Mózes hálaéneke a szabadító Urat dicséri. Micsoda kegyelem, ők megmenekülnek, az üldözők pedig a tengerbe vesznek, pedig ők sem jobbak emezeknél. Éppen ez a megváltás kegyelme: magunktól, mint az ólom, elmerülnénk a hatalmas vizekben, vétkeink súlyától terhelten. Az Isten azonban Krisztusban „hidat” épített a halál mélységes vizei fölé, és akik Krisztusban vannak, azok a hídon vannak, és nem vesznek bele az örvénylő vizek mélységeibe. Ez a szabadulás már a miénk! Nincs ennél a bizonyosságnál nagyobb gyógyulás (27), sőt ennek tudata minden egyéb „betegséget” megelőz (az Úr preventív Isten). Magasztaljuk tehát az Urat, és ne legyünk türelmetlenek, ha az Ígéret Földje felé haladva a pusztaságban sok „keserűség” ér (23-24), hiszen „Mára” keserű vizei után „Élim” oázisa, tizenkét forrása, és hetven pálmafája következett, ahol az Úr felüdülést adott az út további szakaszához (27).

Máté 22,15-22

251. dicséret