Isten népe a Kr. e. 538-ban kiadott perzsa rendelet alapján hazatérhetett a fogságból. Két évvel később le is rakták a lerombolt jeruzsálemi templom alapját. A szomszédos népek ellenállása, valamint saját egzisztenciájuk biztosítása miatt azonban tizenhat évig állt a templom építése. Haggeus próféta erre figyelmezteti népét: ti gyönyörű házakban laktok, az Úr háza pedig romokban hever (9). Ahol az Úr ügye nem számít, vagy sokadrangúvá lesz, ott nem adatik áldás (10-11). Ma bizony sokadrangú az Úr ügye, éppen azáltal, hogy mindenki azt gondol Istenről, hitről, vallásról, amit akar, és úgy éli meg a hitét, ahogy az neki jó; miközben sokan, még az Úr ügyére hivatkozva is a saját kegyességüket, közösségüket, dicsőségüket építik; falakat ajtók nélkül, „templomokat” Krisztus nélkül. Nem vallásszabadságra, hanem élő hitre van szükség. Bár felindítaná az Úr a nép lelkét a Krisztussal való találkozásra.

2Timótheus 1,8-14

422. dicséret

Van-e tartósan jövője a „vidéki” életnek, illetve milyen ma egy nagyvárosi élet? Nem akarjuk egyik fajta életmódot sem sarkítva értékelni. Az Igében előttünk van egy nagy város. Mit tudunk meg Ninivéről? Egy vérontó városról van szó, tele hazugsággal, rablással, ahol soha nem elég a zsákmány, hanem mindig több kell; ez a város örökké harcol valakivel, miközben tele van erőszakkal belül is, kardok ragyognak, és dárdák villognak mindenütt, melynek eredményeként tömérdek a sebesült és a hulla; erkölcse nincs, mindent szabad, a felszínes bűbáj mögött paráznaság feszül, mert mindenki a saját meglátása szerint, és Isten nélkül él… Ninive összeomlása figyelmeztetés a mai nagyvárosok, és a mai tendenciák számára. Vátozni és változtatni, azaz megtérni kell, amíg gyógyíthatatlan nem lesz a seb (19)!

2Timótheus 1,1-7

510. dicséret

Ebben a világban csak úgy tudjuk elképzelni az elégtételt, hogy ellenségeink megszégyenülnek, mi pedig föléjük kerülünk. Mai Igénk is erről szól: visszaadja az Úr népe méltóságát, miközben népe ellenségét, Ninivét rémületesen feldúlják (11; 4-13). Tudjuk, hogy Isten jogos ítélete, de nem a végső szándéka ez. Az Úr jogosan támad Ninivére, miközben választott népe sem különb ezeknél: „csupán” az egyik élvezi a kegyelmét, a másik pedig nem, ezért láthatóvá lesz rajta a jogos ítélet. Felette nagy titok ez, nem is láthatunk bele, nem kíváncsiskodhatunk, csak elfogadhatjuk, hogy Istennek mindig igaza van, ő mindent jobban tud, és mindent szépen intéz. 

1Timótheus 6,17-21

261. dicséret

Jó az Isten! Jóságából pedig egyenesen következik, hogy megbünteti azt, ami nem jó! Az Úr jóságával összeegyeztethetetlen az, hogy ne szóljon és cselekedjen akkor, amikor az Ő örök rendjét elhomályosító és az ember boldogságát tönkre tévő rosszat tapasztal. A jó ugyanis nem relatív, hanem igenis van Isten szerinti jó, és Isten szerinti rossz. Isten indulatos minden rosszal, emberi bűnnel, konkrét vétekkel kapcsolatban, azt joggal bünteti meg, mert ha nem büntetné meg, igent mondana a rosszra, kiegyezne azzal, ez pedig Istennél lehetetlen. Ninive az Asszír birodalom fővárosa el fog pusztulni, hirdeti Náhum, mert az Isten szerinti jó helyett, a rosszat képviseli: elbizakodott, másokat leigázó, Istent nem ismerő; átkozott, mondja Ninivéről az Ige. Isten azonban azt akarja, hogy áldottak legyünk, és áldássá legyünk mások számára. Ehhez újjá kell születnünk, hogy az Isten szerinti jót megismerjük, éljük, és hirdessük.

1Timótheus 6,11-16

144. zsoltár

Rosszul esik Jónásnak, hogy Ninivének irgalmaz az Úr. Elviselhetetlen Jónás számára az, hogy Isten nem pusztítja el az ellenszenves és bűnnel terhelt Ninvét, hanem könyörül rajta. Jónásnak elviselhetetlen az Isten szeretetének határtalansága (2), amely még az állatokra is gondot visel (3,8; 4,11). A tékozló fiú testvére sem tudta elhordozni azt a szeretetet, amit az Atya a tékozló, érdemtelen testvére felett gyakorolt (Lukács 15,25-32). Mások pusztuljanak, Jónás azonban nem veszi észre, hogy ugyanabból az irgalomból él, amiből a Niniveiek. A tikkasztó napsütésben föléje növesztett bokrot észre sem veszi, amíg az el nem szárad, de a tűző napot már alig viseli. Mások szenvedjenek örök gyötrelemmel, de ő a legkisebb kínt sem, képes elviselni. Nagy kérdés, hogy mindenáron nekünk legyen igazunk, és inkább vesszenek ezért mások is, vagy készek vagyunk rádöbbenni arra, hogy a mi igazságunknak messze fölötte van Isten igazsága, amellyel ránk tekintett, irgalommal szánva minket (328. dicséret 4. verse). Nem a mi megtérésünk váltja ki Isten irgalmát, hanem Isten mindent megelőző irgalmát fogadja el a megtérés. Jónásnak is meg kell térnie, ahogy a Niniveiek is megtértek. Megtérésünk biztos jele, ha tudunk vigadni és örülni más megmenekülésén (Lukács 15,32), sőt csak ezt munkáljuk, és mindenkire ezzel a lehetőséggel tekintünk. A többi az Úrra tartozik.

Ninive nagy város volt. Ezt már harmadszor említi a próféta. Háromnapi járóföld kellett a bejárásához, és ha egynapi járóföld 30 km, akkor 90 km lehetett a város átmérője. A nagy városokban könnyen kialakul az, ami Ninivében: nem tudnak különbséget tenni jobb és bal kezük között (4,11), azaz nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, a kapcsolatok elszemélytelenednek, az emberek befolyásolhatók, manipulálhatók lesznek, ezernyi módon „kiszolgáltak” és éppen ezért kiszolgáltatottak az itt élők. Ez az állapot vonzó, kényelmesnek tűnik, de ott rejtőzik benne a könyörtelen pusztulás. Jónás rövid igehirdetése a mai nagyvárosi, globalizált kultúrába kiált bele: még negyven nap és elpusztul Ninive (4). Az a baj, hogy ma ritka a prófétai hang, és vajon követné-e azt megtérés, mint Ninivében, a lakosoktól egészen a királyig. Pedig nincs más megoldás!

1Timótheus 6,1-2

135. zsoltár

Ha baj van, mindegy a történelmi kor, a kulturális háttér, a társadalmi közeg: akkor csak ember van, félelem, és szabadulás iránti vágy. Erre pedig a válasz Jézus Krisztus; ezért a Szentírás egyetlen hiteles írásmagyarázati elve sem lehet más, mint erre fókuszálva hirdetni az életünket elemésztéssel fenyegető „cethalak” ellenében, és az emberi erőtlenség tudatában az Isten Krisztusban közölt megváltó szeretetét. Jónás könyvének második fejezete erre példa: egy gyönyörű imádság fakad fel az elbizakodott és engedetlen Jónás szívéből, amikor szorongatott helyzetbe került. Itt most nem számít, hogy éppen akkor ki volt a király, és milyen társadalmi és világpolitikai erők feszültek a háttérben; mindez unalmas és múlandó semmiséggé törpül azok mögött az örök nagy emberi kérdések mögött, amelyek Jónás sóhajában, kiáltásában, bűnvallásában, reményteli hálaadásában, és Isten színe elé kívánkozásában megszólal. Csak ha jól megy dolgunk, akkor tartjuk ezeket értéktelen általánosságoknak, és merülünk el az aktuális és fontosnak hitt „közéletben”. Az igazán izgalmas kérdés azonban mindig ugyanaz: kicsoda szabadít meg? Erről szól González Inarritu „Bábel” című filmje: „nem problémák vannak és megoldások kellenek, hanem tragédiák vannak, és irgalom kell” (Pilinszky).

 Isten szándéka az, hogy Jónás menjen el Ninivébe, és hirdesse gonoszságuk ellenére az Isten megtérésre hívó, újjászülő kegyelmét. Jónás elindul ugyan, de Ninive helyett más irányba. Jónás, enyhén szólva, nem szerette a niniveieket. Nem is akarja, hogy megtérjenek és elfogadhatóak legyenek Isten előtt. Saját identitása, önmaga elfogadása valahogy összekapcsolódott a niniveiek elutasításával. Miért is lehet ez így, ma is?

1Timótheus 5,17-20

427. dicséret

Az edomiták Jákób testvérének, Ézsaunak az utódai, akik a Holt-tenger alatti területen éltek. Amikor Kr. e. 587-ben Jeruzsálemet meghódították és lerombolták, Edóm népe ezt kevély kárörömmel szemlélte (10-14), ezért ugyanazt a büntetést kell elszenvednie, mint amit Júdának és Jeruzsálemnek (2-9); de amíg Isten népének ígéret adatik a megszabadulásra, addig Edóm népének jövőjéről döbbenetes ítélet hangzik el: „végképp kiirtanak”. Jeruzsálemnek azonban tudnia kell, hogy azért kap Isten kegyelméből újabb esélyt, azért nyeri vissza birtokát (17), hogy általuk az Úr uralkodjon a népeken (21), és a Sion hegye minden nép menedéke legyen (17)! A kiválasztás nemcsak az üdv élvezete, hanem üdvösséges felelősség mások felé; annak meghirdetése, hogy az Úr az egyetlen menedék mindenki számára. Jaj annak, aki biztos a saját üdvösségében, és belenyugszik abba, hogy mások végképp elveszhetnek!

 Isten jóra fordítja népe sorsát, és megbünteti mindazokat a népeket, akik az övéi ellen fordultak! Döbbenetes az ellentét: Júda bővelkedik mustban, tejben, bővizű forrásokban, miközben Egyiptom pusztasággá, Edóm földje pedig sivárrá lesz, mert az Úr népe ellen támadtak. Isten népe élvezi Isten bűnbocsátó, irgalmas szeretetét. De a kedvezményezett élvezheti-e zavartalanul ezt a kiváltságot, amíg mellette mások puszta sivárságban szenvednek, még ha jogosan is? 

1Timótheus 4,12-16

129. zsoltár

A kesztyű egy élettelen rongydarab a polcon, de ha beledugjuk a kezünket, és minden ujjunk megtalálja a maga helyét, akkor ez a kesztyűnek nevezett rongydarab egyszerre megelevenedik, életre kel. Így tölti ki Istennek Lelke az életünket: „Lényed ott minden lényeget kitölt” (József Attila). Őnélküle csak porosodunk valamilyen „életpolcon”, vele elevenedünk meg,: „Nálad nélkül nem is élek!” (294. dicséret). Isten jelenléte tehát megelevenít (1-2). A kéz által megelevenített kesztyűn azonban sok minden szembetűnő lehet, ami a polc mélyén elrejtett volt: kopott, gyűrött, itt-ott lyukas. Az Isten Lelke által megelevenített ember életében is világossá lesznek a gyűrődések, lyukak, bűnök, vétkek (3-4), mert Isten jelenléte ítélet is, ég és föld beleremeg. Az időben észrevett lyukat azonban még meg lehet foltozni. Meneküljünk az Úrhoz, életünk gyűrött, lyukas, de általa megelevenített kesztyűjével: most foltoz az Úr, de később új anyagból, új kesztyűvé leszünk.

Az élő Isten megszánja az embert, mert olyanok vagyunk, mint a pásztor nélküli juhok (Márk 6,34). A könyörület jele pedig a testileg megtapasztalható változás: gabona, must, olaj, füge, szőlő, eső, jóllakás. Tudjuk, hogy az igazán nagy ajándék az, ha életünk kerete megtelik értelemmel, Szentlélekkel. Ám a test alapszükségleteinek biztosítása nélkül nehéz „lelki” dolgokról beszélni. Ezt a „hívő” ember soha nem akarja beismerni, mert ad az Úr erőt a nyomorúságban. Letagadhatatlanul látom, hogy a tartós egzisztenciális problémák során szétesik, demoralizálódik minden közösség, még a hívők közössége is, és elsodor mindent az irigység, az önzés, az életben maradásért folytatott harc. De jó olvasni, hogy Isten segítsége konkrét, mert tudja az Úr, hogy nemcsak kenyérrel él az ember (Máté 4,4), de azzal is. Isten megszán, és valóságos szükségeinken könyörül, hogy aztán lehessen figyelmünk az ennél sokkal fontosabbakra is. Ez a könyörület, minket is hasonló lelkületre buzdít.

Ezek nem sáskák, nem is csak egy sereg, itt az Úr ítéletes seregéről van szó (11), amely közel van, pusztító erejű, nem lehet faltartóztatni. Nem látványos ez az előretörés, de annál legyőzhetetlenebb! Az Úr seregének vitézei úgy hatolnak be a házakba, mint a tolvaj (9), szinte észrevétlenül rabolnak ki, de amikor erre rádöbbenünk, az arcunk is belesápad (6). Az Úr népe azonban rádöbben arra, hogy ez a kifosztott állapot is az Úr közelsége, megtérésre hívás: a böjt, a gyász ideje. Manapság a „láthatatlan nagy testvér” tehet nincstelenné sokakat, „jogszerű észrevétlenséggel”. A hívő ember életében azonban Isten szeretetének a jele ez is, ne csüggedjünk, böjtöljünk, sírjunk, gyászoljunk, de úgy, mint akiknek van reménységük.

Jóel próféta személyét, és működésének korát nehéz meghatározni, de üzenete annál fontosabb: közel az Úr napja! Ez a „nap” először gyötrelem lesz Isten népe számára, mert kifosztják és feldúlják őket, ahogy a sáskák „felfalnak” mindent; a természeti csapás és az ellenség támadása együtt okoz pusztulást. A „nagy nyomorúság” ideje lesz ez (Máté 24,21). A részegek kijózanodnak, mert nem lesz szőlőtermés és bor; nemcsak éheznek az emberek és elpusztulnak az állatok (5-12), hanem a templomi áldozatokat sem tudják bemutatni (9 és 13). A sínylődés (18) jele az, hogy eltűnik az öröm az emberekből (12), megszűnik az öröm még az Isten házában is. Az Úr napjának kezdete ez. Öröm nincs, búfelejtő „bulik” vannak, miközben kiáltani kellene az Úrhoz (19). 

1Timótheus 3,8-13

123. zsoltár

Jeremiás beszédei lezárultak. Jeruzsálem pusztulását olvashatjuk az utolsó fejezetben (2Királyok 24). Elpusztult a templom, a szent város; a templom kincseit, felszerelését széthordták, mint ahogy ma lopják a rezet és a nemesfémet, később elpusztult Babilon is. Az idősíkok itt keverednek, ennek tudomásával tegyük egymás mellé a két történést. A kétfajta pusztulás között van egy lényegi különbség. A Babilon pusztulásáról szóló próféciát az Eufráteszbe dobják (Jeremiás 51,63), mert az végérvényes, visszavonhatatlan; Isten népe számára azonban van remény. Ezzel a reménységgel fejeződik be Jeremiás könyve. Nebukadneccár utóda, Evil-Meródak babiloni király megkegyelmez Jójákim júdai királynak, kihozatja a börtönből, huszonhat év után, jóindulattal beszél vele, tiszta ruhába öltözteti és vele étkezik (Kr. e. 561). Íme lesz folytatás, újrakezdés, szabadulás, el egészen Krisztus eljöveteléig, akiben kiteljesedik majd az Isten országának „jóindulatú” valósága.

1Timótheus 3,1-7

257. dicsére

 Mennyi szenvedést okozhat a világnak, és emberek millióinak egy istentelen hatalom. „Babilon miatt hullottak az egész földön a halálra sebzettek” (49). De előbb-utóbb vége lesz annak, aki olyanná válik, mint Babilon: Istent nem fél, embert nem tisztel (Lukács 18,1). Még ha elérhetetlen magasságokba emelkedik is, a nagy összeomlást nem kerülheti el (54). A világ Istenről elfeledkező „mozgása” mindig kitermel ilyen hatalmasságokat. Ugyanakkor „nincs igaz ember egy sem” (Róma 3,1), vagyis nemcsak az elnyomó, hanem az elnyomott sem „angyal”, csak éppen most ilyenek, másszor olyanok az erőviszonyok. Babilon bukása nem azt jelenti, hogy végre elpusztult az, aki minden rosszért felelős, és most majd mi, „eddig elnyomott jók” felépítünk egy új világot; ilyenkor ugyanis kiderül, hogy az eddig elnyomottak éppen ugyanolyanok, mint amilyen Babilon volt. Újjászületésre, megtérésre van szükség!

1Timótheus 2,8-15

505. dicséret

Isten megbüntette népét, mert a hosszú figyelmeztetés ellenére sem tértek meg hozzá, és mindig „idegenek” után futkostak. Isten igazságos ítéletének eszköze Babilon volt. Ugyanakkor az igazságot szolgáltató tetteit mégis gonoszságnak nevezi az Úr (24), nemcsak azért, mert Babilon visszaélt hatalmával, hanem azért is, mert másokat bántani akkor is erkölcstelen, ha jogos. A jézusi etika egyértelmű: „ne szállj szembe a gonosszal, hanem annak aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is” (Máté 5,39). Ezzel Jézus azt mondja, hogy így, ezen a módon szálljunk szembe a gonosszal. Az élő hitből mindig a határtalan szeretet erkölcse következik, ami meghalad mindenféle jogot és igazságot. Arról már nem beszélek, hogy ismerek embereket, akik fogást keresnek a másikon (mert mindenkin lehet ilyet találni, ha akarunk), és adott pillanatban paragrafusokra hivatkozva kicsinálják a másikat. Amit tesznek, lehet jogos, de mégis erkölcstelen és hitetlenül gonosz. Kalapácsom voltál, fegyverem, mondja az Úr Babilonnak, népeket zúztam össze veled, de most ellened fordulok, és megfizetek sok gonoszságodért (24). 

1Timótheus 2,1-7

252. dicséret

Babilont az Úr felhasználta, de az visszaélt mindazzal, amit az Úrtól kapott, ezért az égig ért ítélete (9). Aranyserleghez hasonlítja az Ige Babilont. Addig nem is volt semmi baj, amíg a serleg az Úr kezében volt (7). Amikor azonban a serleg kikerült az Úr kezéből, már önmagára hívta fel a figyelmet: szép, díszes, telve részegítő borral. Jöttek is a népek, csodálták Babilon gazdagságát, és elbódultak a sok pompa láttán, szinte eszüket veszítették (7). Mindig kísért bennünket az a veszély, hogy amikor az Úrtól megbízást kapunk valamire, túllépjünk a Tőle való kereteken, és visszaéljünk a Tőle kapott javakkal, azt a magunkénak tulajdonítva, miközben „megrészegítünk” másokat. Ma is vannak Babilonok. Uram, add, hogy életem serlege ne önmaga ékességére hívja fel a figyelmet, és főként a Te kezedben legyen és maradhasson!

Isten könyörül népén, hazahozza övéit, mert nem vetette el őket véglegesen, győzelemre viszi ügyüket. Erős Megváltó Ő (34). Babilont az Isten eszközül használta népe megbüntetésében, de Babilon elfelejtette, hogy ő csak Isten eszköze, és nem ő az Isten. Ezért Isten Babilon ellen fordul, aki véglegesen megszégyenül. Így is történt, mert Kr. e. 539-ben a Perzsa Birodalom, észak felől (41) legyőzte a babiloniakat. Isten népe pedig belátja, hogy az Úr az ő igazi hajlékuk. Ezért sírva keresik az Istent, és csatlakoznak az Úrhoz örök szövetséggel, amely nem megy feledésbe (5). Teljesen megváltozik az Isten népe! Ez a folyamat ma is reménységünk, Isten mai népére gondolva! Nincs más esély, mint az Úrhoz csatlakozni, és nem csak a nevét emlegetni, sőt igazi küldetésünk másokat is erre buzdítani!

1Timótheus 1,1-11

120. zsoltár

Milyenné lett Isten népe? Pusztuló nyájjá lett, akit pásztoraik félrevezettek, elfeledték legelőjüket, és mindenféle idegen hegyeken és halmokon jártak. A hegyek az idegen kultuszok, mindenféle veszélyek, az izgalmas, vonzó, ismeretlen titokzatosságok kifejezése, mindannak szimbóluma, ami ismeretlen újdonságával vonz, de ez a vonzás halálos vonzás. A gyakran félreértett 122. zsoltár éppen azzal kezdődik, hogy a hívő zarándok szemeit a hegyek felé emeli, és félelemmel, ugyanakkor kísértő vonzalommal tölti el őt a „hegy”, ezért könyörögve kiált az Úrhoz segítségért. Isten népe azonban sokszor engedett a „hegyeknek és halmoknak”, a könyörgő Istenhez fordulás helyett…és mi?

2Thessalonika 3,6-18

262. dicséret

Bizony gazdag oázisban is, amilyen Damaszkusz volt, lehet halálosan szorongani. Itt a menekülés jelentette volna az Isten szerinti megmaradást (25), és nem a hősködő, makacs kitartás, így azonban sokan elvesznek (26), és a város tűz martalékává lesz (27). Ha az ember szíve csillapíthatatlanul tele van aggodalommal egy adott helyen és helyzetben, akkor ez a szorongás az Isten jelzése, hogy onnan bátran meneküljön el, és válassza az életet: ha nem menekül, akkor engedetlensége vesztét fogja okozni; ha viszont semmiképpen sem lehet menekülni, akkor az Úr akarata a kitartás. 

Aki nekihajt az autójával egy út menti fának, az szörnyethal, nem azért, mert a fa igazságtalan, hanem mert a fa mozdíthatatlan, erős, míg az autó, és a benne utazó ember törékeny. Sőt, a fa sudár, szép, üdít, felfrissíti a levegőt, gyönyörködtet, megvidámít, éltet, önmagát feláldozva is minket „szolgál”, de ha nekihajtunk, ellenáll. Aki „nekihajt” az Úrnak, aki ellene él és szól, aki nélküle akarja vezetni élete „kocsiját”, aki felfuvalkodik az Úrral szemben (26), mint Moáb népe tette, annak ez a gőg a vesztére lesz, noha az Úr éltetni, és nem elveszíteni akar. Konkrét, semmit sem szépítő képekkel adja vissza az Ige annak következményét, ha valaki, mintha fának hajtana, szembeszáll az Úrral: az ilyen ember és nép nemcsak lenézi, kineveti, gúnyolja és megalázza a másikat, mint Moáb tette Izráellel (27); hanem istentelen felfuvalkodása előbb utóbb őt magát teszi nevetségessé, majd ezt nyomorúságos állapot követi, mint mikor valaki „beletenyerel a saját okádásába” (26), mígnem - ha csak meg nem tér -, végzetes ütközésben össze nem törik. Van olyan összetörettetés, amit túlélünk, mert az Úr még ad időt, hogy ne ellene, hanem vele éljünk.

2Thessalonika 2,1-12

380. dicséret

Száraz tények ismerete teszi világossá ezt az igeverset. Ammón egy városállam, a Jordánon túl, Moáb népének területe fölött. A városállam istene Milkóm. Ammón (és istene, Milkóm) birtokba vette Isten népe egyik törzsének, Gád törzsének területét, ezzel azonban az Úr népét, magát az Urat támadta meg. Aki azonban ilyenre vetemedik, az csak elveszhet ebben a próbálkozásban. Milyen üzenet adatik nekünk ebben az Igében? Móáb és Ammón, Lót lányainak gyermekei, mégpedig apjuktól, Lóttól valók, akit leitattak a lányai és vele háltak (1Mózes 19). Ezek a népek örökké háborúznak, mert a mérgezett forrásból nem fakadhat tiszta víz, mert a bűnös szándékot és tettet nem kíséri áldás, a bűnös szív pedig csak háborúskodásra képes, míg meg nem tér. Milyen kegyelmes az Úr, ennek ellenére mégis irgalmat ígér az elbizakodott ammóni városnak, bízva abban, hogy a szétszóratás rettegése megtöri őket.

Reformáció ünnepén Moáb népének eddigi gondtalanságát ítéli meg az Úr. Isten az örök életben minden gyűrődést kisimít, de addig tudomásul kell vennünk, hogy „sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába” (Cselekedetek 14,13). A nyugodt élet ugyanis önhitté, önzővé, tunyává tesz. A nyugalom idején az ember magában és kincseiben bízik (7), míg a harcban megtanul az Urra hagyatkozni (25). Ma a „lelki élet” terén is óriási harcok vannak, hatalmas átalakulások, miközben kétes „emberhalászat” folyik. Ebben a helyzetben az Istennek kedves küzdelem hűségesen hirdetni az Igét, Krisztust, a megváltás, az örök élet evangéliumát. Ne statisztikákra nézzünk, hanem legyünk hűek az Igéhez, Krisztushoz, és az Úr megőrzi az Ige Egyházát. Ez az igazi reformáció; mert sajnos ma minden „megújulás” öncélú eredetieskedés, a közös igei gyökerekhez való hűség helyett! Nem megújulásra, hűségre van szükség! Megfordítom, hogy jól értsük: a hűségből fakad a megújulás. 

A kis népek mindig kiszolgáltatottak. Látszólag ugyanis a „nagyok” irányítják a történelmi folyamatokat,. Abban a korban, azon a területen Egyiptom, Asszíria, majd Babilon voltak a „nagyok”, miközben számos kis nép, többek között Júda, és a többi palesztinai népek ezek árnyékában próbáltak megmaradni, túlélni a nagy viharokat. Ez azonban csak a felszín. A történelem ura ugyanis az élő Isten. Ezért a megmaradás egyetlen feltétele: benne bízni; a pusztulás oka pedig az élő hit, és az örökkévaló értékek hiánya. Ma is így van ez. A globális társadalmak széthullását az élő hit hiánya fogja okozni, mint ahogy volt már példa arra, hogy a hitetlen szerkezetek összeomlottak; a különbség „csupán” annyi, hogy ma sokan emlegetik Jézus Krisztus nevét, de mégis Tőle teljesen idegen a jelenlétük. Valójában soha nem a „nagyok”, hanem mindig az Isten diktál. De jó ezt tudni, mert az Ő diktálása az élet szava. Sőt, nem kétségbeesni kell, olyannyira, hogy az apák még a fiaikkal sem törődnek zavarodottságukban (3), hanem kétségbeesett kiáltozás helyett (2), lehet az Úrhoz kiáltani (6).