Pál világosan tisztázza, hogy mi a keresztyén hit tartalma. - Keresztyén az, aki hisz abban, aki feltámasztotta a halottak közül Jézus Krisztust. Ő bűneink büntetését hordozta el, hogy Isten rajtunk könyörülhessen, és bennünket igaznak nevezhessen (24). - Keresztyén az, aki tudja, hogy neki öröksége, azaz örök élete van, és nemcsak neki, hanem mindazoknak, akiket minden népből elhív az Úr, hiszen Ő mindnyájunk Atyja (13; 16). - Keresztyén az, aki tudja, hogy ez az örökség ajándék, nem jár, nem megvehető, nem kiharcolható és nem kiérdemelhető; mindenestől ajándék: éppen ennek belátása a hit (16); de maga ez a belátás, azaz a hit is Isten ajándéka. Ezért a hit „beszámítása”, amelyet Isten a mi javunkra cselekszik, ugyancsak Isten kegyelmi tette. - Keresztyén az, aki minden körülmények között, még a legreménytelenebb helyzetben is bízik az Isten ígéreteiben, és nem rendül meg hitében, akárcsak Ábrahám, sőt dicsőíti az Istent a nyomorúságban is (18-20).

5Mózes 8

75. zsoltár

Ábrahámról azt olvassuk, hogy Isten igaznak fogadta el őt, mert rábízta magát az Úr ígéreteire. Minden engedelmessége ebből a ráhagyatkozásból fakadt, amely vezette őt az Isten igaz akaratának sínpályáján, ahogy a vonaton utazó ráhagyatkozik a vonatvezetőre, az pedig a sínpálya irányítására. A hit nem érdem, nem cselekvés, hanem ajándék, de mindennek következménye az Isten akaratának cselekvése. 

5Mózes 7 

37. zsoltár

Nagyon fontos itt a „beszámítani” kifejezés. Kétféleképpen lehet valamit beszámítani; bérként, mert jár, és ajándékként, noha nem jár. Az emberi rend gyakorlatában, normál esetben az első érvényesül. Az Isten rendje és cselekvése azonban egészen más, mint az emberé: Ő beszámít olyat is, ami nem jár. Ez az Ő kegyelme. Erre említi Pál apostol példaként Ábrahám és Dávid esetét, akiknek Isten beszámította azt, ami nem járt volna. Itt a hit tehát nem érdem, nem cselekvés, vagyis nem emberi teljesítmény, hanem teljes ráhagyatkozás az értünk cselekvő Istenre. Ma sincs más út, csak ez a ráhagyatkozás. Olyan ez, mint amikor a beteg ráhagyatkozik az őt hordozó ágyra; nincs is más választása, éppen ezért ez a ráhagyatkozás nem az ő teljesítménye, de mégis ez a ráhagyatkozás „megtartja” őt. A Szentlélek világosságában azonban ez az ajándék, mint egyetlen lehetőség „tudatosodik”, és lesz belőle gyógyulás, hűség, szeretet, hiteles élet, azaz Isten törvényének cselekvése. Boldog az olyan ember, aki mindezeket megtapasztalja (8).

5Mózes 6

234. dicséret

Isten nyilvánvalóvá tette bírói határozatát ránk nézve. Ennek a határozatnak egyik része elmarasztaló: „mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének” (23). A határozat másik része azonban felmentő, mert Isten a bűnöst mégis igaznak nyilvánítja (24). Jézus Krisztus engesztelő áldozatával elszenvedte a bűn büntetését, és betöltötte a törvényt (25-26). Isten törvénye tökéletes, az Ő vitathatatlan akaratát fejezi ki, az továbbra is érvényben van. Az üdvösség azonban nem a törvény megtartása által adatik, hanem Isten ingyen való szeretetéből, arra nézve, hogy Jézus Krisztus már betöltötte azt, és Ő meghalt, miattunk, érettünk és helyettünk. Ez a kegyelem azonban átformál, és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy valóban az Isten akarata szerint éljünk. Ravasz László ezt így fogalmazza meg: „…a vádlott igaz, élete az Isten életével egyező. Itt azonban nem meglévő tényt állapít meg, hanem leendő valóságot teremt. Olyannak vesz és olyanná tesz”. Nincs mivel dicsekedni (27), de van miért hálát adni, és a valóságos hála mindig látható gyümölcsöket terem.

5Mózes 5,22-33

82. zsoltár

Mai hírekben egykori történésekre emlékeznek. Ekkor hallom, hogy a Vietnámi háborúban hogyan irtottak ki védtelen falvakat, nem könyörülve az asszonyokon és a gyermekeken sem. Szörnyű, mondanánk, és mindjárt hozzá gondoljuk, hogy mi azért különbek vagyunk, mert soha nem lennénk képesek ilyesmire. Ma nem szeretjük ezt a kifejezést, hogy „bűn”, még az igehirdetésekben is egyre inkább kikerüljük, más szavakkal helyettesítjük; de ezzel is azt „igazoljuk”, hogy nem merünk szembenézni azzal a könyörtelen igazsággal, amit az apostol, rajta keresztül az Úr Isten elénk tár: az egyetemes bűnösség tényével. Ebben nincs különbség zsidó és nem zsidó között, ebben minden ember ugyanaz: nincs igaz ember egy sem, nincs aki igazán keresi az Istent, mind elhajlottunk, a jó cselekvése sem önzetlen, nyelvünk ámító, cselekedeteink nyomán nyomorúság támad, a békesség útját nem ismerjük. Döbbenetes sorok ezek; de olvassuk úgy, hogy nézzünk egyszer igazán magunkba, az Isten színe előtt. Különbbé csak az Ő újjászülő kegyelme tehet!

5Mózes 5,1-21

128. zsoltár

A Római levél egyik fő üzenete, hogy Isten kegyelemből, hit által igazít meg (1,17). Erre a megigazító kegyelemre mindannyian rászorulunk, hiszen Isten jogos haragja nehezedik minden emberre; a nem zsidókra, azaz „pogányokra” ugyanúgy (1,18-32), mint a zsidókra (2,1-29). A Római levél első nagy egysége ezért az Isten haragját hirdeti meg (1,18-3,20). Hitetlenségünkkel és hamisságunkkal mindannyian feltartóztatjuk az Isten igazságát, és jóakaratának érvényesülését. Az emberek hűtlensége azonban még inkább kiemeli az Isten hűségét és dicsőségét. Isten népét nem „körülmetélése” tartja meg. De a körülmetélés haszna nagy, mert ezzel külsőleg is jelzi az Úr azt az elkülönítést, ami felelősség, és nem biztosíték. Felelősség, mert Isten rájuk bízta Igéit (4). Ez a rendkívüli felelősség azóta a miénk is, Isten mai népére is vonatkozik. 

5Mózes 4,25-49

115. zsoltár

 Elismerem-e vita nélkül, hogy a hitem és az életem nem fedik egymást? Hajlandó vagyok eltekinteni attól, hogy ezt a hibámat Isten előtt szépítgessem, hogy magyarázkodjam, és mentegessem magam? Kész vagyok-e Isten ítéletét tudomásul venni, és azt tiltakozás nélkül elfogadni? Rábízom-e magam, amikor az elmúlt esztendők mulasztásait, mint egy tükröt elém tartja? Fel tudom-e fedezni szerény nyomát annak, hogy legalább kis mértékben törekedtem arra, hogy cselekedjem a jót, és életemet próbáljam össze egyeztetni a hitemmel? Ezeket a kérdéseket nemcsak egyen egyenként, hanem, mint Isten népe is fel kell tennünk magunknak. A modern világ a keresztyén egyházat a hiteltelensége miatt nem akarja elfogadni, így nemet mond az általa hirdetett üzenetre, az evangéliumra is. Szíven csap-e a fenti Ige jogos vádja: „…miattatok káromolják az Isten nevét”?

5Mózes 4,1-24

133. zsoltár

Háromra egy istentiszteletre kell érnem. Az autópálya azonban teljesen bedugult, moccanni sem tudunk, közben az idő vészesen telik. Ahol azonban várnak, ott senkit sem érdekelnek a kifogások; pontosan oda kell érni és kész; a „hogyan” nem rájuk tartozik. Ha elkéstem, jogos az elmarasztalásom. Az eredmény számít: tettem, vagy nem a dolgomat, pontosan, szépen. Isten ítélete ugyanez: az eredmény számít. Nem az Isten törvényének hallgatói az igazak, hanem annak megtartói (13). „Dicsőség, tisztelet, és békesség jut majd osztályrészül mindenkinek, aki a jót cselekszi.” (10) Ne felejtsük el, hogy itt Pál az ítéletről ír, és nem az üdvösségről. Isten Jézus Krisztus által ítélkezik majd (János 5,22-27). Ez evangélium, hogy bíránk a Megváltónk lesz. Az üdvösség világossága az isteni ítélet sötét háttere előtt ragyog. Jézus Krisztus az eljövendő haragtól szabadít meg bennünket (1Thesszalonika 1,10).

Isten egyszer ítéletet fog tartani. Az ítélet azt jelenti, hogy Isten szétválaszt, helyére tesz mindent. Egyszer majd világosan és egyértelműen bebizonyosodik, hogy mi volt jó, és mi volt rossz. Erre az igaz és igazságos szétválasztásra egyedül Isten képes: mert egyedül Ő lát tisztán, Ő nem részrehajló, nem személyválogató (11). Mi, emberek viszont homályosan, magunk felé részrehajlóan látunk; ezért vigyázzunk, mielőtt másokat megítélnénk, először magunkat vizsgáljuk meg: vajon mi mentesek vagyunk attól a bűntől, amit a másikban megítélünk; vagy csak jobban tudunk viselkedni? (1-3) A tékozló fiú történetének végén kiderült az idősebbik fiúról, hogy ő sem különb a fiatalabbik fiúnál, csak ő nem merte ugyanazt meglépni, amit a fiatalabbik, éppen ezért tele volt a szíve irigységgel, amit végül nem is tudott leplezni (Lukács 15,29-30). 

5Mózes 2,26-37 

350. dicséret

Isten haragja az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen irányul (18). Az ember hitetlensége abban van, hogy Isten kijelentette magát az embernek, ennek ellenére az ember mégsem az Istent dicsőítette, hanem önmagát és más teremtményeket (19-25). Az ember gonoszsága pedig abban áll, hogy Isten nélkül nyomorultan kiszolgáltatottá lesz saját indulatainak, amely számos erkölcsi bűnben mutatkozik meg. Ezek „változatossága” és határtalansága félelmetes, ahogy ez az apostol által felsorolt bűnkatalógusból is kiderül (26-31). Az ember méltó a halálra, mert megismerte az Isten akaratát, és mégis folyamatosan az ellen cselekszik (32). Döbbenetes tükör ez az igeszakasz. Olvassuk úgy, hogy most ne a másik bűnére, hanem a saját magunk bűnére és nyomorúságára gondoljunk. Bizony mennyi hamisság, kapzsiság, viszálykodó indulat, álnokság, rosszindulat, sugdolózás, rágalmazás, gőg, dicsekvés, kíméletlenség, irgalmatlanság jellemző ránk (29-31), akik eközben Krisztus nevét emlegetjük. Hasítson belénk elveszett állapotunk minden kínja.

5Mózes 2,1-25

349. dicséret

Híre ment az egész birodalomban, hogy Rómában sokan Krisztushoz fordultak, ez még a császárt is aggasztotta. Pál erre utal, amikor hálát ad a gyülekezetért, és azért, hogy hitüknek az egész világon híre van. Manapság minek van hír-értéke; illetve mekkora értéke van a „Jó Hírnek”, az evangéliumnak? Tovább folytathatnánk az ide vonatkozó kérdések sorát: tényező-e a keresztyénség a mai társadalomban; van-e presztízsük a lelkészeknek, hitelük a keresztyéneknek, szent tekintélye” az egyháznak? Híre van a hitünknek, szerte a világon? Ha nem így van, nem a „világ” a hibás, hanem nagyon is mi vagyunk a hibásak, „felhígult” keresztyének. Ezt az Úr egyszer számon kéri rajtunk.

Pál Jézus Krisztus rabszolgája, akit a feltámadott Úr hívott el az apostoli szolgálatra. Minden hívő embernek szolgálnia kell az Urat a maga helyén, de csak keveseket hív el az Úr arra, hogy konkrét feladatuk legyen az Ige szolgálata. Sokan állnak egyházi szolgálatban olyanok, akiket az Isten nem erre hívott el. „Nem küldtem ezeket…mégis úgy igyekeztek…” (Jeremiás 23,21). Pált az Isten arra választotta ki, hogy hirdesse az evangéliumát. Figyeljük meg, hogy a kiválasztás nem beszűkülést, hanem kitárulást jelent: mindenkinek mindenné lenni a Krisztus evangéliumáért (1Korinthus 9,22). 

Mózes elvégezte a szent sátorral kapcsolatos munkálatokat. Mindent pontosan Isten utasítása alapján készített el. Ezt valamennyi munkafázisnál hangsúlyozza a záró fejezet (16; 21; 25. versek). Amikor minden az Úr akarata szerint elkészült, akkor egy felhő borította be a kijelentés sátrát, és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot, úgy hogy senki, még Mózes sem tudott bemenni a kijelentés sátrába (35). Bizony, ha valamit az Úr akarata szerint végzünk el, abban megjelenik az Úr dicsősége, szépsége, áldása; azaz abban jelen lesz az Úr. Nincs ennél fontosabb és nagyobb ajándék. Ugyanakkor Isten dicsősége Krisztusban jelent meg a legvalóságosabban: az ember számára elhordozható formában. Jézus Krisztus feltámadása által egyértelművé lett, hogy Isten dicsősége nem távol tart az Ő hajlékától és országától, hanem éppen ellenkezőleg, behív oda. Jézus Krisztusban Isten dicsősége nem elhordozhatatlan többé, hanem megnyitja az utat a menny felé, ugyanakkor ez a dicsőség továbbra is egyértelmű ragyogással hirdeti Isten félelmét és szentségét. 

Máté 28,11-20

185. dicséret

A kijelentés sátrát, és minden ahhoz tartozó felszerelést pontosan úgy készítettek el Izráel fiai, ahogy azt az Úr megparancsolta. Mózes megállapította, hogy minden az Úr utasítása alapján történt (43). Nagy dolog, hogy elkészült a szent sátor, amely hirdette Isten hatalmát, és az emberek iránti szeretetét. Később elkészült a jeruzsálemi templom, majd eljött közénk Isten élő temploma, az Úr Jézus Krisztus, aki engedelmesen végigjárta azt az utat, amelyet az Atya kijelölt számára. Ezt a tökéletes templomot lerontotta az emberi bűn, de Isten harmadnapra felépítette azt (János 2,19). Jézus Krisztus feltámadott a halálból. A mai Ige szerint elkészült a szent sátor, de hatalmasabb dolog lett itt készen azóta: a mi megváltásunk műve befejeződött. Isten legyőzte a halált, és amit a szent sátor előre meghirdetett; Isten hatalma és szeretete, íme valósággá lett. „Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk!” (185. dicséret) Valóban elvégeztetett (János 19,30).

Máté 28,1-10

356. dicséret

Az istentiszteleti helyek és kellékek gondos elkészítése arra is utal, hogy Isten népe életében olyan fontos szerepet töltött be az istentisztelet, mint a lélegzetvétel. Pedig nem volt ez tökéletes nép, tele volt bűnnel-bajjal; és mégis, az Istennel való találkozás nélkülözhetetlen volt számára: ez tartotta meg őket. Engedelmesen, az Isten terve szerint elkészítették az istentiszteleti helyet és eszközöket, és rendszeresen gyakorolták az istentiszteletet. Ma mennyire fontos az Isten tökéletes tervének, akaratának megismerése, és az ahhoz való igazodás; mennyire fontos manapság az istentisztelet, a rendszeres kegyesség, az Úrral való találkozás, ami Isten népe életének ütőere volt? Jézus Krisztus megváltó halála ezt a találkozást tette lehetővé: többé nem kell áldozat, mert az Ő tökéletes áldozata elég; áldozat nem kell, de áldozni kell ezért a találkozásért: egy időre félre kell tenni azt, ami ebben a világban fontosnak tűnik, bár nagyon is múlandó, hogy figyelem jusson arra, ami örök. Az istentisztelet csodája éppen ez, hogy a múlandóban megjelenik az örök. Jézus Krisztus meghalt, de feltámadott, legyőzte a halált!

Máté 27,57-66

341. dicséret

Mózes pontos utasításokat kapott az Úrtól az istentiszteleti hely megépítésével kapcsolatosan (24-31. fejezetek). Ezekre figyelnek, amikor a szent sátrat megépítik, és annak berendezéseit kivitelezik: így készül el a szent hajlék, a szövetség ládája, a szent kenyerek asztala, a lámpatartó, az illatáldozati oltár, az égőáldozati oltár, a rézmedence, a szent hajlék udvara, és a papok ruházata. A megvalósítás figyel az isteni tervre, mert azt vitathatatlanul tökéletesnek tartja, ezért a kivitelezés egyezik, legalábbis egyezni akar, az isteni utasítással. Ez az engedelmesség. Jézus Krisztus engedelmes volt mindhalálig, egészen a kereszthalálig. Ő maga lett a hajlék a hajléktalannak, élet kenyere az éhezőnek, világ világossága a tévelygőnek, tisztulás a bekoszolódottnak, engesztelés a vétkei miatt haldoklónak: megváltás nekünk.

Máté 27,45-56

340. dicséret

A teljes nyugalom teszi lehetővé azt (35,1-3), hogy rádöbbenjünk végre arra, hogy mennyi minden hiányzik az életünkből, és az örök mérce szerint értékes dolgok hiányoznak onnan, mert valójában az Úr hiányzik! Aki azonban végre megáll, annak életét a szent Isten kézbe veszi, átformálja: hogy ettől kezdve az Úrnak éljünk, mint az Úr ügyére fogékony gyülekezet (1-7); és az Istentől nyert feladatra alkalmas emberekké legyünk (1), akik - bölcsességet és értelmet kaptak, - akik nem a saját dolgaik tekintetében „hozzáértők”, hanem az Úr ügyére tekintettel azok; - akik engedelmesen el tudják készíteni a szentélyt; egészen úgy, ahogyan megparancsolta az Úr. Elég volt az eszement kapkodásból, rivalizálásból, és az alkalmasság látszatából; mert ne feledjük, más a szakmailag profi, és más az Isten szerint kedves és alkalmas ember! Ő megtörte testének kenyerét, hogy mi is „megtörjünk”, és alkalmasak legyünk arra, hogy másokat tápláljunk.

Máté 27,31-44

339. dicséret

Nyugodj el, hetente egyszer (2), mert halállal lakolsz, ha nem így cselekszel (2); valóban belehalunk az állandó fontoskodásba. Még az étel tűzön való megmelegítése is tilos szombaton, erre vonatkozik a tűzgyújtás tilalma: ne „tüzelj” a nyugalom napján, semmilyen tekintetben. Bizony, arra lenne szükségünk, hogy valaki hideg vízzel hirtelen leöntsön bennünket, és kicsit alább hagyna a fontoskodó, emésztő és önemésztő „lángolásunk”, és végre kijózanodnánk. 

Csak egy gondolatot tudok kiemelni a mai, igen gazdag Igéből. Mózesnek reggelre el kell készíteni az új kőtáblákat. Isten parancsa, „légy készen reggelre!” (2), csak kegyelmi állapotban teljesíthető! Eleve: készségesnek lenni, és rövid határidőre készen lenni, nagy feladattal időben készen lenni; ez mind-mind kegyelmi állapot. A hívő ember mindig kész, de soha nem kész, mert minden dolgunk csak az Úr színe előtt lesz igazán kész. Ezért kegyelmi állapot: „készen” lenni. Az Úr dicsőséges megjelenése adja meg a tartalmát annak, amihez mi, minden erőfeszítésünkkel is, csak a „kőtáblát” adhatjuk: az Igéket Ő írja rá (1). Ő adja meg az értelmét, a „velejét” minden tevékenységünknek, ezért, ha Isten felhatalmazása nélkül teszünk valamit, az lehet bármilyen „nemes” ügy, de mégis hiányzik abból, annak örökkévaló tartalma, így hiábavaló és ideig-való. Ezért nem mindegy, milyen ügyben buzgólkodunk, azaz, miben vagyunk „készségesek”.  

Mózes személyesen beszélt az Istennel, de Őt magát Mózes sem láthatta (11 és 23). Mi a látás emberei vagyunk, akárcsak Tamás (János 21,24-29): láttatni akarjuk az Istent, csodákat, istenélményeket akarunk adni. Mindezek azonban gyarló emberi próbálkozásai annak az egyháznak, amelyik elfelejtette az Isten akaratát, hogy ebben a világban hallás által adatik a hit (Róma 10,17). Mi azonban testben élünk, és látni, érezni, tapintani, tapasztalni akarunk. Aki azonban testi módon él, az könnyen eshet abba a kísértésbe, hogy test szerint is hadakozik (2Korinthus 10,3), azaz „testi” technikákat vet be. Minden öncélú hatni akarás, ami az Ige gazdag üzenetének hirdetése helyett, más módon akar embereket elérni, az „testi hadakozás”. Isten bíztatja Mózest: arcomat ugyan nem láthatod, de van itt hely nálam, állj a kősziklára, és elégedj meg ezzel; elvonulok melletted, megszólítalak, dicsőségemet látni fogod, és oltalmazó kezemmel betakarlak (21 és 22) ! Aki a krisztusi kősziklán áll, az egyrészt letesz minden „testi ékszert” (6), másrészt pedig megnyeri az Úr jóindulatát (13). Nem kell ennél több, ha pedig a világnak ez nem elég, mi akkor is ennél maradunk!

Máté 27,1-10

334. dicséret

A virágvasárnapi sokaság „lelkesedésében” indulatos, Mózes a dühében. Mózes dühe döbbenetes, még akkor is, ha oka érthető. Hívő ember így soha nem ragadtathatja el magát: tör és zúz. Az aranyborjút össze kellett törni (19-20), de dühében összetöri a szövetség okmányát, az Isten keze nyomát viselő kőtáblákat (16) is. Ez a düh tovább ragad másokra, nevezetesen a lévitákra, akik Mózes mellé állva legyilkolnak az engedetlen népből háromezer embert, testvért, barátot, rokont (27). A féktelen düh tobzódása közben Áron, a nép akkor felelős vezetője gyáván, félve meghúzza magát, és nem vállalja a felelősséget (21-24). A düh ördögi természete ez: - egyrészt másokat is erőszakosságra hangol, - másrészt félelmekkel telve, felelőtlenül gyávává tesz, - harmadszor pedig sok az áldozat, és felbecsülhetetlen a kár. Mindenki elsőként „önmagát öldökölje meg”, önmagához legyen dühösen kemény. Mózes itt elhajlott. Ez nem kedves az Úrnak, és nem krisztusi. 

Máté 26,69-75

331. dicséret

Amikor Mózes késlekedik, a nép, Áronnal az élen, emberi indulatból „aranyborjút” készít, amit istenként tisztelhet. A vallástörténet szerint az öklelő aranybika a hatalom, a pénz, a szexualitás kifejezője volt. A két legerősebb emberi ösztön jelent meg itt, istenítve. Ennek külső megnyilvánulása a féktelen mulatozás. Minden mulatozásban van valami ebből az „istentelen” lelkületből: késik az Isten (1), nem számít az Isten, majd mi kitaláljuk, milyen az Isten, nincs is Isten. Hát nem jogos az Úr haragja (9-10)! Ugyanakkor milyen nagy az Ő kegyelme, hogy akkor is, Jézus Krisztus érdeméért azóta is szánalomra indul, és tart még a kegyelmi idő, amely igazán megtérésre hív.

Máté 26,57-68

346. dicséret

Az Úr név szerint tud rólunk (Ézsaiás 43,1), és név szerint hív el szolgálatra (2); ehhez adja az Ő Lelkét (2Timóteus 1,7), aki a bölcsesség, értelem, és képesség Lelke mindenféle, Úrnak kedves munkára (4). Az itt megnevezett mesterek szent feladatra kaptak elhívást, hogy megtervezzék és elkészítsék a kijelentés sátrát, és annak felszereléseit. Isten előtt azonban minden feladat szent, ha azt az Ő elhívása alapján, és az Ő dicsőségére, azaz istentiszteletként végezzük. Ennek jele, hogy nem a magunk hasznára tesszük azt, így a munkánk mások számára áldás lesz, miközben számunkra is örömöt és „gazdagodást” okoz. Sajnos erről a lelkületről egyre inkább csak beszélünk, és egyre kevésbé tapasztaljuk, mert mindent megemészt a teljesítmény a szolgálat helyett, az önzés a szeretet helyett, a „még többet” lelkülete az „elég” lelkülete helyett, a „presztízs” az alázat helyett, az erőpolitika a szelídség helyett. Van-e elhívásunk a szolgálatra, vagy csak ügyeskedésünk terepe az Isten ügye?

Máté 26,47-56

344. dicséret

Az illatáldozati oltár a szentélyben állt. Reggel és este a főpap ezen mutatta be az állandó illatáldozatot. Az Isten előtt reggel és este, rendszeresen meg lehet állni: ez létfontosságú. A fűszerek keverési aránya is az Úr útmutatása szerint történt, amelyből néhány morzsányit a főpap az oltáron elfüstölgetett. Ilyen illattal senki sem illatosíthatta magát (37), mert ez az Úrnak kedves, szent illat volt. Korunk nyomorúsága, hogy minden hétköznapivá lett, kiveszett az életünkből a „szentség”; és minden erre tett „kísérletet” a képmutatás gyanújával illetünk. Hiányzik életünkből a szentség, mert hiányzik életünkből az egyetlen, aki Szent, az élő Isten. Az Úr illatát ugyanis nem lehet utánozni magunk készítette parfümökkel, azok csak egy ideig leplezik el a szagokat. Isten azonban azt akarja, hogy az Ő jó illatát hintsük szét a világban (2Korinthus 2,15).

Máté 26,36-46

343. dicséret

Puccini Tosca című operája döbbenetes üzeneteket hordoz, ha alaposabban megfigyeljük a művet. Az első felvonás egy templomban játszódik, és mi minden történik egy templomban, az opera szerint. Tovább gondolom: mi minden történik Isten Egyházában; bizony alkalmatlanok vagyunk. A papok felszentelési szertartása arra utal, hogy önmagukban Áron és fiai is alkalmatlanok. A felszentelés előtt Áront és fiait megmosdatják, majd felöltöztetik őket a papi ruhába (4-6), ezután felkenik őket olajjal (7). Minden áldozat előtt az állat fejére kell támaszkodniuk (10), ez nemcsak a vétkeik átruházását jelenti a helyettesítő áldozatra, hanem kifejezése annak, hogy támaszra szorulnak, és egyedül az Úr a támaszuk. Az áldozati állat vérével megkenték a felszentelendő pap füle cimpáját, keze és lába nagyujját (22); kifejezve, hogy a papnak az Úrra kell hallgatni, az Úr akarata szerint kell cselekednie és járnia. Jézus Krisztusban mindannyian királyi papság és szent nép vagyunk (1Péter 2,5 és 9), hogy Isten szentsége általunk áthassa a világot. Közelebb kell kerülnünk a feltámadott Úrhoz. A mi alkalmasságunk Tőle van (2Korinthus 3,5).

Máté 26,14-35

342. dicséret