Emlékszem egy jelenetre, valamelyik kórházi sorozatból, amikor az egyik orvos maga lesz rákos beteg, és egyszerre csak a másik oldalról, a saját bőrén tapasztalja meg mindazt, ami betegség, halálfélelem, kiszolgáltatottság, kórház, egészségügy. Műtétre vár, a beteghordók feldobják a hordágyra, miközben egymás között beszélgetnek mindennapi munkájukról, „nekem ma ez az utolsó, aztán húzok haza”. Megfordítom a gondolatot: a beteg is akkor lehetne „jó beteg”, ha egyszer megtapasztalná, hogy mit jelent ápolónak, nővérnek, orvosnak lenni, folyamatosan panaszkodók, szenvedők, haldoklók között élni, felelősségteljes döntéseket hozni. Vagyis, akkor értjük meg a másik embert, ha annak „helyzetét” a saját bőrünkön megtapasztaljuk. Jákób becsapta Ézsaut, de igen „pöszén” nézett, amikor őt csapták be. Most Lábán szedte rá őt, amikor Ráhel helyett, annak nővérét Leát adta hozzá a hét évi szolgálat után, és ezt „védhetetlenül” meg is indokolta: „Nem szokás nálunk, hogy a kisebbiket az elsőszülött előtt adják férjhez” (26). Isten keze van ezekben a tapasztalatokban, így formál, szelídít bennünket az Úr, mint akkor Jákóbot, amíg kiábrázolódik bennünk a Krisztus (Galata 4,19).

Máté 10,16-28

338. dicséret