Az Úr név szerint tud rólunk (Ézsaiás 43,1), és név szerint hív el szolgálatra (2); ehhez adja az Ő Lelkét (2Timóteus 1,7), aki a bölcsesség, értelem, és képesség Lelke mindenféle, Úrnak kedves munkára (4). Az itt megnevezett mesterek szent feladatra kaptak elhívást, hogy megtervezzék és elkészítsék a kijelentés sátrát, és annak felszereléseit. Isten előtt azonban minden feladat szent, ha azt az Ő elhívása alapján, és az Ő dicsőségére, azaz istentiszteletként végezzük. Ennek jele, hogy nem a magunk hasznára tesszük azt, így a munkánk mások számára áldás lesz, miközben számunkra is örömöt és „gazdagodást” okoz. Sajnos erről a lelkületről egyre inkább csak beszélünk, és egyre kevésbé tapasztaljuk, mert mindent megemészt a teljesítmény a szolgálat helyett, az önzés a szeretet helyett, a „még többet” lelkülete az „elég” lelkülete helyett, a „presztízs” az alázat helyett, az erőpolitika a szelídség helyett. Van-e elhívásunk a szolgálatra, vagy csak ügyeskedésünk terepe az Isten ügye?

Máté 26,47-56

344. dicséret