Itt olvasunk először arról, hogy az Isten pásztor. A 23. zsoltár kifejti, hogy mennyi áldása van annak, ha az Úr pásztorol bennünket: akkor nem szűkölködünk, nem félünk, mert Ő asztalt terít nekünk, és minden körülmények között csordultig lesz poharunk, olyannyira, hogy abból jut másoknak is, miközben az Úr jósága és szeretete kísér bennünket, életünk minden napján; sőt ha odasújt, az is a javunkat szolgálja, hogy szakadékba ne zuhanjon életünk, így vesszeje és botja is vigasztal, mígnem megérkezünk az örök karámba, Hozzá. Isten pásztorolása azonban arra kötelez bennünket, hogy mi is egymás pásztorai legyünk, szeresük egymást jobban, legalább mi, akik Őbenne bízunk. Sajnos mi nyomorúságos pásztorai és vigasztalói vagyunk egymásnak: tele rejtett kárörömmel, felszínes együttérzéssel, vagy éppen tehetetlenséggel, ahogy haldokló szerettünk mellett állunk. De jó tudni, és ez is benne van a mai Igében (16), hogy az Úr nemcsak pásztor, nemcsak „lelkigondozó”, hanem ennél sokkal több, Megváltó, aki Jézus Krisztusban emberlétünk alapvető problémáját oldotta meg, a bűn, a betegség, a halál kérdését. Nincs ennél hatékonyabb pásztoráció.

Máté 15,29-39

196. dicséret