Aki nekihajt az autójával egy út menti fának, az szörnyethal, nem azért, mert a fa igazságtalan, hanem mert a fa mozdíthatatlan, erős, míg az autó, és a benne utazó ember törékeny. Sőt, a fa sudár, szép, üdít, felfrissíti a levegőt, gyönyörködtet, megvidámít, éltet, önmagát feláldozva is minket „szolgál”, de ha nekihajtunk, ellenáll. Aki „nekihajt” az Úrnak, aki ellene él és szól, aki nélküle akarja vezetni élete „kocsiját”, aki felfuvalkodik az Úrral szemben (26), mint Moáb népe tette, annak ez a gőg a vesztére lesz, noha az Úr éltetni, és nem elveszíteni akar. Konkrét, semmit sem szépítő képekkel adja vissza az Ige annak következményét, ha valaki, mintha fának hajtana, szembeszáll az Úrral: az ilyen ember és nép nemcsak lenézi, kineveti, gúnyolja és megalázza a másikat, mint Moáb tette Izráellel (27); hanem istentelen felfuvalkodása előbb utóbb őt magát teszi nevetségessé, majd ezt nyomorúságos állapot követi, mint mikor valaki „beletenyerel a saját okádásába” (26), mígnem - ha csak meg nem tér -, végzetes ütközésben össze nem törik. Van olyan összetörettetés, amit túlélünk, mert az Úr még ad időt, hogy ne ellene, hanem vele éljünk.

2Thessalonika 2,1-12

380. dicséret