, de nem az egyetlen, követik azok, akik Isten megváltó szeretetében újjászülettek: Ő, a mi feltámadásunk zálogaként támadott fel. Az Úr előttünk megy, hogy a sok részletből következtessünk Isten megváltó szeretetének egészére (21). Ezt a megváltó szeretetet tovább kell adni gyermekeinknek: felírni kezünkre, homlokunkra, ajtófélfánkra (8-10), hogy amiben mi részesültünk, az gyermekeinké is lehessen. 

A bárány vére az ajtófélfán jel, ezért az Úr nem engedi, hogy bemenjen a pusztító a ti házatokba! Ez az evangélium. Nincs ennél nagyobb örömhír. Jézus Krisztusban teljesedett be mindez, aki tökéletes bárányként feláldoztatott a golgotai kereszten (46). Nincs más esélyünk, legyőzni a pusztítót, egyébként a pusztító elemészt bennünket, az életharcok, az irigység, hatalomvágy, telhetetlenség és gyűlölet ezernyi formájában. 

Isten népének megmaradásához hozzátartoztak az Úr színe előtt megtartott ünnepek. A kovásztalan kenyerek ünnepének egyik lényeges eleme volt, Isten rendelése szerint, hogy semmiféle munkát nem végezhettek a hét napos ünnep első és hetedik napján, csak annyit, amennyi az előírt ételek előkészítéséhez szükséges volt (16). Milyen fontos lenne ez ma: ünnepelni, megállni az Úr előtt, egy kicsit lenyugodni, átgondolni Isten Igéjének világosságában eddigi életünket. A ma embere nem tud elnyugodni. Ki kell irtani azokat, olvassuk, akik nem tartják be a kovásztalan kenyerek ünnepének előírásait (15 és 19). Félre ne értsük az Igét, nem Isten kegyetlen. Ez az Ige valójában azt jelenti, hogy kiírtjuk magunkat és egymást az élők sorából, ha nem tudunk egy időre elnyugodni, és rácsodálkozni a Jézus Krisztusban ajándékozott szabadítására! Isten nem „kiírtást”, hanem életet akar.

Máté 21,12-22

162. dicséret

A kivonulás előtt Izráel férfi tagjai ezüst és arany ékszereket kértek az egyiptomiaktól. Az Úr utasítására tették ezt. Isten pedig jóindulatot támasztott népe iránt az egyiptomiakban, ezért csak úgy adták az aranyat és az ezüstöt a kivonulásra készülő népnek (3). Az egyiptomiak lelkiismeret-furdalását az Úr támasztotta, akik a hosszú elnyomás valamiféle kárpótlását adták meg ezáltal. Egyiptom megítélésének ez a jóvátétel is része. Mégis, támadhatnak kérdéseink: ennyire fontos az elégtétel, a kárpótlás; nem elég, hogy végre mehetnek, és hogy igen megbűnhődik Egyiptom; efelett még a látható kincsek is kellenek? Hogyan viszonyul Isten akkori és mai népe az evilági kincsekhez, pénzhez? Az bizonyos, hogy a krisztusi üzenet mást mond a kincsekről. Nem akarjuk képmutató módon kijátszani egymás ellenében a földi és mennyei kincseket, de a kérdés annál elevenebben feszül nekünk: hol a szíved, mi a kincsed?

Máté 21,1-11

330. dicséret

Továbbadni gyermekeinknek, és eléjük élni az Úr tetteit, nincs ennél szentebb és szebb feladat. Itt jogosan félelmetesek az Úr tettei: sáskák és sötétség mindenütt, mert kemény szívű az emberek többsége. Érthető az Úr haragja, de valójában saját keményszívűségünk következménye a sok telhetetlen sáska, és a félelmetes sötétség ma is, amit az Úr megenged, hogy felrázzon bennünket, és megtudjuk végre, hogy Ő az Úr (2). Vegyük észre azt is, hogy milyen kegyelmes az Úr, és már sokadszor meghallgatja a könyörgést: most is nyugati szél követi az imádságot, amely belesodorja a sáskákat a Vörös-tengerbe (19). Az Úr legnagyobb tette azonban még ennél is kegyelmesebb: elküldte Fiát, hogy megszabadítson mindenfajta sáska természettől, és lelki-szellemi sötétségtől, és hogy megváltson a legféktelenebb sáskától, a haláltól. Beszéld el ezt gyermekeidnek, hogy féljék az Urat, hogy újjászülessenek, és örvendező életet élhessenek. Hiába adsz mindent nekik, ha ezt nem adod, koldusszegények maradnak!

Máté 20,29-34

460. dicséret

A felvilágosodás nagy vívmánya a szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezek nemes eszmék, és ennek „túlcsordulását” éljük meg manapság. A Szentírás azonban másról beszél: arról, hogy Isten különbséget tesz népe és az Egyiptomiak között, de még a jószágaik között is (6 és 26). Isten logikája más, mint a miénk, emberi ésszel felérhetetlen. Népe sem jobb, mint bárki más, rajtuk mégis könyörül az Úr (Róma 9,17). Nem értjük, de tapasztaljuk ezt, a saját életünkben is; különbséget tesz az Úr, pedig semmivel sem vagyunk jobbak másoknál; de ebből a megkülönböztetésből élünk. Ez a kiváltság ugyanakkor csak szent alázatra indíthat bennünket, és arra, hogy könyörögjünk „Egyiptomért”, amíg ők is, velünk együtt megszívlelik az Úr szavát (22). Aki ugyanis nem szívleli meg az Úr Igéjét, azt „elverik” az események, mint a szabad ég alatt hagyott jószágot a jégeső (25). Ma, ha az Ő szavát halljuk, meg ne keményítsük a szívünket (Zsidókhoz írt levél 3,15)!

Máté 20,17-28

359. dicséret

A fáraó bölcsei titkos mágiával utánozzák azokat a jeleket, amelyeket Mózes és Áron tesznek (3). Mégis alapvető különbség van a két történés között. Az egyik szemfényvesztés, mutatvány, fortély, ki tudja, milyen szellemi erőkkel; a másik pedig Isten jele, üzenettel, mennyei tartalommal, figyelmeztető ítélettel, lényegi céllal; hogy megtudják az Egyiptomiak: Isten az Úr (6). Két világ feszül itt egymásnak. Ha szentlelkes figyelemmel járunk kelünk a mindennapokban, sokszor tapasztalhatunk hasonlót: vitákban, véleményekben, megnyilvánulásokban. Végül a mágusok is kénytelenek feladni, és kimondani: „Isten ujja ez!” (15). Nem a megtérés, hanem a nyilvános tehetetlenség mondatja ezt velük, az Úr előtt ugyanis előbb utóbb mindnyájan fel kell adjuk a fortélyainkat, ha máskor nem, halálunk óráján; de nem mindegy hogy megtérő, vagy tehetetlen lelkülettel tesszük ezt.

Nagy teológiai kérdés, vajon a fáraó saját maga dönt-e, vagy mivel az Úr megkeményíti a szívét, ezért nem hallgat az Isten szavára? A Bibliának megvan a maga sajátos szerkezete, miszerint az ember cselekedeteit, döntési lehetőségeit, így a fáraóét is kétféle síkon tárgyalja. Egyszer felmutatja mindennek a végső okát, és Isten szuverenitásának látószögéből szemléli az eseményeket; másszor azonban nem megy el egészen Istenig, hanem megáll az embernél, és az ember szempontjából értékeli a dolgokat. (Róma 9,17). Vannak olyan igehelyek, ahol a kettő egyesítve áll előttünk: „Azt, aki Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván gonosz kezeitekkel, keresztfára feszítve megöltétek” (Cselekedetek 2,23). A mi feladatunk nem több, mint tenni azt, amit az Úr ránk bízott, hirdetni az evangéliumot; a többi az Úrra tartozik. Eközben könyörgésünk állandó tárgya lehet, hogy meg ne keményedjenek a szívek. Más oldalról azonban mindez vigasz is, ne csüggedjünk, ha sokan nem veszik szívükre az Isten Igéjét, akárcsak a fáraó (23); mi csak szóljuk azt bátran tovább!

Máté 19,16-30

267. dicséret

 Mindezt azért teszi az Isten, hogy kitörölhetetlen ismerettel, bizonyossággal tudjuk, hogy Ő az Úr, a mi Istenünk (7)! Ismeret és bizonyosság nélkül az Úr nevében nem is szabad szólni. Nincs szánalmasabb, mint az „ékesszólás”, a szép és megható beszéd, ismeret, bizonyosság, mennyei tartalom nélkül. Fordítva már más a helyzet, ha adatott élő hit és ebből következő ismeret-bizonyosság, akkor nem is kell a szép beszéd, csak maga az üzenet, azaz a megváltó Krisztus. „Ha iskolázatlan vagyok is az ékesszólásban, az ismeretben nem vagyok az.” (2Korinthus 11,6) 

Máté 19,1-15

231. dicséret

Ha nehezebb az ember élete, kevesebbet törődik lényegtelen ügyekkel, a „részletekkel”, egyszerre csak a leglényegesebb számít. A fáraó le akarja kötni a nép energiáját, ezért fogja a fogságban lévő népet keményebb munkára, mégpedig azóta is „bevált” módszerrel, mert a fogságban lévő nép közül választ felügyelőket, csak velük kommunikál, őket bünteti, ők pedig verjék le a sajátjaikon, ahogy tudják. Ilyen nyomorúságos helyzetben az ember már csak a legfontosabbal foglalkozik: csak az Úrban bízhat.. A fáraó ezzel nem számolt. Isten népe továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy tiszteljék az Urat. Egyre erősebb lett szívükben a szenvedés formálta hit.

Máté 18,21-35

395. dicséret