Ez a beteljesedett prófécia Jeremiás halála után lett valósággá: Isten mindig beteljesíti ígéretét. De jó lenne, ha a feltámadás és örök élet ígéretére is így tekintenénk, sőt már itt megtapasztalható valóságként, abban élnénk. A kutatók szerint a 46. fejezet második felének történeti háttere más, mint az elsőé. A kezdő szakasz Kr. e. 605-re utal, amikor Babilónia legyőzte Egyiptomot, de Kr. e. 568-ban a babiloni király újra betört Egyiptomba, ezzel végérvényesen lealázta azt a hatalmasságot, amelyben Isten népe bízott, ahelyett, hogy Őbenne bízott volna. Isten kiver a kezünkből minden pótszert, hogy végül csak Benne bízzunk, és végre meghalljuk bíztató szavát, amelyben rólunk rendelkezett: „De te ne félj szolgám…neked nem vetek véget…veled leszek…hazasegítelek” (27-28).

1Thesszalonika 5,1-11

367. dicséret

Nincs nagyobb büntetés annál, mint amikor „gyalázatunkat” hallják, sőt csemegéznek rajta. Nyomorult állapotunk csak fokozódik ezáltal, így még jobban kétségbe esünk, ezért az egyik hibát a másikra halmozzuk, ahogy egyik vitéz a másikban botlik el menekülés közben (12). A riadalom mindent ural. Nehezen felejthetők azok a pillanatok, amikor mások riadt tekintete találkozik a miénkkel. Ez engem mindig részvéttel tölt el, még ha az illető a maga választotta úton jutott el a teljes romlásig. Nemcsak egyes emberek, hanem népek, ideológiák is járhatnak így. Egyiptom is önhitten el akarta árasztani a világot, de a Mindenek Ura megállította, megalázta (Nékó fáraó Kr. r. 605-ben Karkemisnél vereséget szenvedett a Babiloni hadseregtől). Csak „gyalázatra” juthatunk, ha önhitten a magunk erejében, vagy e világi hatalmasságokban bízunk: gyalázat lesz elvettetésünk (347. dicséret). De aki az Úrban bízik, annak ereje megújul (Ézsaiás 40,31), sőt örök életre váltatik meg.

Bárúk írta le Jeremiás beszédeit, aki elcsüggedt az üzenet tartalma, a megérdemelt isteni ítélet miatt: mert az igazán hívő embernek fáj, ha valaki bűnhődik, még ha jogosan is. Báruk ezért nem talált nyugalmat, belefáradt a sóhajtozásba (2). Mi sokszor milyen részvétlenül tudjuk szemlélni azok bűnhődését, akik szerintünk megérdemelten veszik el bűnös életük jutalmát, mintha mi jobbak lennénk bárkinél is. Isten akkor veszedelmet hozott minden emberre. Ilyenkor a hívő ember sem mentesülhet a szenvedésektől; Báruk sem, mi sem, senkinek sem lehet külön kívánsága, sőt bele is halhatunk az ítéletes idők alatt végzett szolgálatba; de aki Krisztusban van, az ajándékba kapja az életét (5). Egyébként pedig a hívő ember komolyan veszi a mai Ige parancsát, miszerint ebben az ítélet alatti világban ne legyenek túlzottan nagy kívánságaink (5), hiszen itt minden kincset előbb-utóbb moly rág és rozsda emészt. Csak az örök élet Krisztusa a megoldás!

1Thesszalonika 4,9-12

236. dicséret

Isten jót akar népének. Parancsaival véd, hogy életünk legyen és bővelkedjünk (János 10,10). Ha letérünk az útról, annak mi látjuk kárát. A legnagyobb „kár” azonban az, ha az Isten is ellenünk fordul, és jogos haragja ránk szabadul. Ez a kárhozat. Gondoltunk-e már arra, hogy a kárhozat elsősorban Isten népét fenyegeti, akik tudtak Isten szeretetéről, és azt nem vették komolyan, és másokat is távol tartottak attól. Mai Igénk azt hirdeti, hogy Isten figyelmeztet, türelmesen vár, időt ad a megtérésre (4). Döbbenetes, hogy ennek ellenére nincs változás: népe nem alázkodik meg, nem féli az Urat, nem él az Úr rendelkezései szerint (10): így a halált választja az élet helyett. Milyen nagy az Úr kegyelme, hogy ennek ellenére mégis megtart egy kis maradékot, akikben újra és újra próbálkozik népével (28).

1Thesszalonika 4,1-8

99. zsoltár

Ha baj van, az ember óhajtja az isteni útmutatást, de csak akkor hallgat arra, ha az gyarló szíve szerint való. Mindenki a maga kegyessége, „brancsa”, kénye-kedve szerint értelmezi Isten szavát, és a saját akarata szerint határozza meg az Isten akaratát. Szánalmasan gyarló ebben az Isten népe. Jeremiás által üzent az Úr, de az nem olyan volt, amit hallani szerettek volna, ezért hazugsággal vádolták Jeremiást (4), és a tiltás ellenére elmentek Egyiptomba (7)! Isten azonban átkutatja Egyiptomot engedetlen népe miatt, mint amikor a pásztor kitetvezi a ruhát. Alázatra indít ez a kép: tetűnek nevezi az Ige azokat, akik a saját akaratukat összekeverik az Isten akaratával! Urunk, azt kérjük, hogy ne önző tetvek legyünk, hanem saját énünkkel terhelt ige-értésünket félre téve halljuk meg Isten világos akaratát, amelynek foglalatát Jézus Krisztusban jelentette ki az Isten: „Akié a Fiú, azé az élet” (1János 5,12).

1Thesszalonika 3,9-13

167. dicséret

Jeremiás nem azonnal, csak tíz nap múlva kap választ az Úrtól (7), mert Isten megszólalása, mindig csoda, amiért csak könyörögni lehet. Azonban, ha Isten szól, szava mindig világos és konkrét: miszerint az Úr akarata az, hogy ne meneküljenek a gondtalanabb életet ígérő Egyiptomba, hanem maradjanak a harcokat, bizonytalanságot sejtető hazában; akkor az Úr majd gondoskodik róluk (15-16). Az igehirdetésnek is mindig olyan világosnak és konkrétnak kell lenni, ahogy most Jeremiás szólt, egyébként csak felesleges emberi beszéddé lesz, amire semmi szükség, beszélnek amúgy is elegen. Egyiptom bőséggel és békével kecsegtet, de rémület, szidalom és gyalázat lesz a nép osztályrésze (18), ha engedetlenül emberi biztonságérzetüknek engednek, az Úr megmenekedést kínáló szava helyett. Ha tartósan rémület tölt el bennünket, és szidalomban van részünk, akkor biztosan nem az Úrtól rendelt helyünkön vagyunk.

1Thesszalonika 3,1-8

264. dicséret

 Amikor egy nép, egy közösség, eltávolodik az Istentől, vele együtt lemond az életet szolgáló vitathatatlan, örökkévaló értékekről is, ezért minden szétesik, és minden megtörténhet. Még szomorúbb, ha ez az Úr népével történik meg. Egy dávidi sarj, Jismáél sértett lesz, hogy nem ő jutott pozícióba, mert a megszállók mást tettek helytartóvá, Gedalját, aki egyébként szelíd, alkalmas, az Úrtól való ember, „lelki” és nem vérszerinti értelemben dávidi sarj. Jismáél sértettsége nem ismer határt, már a látszatra sem ügyel, hogy az igazságra és a törvényre hivatkozva keresse és kivárja a gyenge pontokat, és „feljelentse” riválisát, hanem a helytartó szeretet-vendégségét élvezve lemészárolják őt és a vele lévőket. Örkény István kérdezi a „Tóték” című művében, hogy adódhat-e olyan helyzet, amikor az ember minden „emberségét” elveszti? Isten nélkül folyamatosan csak ez történik…Új emberré kell lennünk!

1Thesszalonika 2,17-20

125. zsoltár

A mai Igében olvasunk egy emberről, aki az otthon maradottak helytartója lesz a babiloniak megbízásából (7). Ez az ember, Gedalja, aki nem Dávid házából származik, hozzáfog az újjászervezéshez: bátorítja a népet az újrakezdésre. Az ilyen bátorítás mindig az Istentől való. Gedalja tiszta szívű, csak jót feltételező ember, olyannyira, hogy amikor arra figyelmeztetik, hogy veszélyben az élete, és meg is nevezik azt, aki az életére akar törni, hazugságnak tartja, és elutasítja a feltételezést; szinte védelmébe veszi leendő gyilkosát (16). Ugyanakkor egy dávidi sarj tör az életére. Az igazi dávidi leszármazás nem vérségi kérdés, hanem újjászületés kérdése. Gedalja nem a királyi házból származik, de krisztusszerű ember. Az ilyen ember kedves az Úrnak. 

1Thessalonika 2,13-16

90. zsoltár

Isten Igéje mindig beteljesedik, ezért vegyük azt komolyan, ha figyelmeztet, és bízzuk magunkat bátran rá, ha ígéretes az Úr szava. Isten Igéje, amit Jeremiás hirdetett, beteljesedett: a babiloni király elfoglalta Jeruzsálemet, lemészároltatta a király fiait és az ország nemeseit, a királyt megvakítatta és úgy vitte magával őt és a nép legjavát. Azok maradhattak otthon, akiknek nem volt semmijük, most azonban szőlőt és szántóföldet kaptak (10). A nincstelenség sokszor nagyobb áldás, mint a vagyon. Akinek nincs semmije, kevesebb a gondja, nem olyan önző a szíve, mint aki itteni kincseit félti és gyarapítja. Jeremiás megszabadult a börtönből, és a prófétán segítő Ebed Meleken is beteljesedett az ígéret, amely Isten akarata minden hívőre nézve: megment, nem kerülünk iszonytató emberek kezébe, nem esünk el fegyvertől, és ajándékba kapjuk az életünket, mert bízunk Benne! Nincs ennél több. Krisztusban mindenkinek ezt kínálja az Úr.

1Thessalonika 2,1-12

450. dicséret

Isten most nem a harcra, nem is a harcias ellenállásra, hanem megadásra szólítja fel népét (2 és 17). Mi többnyire magunk akarjuk kézbe venni ügyünket, vagy legalábbis minél többet hozzá akarunk tenni ahhoz. Nagyon nehezen adjuk meg magunkat, és bízzuk rá ügyünket teljesen az Úrra, pedig vannak olyan helyzetek, amikor az Isten egyértelmű akarata szerint veszteg kellene maradnunk: „Jó várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig” (2Mózes 14,14). A „megadás” krisztusi magatartás, ebből élet származik, ahogy a keresztből feltámadás; míg a harc elmérgesít mindent. Erre a magatartásra váltott meg minket a mi Urunk, ez az örök élet „metódusa”. Gandhi ezzel győzte le az angol hadsereget. Az Isten szerinti ellenállásnak és harcnak is megvan az Úrtól rendelt ideje, de mi mindig csak a harc és az erő eszközeit használjuk, holott Krisztus óta az üdvösségre újjászülő Lélek módszere nem az erőfitogtató harc! Jól értsük, nem számításból kell megadni magunkat (19), hanem az Isten akaratát felismerve, hívő engedelmességből. 

1Thessalonika 1

468. dicséret

Jeremiás kemény felszólításán keresztül az Úr mentő szeretete szólal meg, amit a nép vezetői úgy értékelnek, hogy a próféta elcsüggeszti a népet (4). Melyik az Istennek tetsző: hazug módon bíztatni és vigasztalni, vagy életmentő szeretettel, határozottan figyelmeztetni valakit? Persze vigyázzunk, mert ha a korlát szélén üldögélőre hirtelen ráordítunk, az alázuhan, még akkor is, ha egyébként nem esett volna le. Nagy kérdés, hogy szigorúságunk tényleg az Úrtól való, és féltő szeretetből való-e? Sajnos ebben is különbözünk Jeremiástól, mert a mi igei és kegyes szigorúságunk nem mindig az Úrtól és nem mindig féltő szeretetből fakad. 

Kolossé 4,7-18

93. zsoltár

Jeremiás hűséges az Isten Igéjéhez, akkor is amikor fogságba vetik (11-17), és akkor is, amikor a király szabadságot ígér neki, hátha így jobb belátásra tér a próféta, és mást mond, mint eddig. Tanúi leszünk azonban itt egy olyan jelenetnek, amely Jeremiás emberi oldalát mutatja be: mindvégig kitart az Úr Igéje mellett, de ez nem azt jelenti, hogy „szeret szenvedni”, sőt arra kéri a királyt, hogy ne vitesse vissza a föld alatti üregekbe (16), hanem hadd raboskodhasson a börtön udvarában (20). Jeremiás hűséges, de nem beteges lelkű ember, hitében, személyiségében hiteles, sőt egészséges. Ezzel tud hatást gyakorolni még a hitetlen királyra is, aki újból és újból kíváncsi szavaira, „mert nyugtalanítja ez az ember”. Urunk adj nekünk élő, de egészséges hitű keresztyéneket!

Kolossé 4,2-6

474. dicséret

 Jeremiásnak újra le kellett diktálni a kapott Igéket, ezt jobban megértve, érettebben tehette meg, noha nem lehetett könnyű újra végiggondolni, kimondani, átélni azt, amit egyszer már „megszült”. Az Igével való szenvedés azonban annak még tökéletesebb megértéséhez vezet. Ma is ez a feladatunk, újra és újra elcsendesedni, egyre jobban megérteni és bátran továbbmondani az Igét. Az „igeértésünkben” soha nem vagyunk készen, de amit egy adott helyzetben és pillanatban megértettünk, azaz megkaptunk az Úrtól, az ott, akkor érvényes, ezért azt hirdetni kell.

Kolossé 3,18-4,1

92. zsoltár

Nem elég hallani, meg kell hallani, sőt tovább kell adni Isten üzenetét. Egyes történelmi helyzetekben a bizonyságtétel úgy lehetséges, hogy le kell írni az Isten szava alapján meghallott üzenetet, főleg azokat, amelyek nemcsak személyesen minket érintenek, hanem Isten népét, sőt minden embert (2). Joó Sándor igehirdetéseit olvasva igen hálás vagyok azért, hogy ezt az igazságot azokban a nehéz időkben komolyan vették. A bizonyságtétel mindig azzal az Istentől való szándékkal történik, hogy „talán” (3 és 7) meghallják a címzettek, hogy veszedelem vár rájuk, mert Isten nélkül élni eleve életveszélyes, és hátha megtérnek, hogy el ne vesszenek, hanem éljenek (János 3,16). Istennek kedves bizonyságtétel nem lehetséges anélkül a reménység nélkül, hogy Isten közben munkálkodik, és Igéje nem tér vissza hozzánk üresen (Ézsaiás 55,11). De jó tudni, hogy nem vagyunk pótolhatatlanok, mert amikor Jeremiás valamiért akadályoztatva van (5), akkor Báruk szolgál Jeremiás helyett: ő olvassa fel Jeremiás szavait, azaz Isten Igéjét, az Úr házában (10). Báruk nem béres lelkű alkalmazott, hanem szintén az Úr szolgája, aki a szerződött munkánál sokkal többre kész, mert neki is szívügye az Isten ügye. Nem alkalmazottakra, hanem elhívottakra lenne szükség az élet minden területén, de Isten népe között különösen. Bíztató olvasni, hogy Isten Igéje eljut a címzettekig, az Úr templomáig, a vezető emberekig, sőt a királyig is (16). Talán megtérnek, de ez már az Úr kezében van.

Kolossé 3,5-17

489. dicséret

 A „rékábiták” törzse őseik parancsához hűen vándorló nomád nép maradtak, és Izráel Istenét tisztelték. Ehhez a hithez hűségesek voltak: a vándorló élethez való ragaszkodás is ezt a hűséget munkálta, miközben a földművelésre áttért Izráel engedetlen volt Istenéhez. Bizony, ha az ember „megállapodik”, vélt biztonságában könnyen elbízza magát, és ezzel hite is gyengül, aki azonban tudja, hogy nincs itt maradandó városa, az igyekszik az igazán maradandót csakis az Úrban keresni, vagyis tudja, hogy megmaradás csak az Úr színe előtt adatik. Boldog az olyan ember és az a közösség, aki az Úr színe előtt marad mindenkor, pontosabban fogalmazva, akit az Úr megtart az ő színe előtt. 

Isten a babiloni sereg kezébe adja a várost (Kr. e. 588), ezért értelmetlen dolog védekezni. Amennyiben ezt Cidkijjá király belátja, és önként megadja magát, kívánatos véget és tisztességben való kimúlást ígér neki az Isten, azaz nem fog fegyvertől meghalni, hanem békében mehet el ebből a világból. Az Úrnak az a kedves, ha így megyünk el, „ágyban, párnák között”, és nem „csatatéren”. Az akarata szerinti egyes kivételek csak erősítik ezt az igazságot. A hívő ember azonban tudja, hogy kimúlása nem elmúlás, mert ebből a világból vitte ki őt a Krisztus az örökkévalóba. Cidkijjá király az Úr parancsát nem vette komolyan, ellenállt, ezért elfogták, Babilóniába vitték, megvakították, és börtönben halt meg (Jeremiás 39,7; 52,8-10). „…Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket…” (Zsidókhoz írt levél 13,7).

Kolossé 2,16-23

485. dicséret

Jeremiás még fogoly (1), amikor bíztatást kap Istentől, hogy Ő jóra fordítja népe sorsát (6-7). Jeremiás helyzete példázza, hogy ilyen az élő hit: még a börtön udvarán senyvedünk, de Isten ígéretei már újjászülték a szívünket teljes reménységre, hogy ezzel az üdvösséges reménységgel éljük meg a jelent, még a próbatételes fogságokat is. Az üdvösség mibenléte pedig gyönyörűséges megfogalmazást nyer itt: „megmutatom nekik, milyen kincs az igazi béke” De jó ezt meghallani az őrületig felgyorsult világunkban, ahol senki nem tud egy percre sem veszteg maradni, és valósággal fél a békétől, mert abban tétlenséget, unalmat, megsemmisülést lát. Igen, Krisztusban újra meg kell találnunk ezt a kincset, a Tőle való békét, amely békességet teremt, sőt még a másik embert is békén tudja hagyni!

Kolossé 2,8-15

398. dicséret

Jeremiás imádsága egy őszinte „tépelődés” az Isten színe előtt (17-20). Ez a tépelődés nem az Isten ígéretébe vetett bizonyosság megingása, hanem annak „emberi” megvallása, hogy nehezen érti az Istent, miért úgy cselekszik, ahogy cselekszik. Igénk első üzenete: Őelőtte a hívő ember is lehet „tépelődő ember”! Isten válaszol Jeremiás imádságára! Ez már önmagában evangélium: Ő nem hagyja válasz nélkül a hozzá fordulókat – ez a mai Ige második üzenete! Isten válasza rámutat az elkövetett hibákra, ahol az Úr megdöbbentő tárgyilagossággal összegzi népe folytonos (!) engedetlenségét, mintegy válaszként az Ő szeretetére, amelynek most beérett az ítéletes gyümölcse (26-35); ennek ellenére az Úr nem mondott le népéről, helyreállítja övéit, örök szövetséget köt velük, biztonságban lesznek, és jó dolguk lesz (36-44). Ez az örök szövetség, ez a „jó dolog”, az üdvösség, amely mindenki számára készen van, a Jézus Krisztusban, akik segítségül hívják az Úr nevét! Isten válasza a tépelődő szív könyörgésére nem a jogos ítélet, hanem a meg nem érdemelt kegyelem, azaz Jézus Krisztus. Ez Igénk harmadik üzenete!

Kolossé 2,1-7

127. zsoltár

Egyik villanyszerelő ismerősömet temettük a napokban. Régóta kedvetlen volt, beteg is lett emiatt: „feladta”, mondták róla. Igénkben azt olvassuk, hogy minden elveszett. A várost körülzárták az ellenséges csapatok. Akik a falakon belül éltek, foglyokká lettek. Nincs értelme harcolni, fel kell adni; de nem azért, mert legyőzhetetlen a túlerő, hanem mert az Úr akarta így, és hiába próbálkozunk, Nélküle nem boldogulunk (5). Az Úr eredeti szándéka azonban az, hogy boldoguljunk! Ezért küldte el Jézus Krisztust! Nélküle elveszünk, de Isten szív szerinti szándéka az, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen (János 3,16). Jeremiás már börtönben van, és mégis azt a parancsot kapja az Úrtól, hogy vásároljon földet a hazájában, mert „fognak még házat, szántóföldet, és szőlőt venni ebben az országban!” (15). Jeremiás imádsága magasztalja az Urat, hogy noha az ostromsáncok már a nyakukig érnek, és ők joggal feladnák, de az Úr szava (8) arra indítja népét, hogy „mégis!” (25) bízzanak. Ez a „mégis” a kegyelem, ez a „mégis” a Krisztus, ez a „mégis” a hit.

Kolossé 1,24-29

137. zsoltár

Az Úr, miközben megfenyíti népét, azonközben a „bensője remeg” értük (20). Isten jövőt készít, reményre hangol, ezért abbahagyhatjuk a keserves sírást. Isten a népét visszahozza földjükre; de ennél többet cselekszik; Isten mindig többet cselekszik, mint várnánk, ugyanis nemcsak földjükre, hanem Önmagához is visszatéríti népét, belsejükbe írja Igéjét, így az Úr ismerete életük alapvető tudása lesz (33-34). Ez az élő hit, amely valóban letöröl a szemekről minden könnyet (15), még akkor is, ha nagy próbatétel érte az embert, mint a betlehemi gyermekgyilkosságok után, ahol Máté ezt az Igét idézi (Máté 2,17), hiszen van vigasztalás: Jézus Krisztust akkor sem győzte le a halál, sőt feltámadásában ő győzte le a halált. Ez a hit képes egyedül jóra fordítani sorsunkat (23), ez a hit képes egyedül felüdíteni a fáradt és elcsüggedt lelket (25). Itt is hangsúlyozza a próféta, hogy az Isten szeretetétől senki sem választhat el minket: majd ha le lehet mérni az eget odafent, akkor veti el Isten a szeretteit (37). Hála, hogy mi is népéhez tartozunk a Jézus Krisztus által.

Kolossé 1,9-23

230. dicséret

A próféta hangja a féltő szeretettel teli, ítéletes hang után megváltozik (2). Gyönyörű képekben festi le Jeremiás Isten kegyelmének megvalósulását: magához vonja (3), fölépíti az Úr népét, fölékesíti (4), összegyűjti őket (8), folyóvizekhez vezeti azokat (9), és olyanok lesznek, mint az öntözött kert, nem hervadoznak többé (12). De jó tudni, hogy az Úr örök szeretettel szeret (3), magához von, és az Ő nyugalma felé tartunk. Ez a nyugalom áldott nyugalom, aktív nyugalom, az Istennel és egymással való zavartalan közösségünk nyugalma, ami az Istendicséretben és egymás építésében tevékeny; attól nyugalom, hogy nem zavarja meg többé a bűn mindent szétcibáló nyomorúsága. Itt Izráelnek ígéri az Ige ezt a nyugalmat (1), de tudjuk, hogy Jézus Krisztusban ez a nyugalom mindnyájunk számára áldott lehetőség.

Kolossé 1,1-8

192. dicséret

Jeremiás ebben a szakaszban hatalmas teológiai igazságokat fogalmaz meg gyöngyszemnyi tömörséggel. Halálos a bajunk (12-14), mindnyájunknak: aki pedig halálos beteg, az magára marad, és minden evilági oszlop, amelyre itt támaszkodtunk, az egyetlen Isten helyett, összeroskad: „szeretőid mind elfelejtettek” (14). Amikor az ember erre rádöbben, legfeljebb kétségbeesve kiáltozhat bajában (15), de ezt, amíg van „esze”, szégyelli, emberileg pedig úgyis hiábavaló. Egyetlen segítség csak az Úr, ha Ő nem siet segítségünkre, elvesztünk, eltaszítottak maradunk, sebeink megemésztenek bennünket (17). Isten könyörül népén: jóra fordítja választottai sorsát, irgalmaz, felépít, megszaporít, megbecsültekké tesz. Ez az Ő kegyelmi tette! Soha szebben és világosabban nem olvastam még a kegyelmi kiválasztás isteni és emberi oldalát így együtt, mint itt: „Közelembe engedem, s ő közeledik hozzám” (21). Isten elvégzi szíve szándékát (24). Mindez titok, de bizonyos, hogy Isten mindent szépen intézett. Az utolsó időben majd világossá lesz (24). Addig pedig áldott legyen minket kiválasztó, meggyógyító, megszabadító, Krisztusban közölt kegyelméért.

Galata 6,11-18

88. zsoltár

Joggal tölti el Isten népét a riadtság, a rettegés, a békétlenség, még a férfiak arca is fakó sárga lesz, mintha szülnének (4-7). Döbbent leírása ez annak az állapotnak, amikor egy ember, vagy egy közösség veszni látja ügyét, életét, mindenét. Jeremiás hangját azonban az Isten most vigasztalásra fordítja: „Nyomorúság ideje lesz…de megszabadul belőle…békében lesz…veled leszek…megfenyítelek igazságosan, mert nem hagyhatlak büntetés nélkül…de nem vetek véget neked” (10-11). Micsoda evangélium. Ez teljesedett be Krisztusban. Ebből a reménységből élünk. Az ígéret evilági beteljesedése mindig töredékes, de odaát mindnyájan maradéktalanul élvezzük szabadítása örömét, mi, akik Krisztusban vagyunk.

Galata 6,1-10

455. dicséret

 A fogságban több próféta a közeli hazatéréssel bíztatta a népet. Közülük való volt egy Semajá nevű próféta is. Jeremiás hangsúlyozza, hogy minden olyan prófécia engedetlenség az Úrral szemben, amely a közeli hazatérés hamis illúziójával kecsegtet. Az élő hit leszámol az illúziókkal, elfogadja az Isten ítéletét, fogságra rendezkedik be ebben a világban, hordozva a bűn zsoldját. Minden buli, szabadjára engedett hétvége menekülés az illúziókba az elviselhetetlen fogság, a múló idő, és a halál tényének fenyegető fogsága elől. Ez a „fogság” sokszor elviselhetetlen, ezért olyan gyakori a menekülési kísérlet előle; csak a Jézus Krisztusba vetett örök-élet hit által lesz mindez elhordozhatóvá. Jól vigyázzunk, hogy Isten népe ne legyen hazug prófétává modern világunkban, ahol az emberek váradalmait kiszolgálva, vallásos technikákkal, illúziókba ringatjuk őket, mint Semajá a mai Igében. Az élő hit szembe néz a tényekkel, a valósággal, de krisztusi reménységgel teszi ezt.

Galata 5,16-26

377. dicséret

Küldöttség készül a babilóniai fogságban élő néphez (Kr. e. 598), akikhez Jeremiás levelet küld, amelyben azt kéri, hogy hetven évre rendezkedjenek be az idegen földön, és imádkozzanak, valamint fáradozzanak az ottani élet békességén, mert ez az ő békességüket is jelenti (4-7). Ne higgyenek a hamis prófétáknak, akik közeli szabadulást ígérnek, mert azok hazugságot prófétálnak (8-9). Ez a levél „jó szó” (10), bátorítás, bíztatás, miszerint Isten visszahozza népét, mert Ő békességet és nem romlást tervez (11). A közbe eső hetven esztendő pedig áldott lehetőség arra, hogy lehiggadjanak, teljes szívvel keressék, és megtalálják az Urat (13). 

Galata 5,1-15

299. dicséret