Döbbenetes, amikor az Isten szolgája nem újjászületett, hanem „elvetemült” ember (12), és éppen őmiattuk „utálják” meg az emberek az Úrnak való szolgálatot (17). Igen nagy véteknek nevezi ezt az Isten Igéje! Gondoljuk meg, hogy más az, ha valaki méltatlan, hiszen mindannyian azok vagyunk, és alkalmasságunk csakis az Úrtól van (2Korinthus 3,5), és más az, amikor valaki elvetemült! Itt elvetemültségről van szó, amikor valaki tudottan, szándékosan, minden bűnbánat és töredelem nélkül követi el gyalázatosságait. Éli fiai kapcsán ezt a lelkületet így summázza az Ige: erőszakosak voltak, dominánsak, gátlástalanok; az áldozatot bemutató emberekkel ugyanúgy, mint a sátor előtt szolgáló asszonyokkal (16 és 22); gonoszságukban pedig meg sem hallották apjuk szelíd figyelmeztetését (24-25). Isten azonban elvetemült szolgái ellenére is gondoskodik az Ő ügyéről, és mindig küld szíve szerint való embert, embereket. Éli fiai mellett ott növekedett Sámuel, aki hűséggel végezte szolgálatát az Úr előtt (18), és akiért szüntelenül könyörögtek, mások is, ez esetben az édesanyja, Anna.